|
Untitled Document
Ravasz szerkesztő Lázár Eszter, ennek sokszor tanújelét adta a korábbi
években is. Képes úgy tenni, mint a mesebeli okos lány, aki, mint tudjuk, úgy
jön, mintha menne. Ezúttal a Századunk zenéje sorozat centrumába állított egy
zenekari koncertet, de úgy, hogy tettét rögtön vissza is vonta. Tudniillik május
9-én, a hét közül a negyedik hangversenyként hangzott el az a zenekari program,
amelyen két mű, LÁNG ISTVÁN 7. szimfóniája és Olivier Messiaen Ascension
című darabja szerepelt - ám az előadást végül csak felvételről, 27-én közvetítette
a Rádió, vagyis hatodikként a sorban. A Láng-premier tehát ott is volt az események
fókuszában (mintegy kiemelve a többi közül), meg nem is - ki-ki értelmezheti
a dolgot, ahogy akarja.
Tény: Láng István új műve megérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Szinte mindazt
egyesíti magában, amit a komponista alkotói erényeinek lehet tekinteni, s mentes
csaknem mindentől, amit egyes korábbi darabjai kevésbé vonzó tulajdonságának
tarthattunk. Az utóbbiakkal kezdve a sort: régebben gyakran előfordult, hogy
Láng darabjait hallgatva az az érzésünk támadt: a zenei szövet túl sűrű, a gesztusok
túl hevesek, színpadiasak, kontrollálatlanok. Túl sok a kottafej, idézhettük
volna a nevezetes császári verdiktet. És ugyanakkor néha nagyon egyszerűnek,
egyenes vonalúnak találhattuk a "fejlesztés-elvű" formálást. Ezúttal lényegesen
összetettebb szerkezetű, nagy apparátusa ellenére áttetsző hangzású, világosan
tagolt, de sohasem iskolás-kiszámítható darabot alkotott Láng. Sokkal takarékosabb,
fegyelmezettebb, szikárabb, szófukarabb lett - méghozzá úgy, hogy változatlanul
meg tudta őrizni zenéjének régen is megcsodált hangszerelési gazdagságát és
drámaiságát. A legfontosabb talán az, hogy a komponista az utóbbi időkben egyre
inkább mer "csendes" maradni (a közeli múltban írott darabjai már jelezték ezt
a hajlamot). Ennek a zongoraversenyt és zenekari dalciklust kombináló, háromrészes,
13 attacca kapcsolódó tételből álló opusznak (amely legfeljebb a mahleri "tágabb"
értelemben, vagy méginkább: az ellenfél - mondjuk a kritikus - megtévesztése
végett nevezhető szimfóniának) különösen szépek a kamarazeneszerű részletei.
Egyes tételekben (főleg a harmadik részben) szinte lélegzetelállítóan feszültek
a szünetek. Sehol sem kísért a mai magyar muzsika egyik gyakori gyengéje, a
prozódiai fantáziátlanság és iskolásság. A kodályi-bárdosi hagyományokhoz való
szolgai ragaszkodás, e (kétségkívül nemes) tradíció másfajta zenei stílusba
való átmentése sok kompozícióban tette fárasztóan ágáló, patetikus és paradox
módon mégis földhözragadt "beszéllyé" az énekszólamot - Láng korábbi műveiben
is találhattunk erre példát. Most, Kosztolányi híres versének (Mint aki a
sínek közé esett) soraihoz a zeneszerző eredeti és méltó vokális szólamokat
talált. Sem a szoprán szólistát foglalkoztató ritornellekben, sem az altszólós
tételekben nem vész bele az aprólékos "prozodizmusba". Helyenként Boulez Mallarmé-improvizációira
emlékeztet az ének, anélkül azonban, hogy bárhol is "magyartalannak", a magyar
szavak lejtésével szembeszegülőnek tűnne. Igen hatásos ötlet, hogy a visszafogottabb
részek után az utolsó ritornell vokális szólama szinte eksztatikussá válik -
majd ezután a szoprán és alt hang kisvártatva merev-szertartásszerű duettben
egyesül. Gondosan tervezettnek és soha nem papírízűnek tűnik a darab hangrendszere.
Az alap egyfajta szabad tizenkétfokúság. Nem poszt-, inkább predodekafónia:
minden hang vonzza kromatikus szomszédait (nagyjából ezt a korai Webernre jellemző
"rendet" nevezte Pousseur "organikus kromatikának"). Láng azonban ebben a művében
nem csak a hangi szervezés eme jól bevált eszközével él. Diatonikus, itt-ott
archaikus jellegű dallamosság is feldereng a zenei szövetben, s akadnak kifejezetten
bartókos, modellskálaszerű részletek. Mindez szélesíti a spektrumot, erős tonális
tartást ad (akár azt mondhatnánk, a kompozíció d-moll hangnemű). Mindamellett
a mű a szólistáknak sem kínál hálátlan feladatot - a fiatal szoprán, Herczenik
Anna, az alt Takács Tamara, illetve a zongoraversenyszerű keretrészekben
főszerepelővé váló Prunyi Ilona egy pillanatig sem érezhette úgy, hogy
feleslegesen fektetett be energiát.
A koncert második felében a Rádiózenekar Tihanyi László vezényletével
OLIVIER MESSIAEN egy korai darabját, a Mennybemenetelt (Ascension)
szólaltatta meg, alaposan megkésett magyarországi bemutatóként. Érdekes figyelni
a hazai zenei ízlés és divat változásait. Volt valamikor Webern-divat, hosszas
Berg-kultusz, aztán jöttek a lengyelek, később sikerült felfedezni Ivest és
főleg Satie-t - egy időben minden második bugyuta rajzfilm, rádiós irodalmi
összeállítás kísérőzenéjeként Gymnopédia szólt. És volt Reichhullám,
a hetvenes években nem számított igazi értelmiséginek, aki ne tudott volna valami
okosat Cage-ről, a 4'33"-ról... A Ji-kingnek ott kellett lennie minden háztartásban,
a tetszetősen kusza fagyökér, a csavart kagyló és az afrikai maszk (made
in Leipzig, mondaná Rejtő) mellett. Az utóbbi hónapokban Messiaen hódít.
Míg élt, az arra hivatott szervek szíveskedtek nem meghívni (az 1947-es budapesti
látogatástól most tekintsünk el, nem sok nyoma maradt az itteni fejekben), halála
után lassan fél évtizeddel viszont egyre-másra szólalnak meg hallatlanul színes
partitúrái. Mi tagadás: ez esetben, kivételesen, hálásak lehetünk a divatnak.
Bár az Ascension nem Messiaen legjobbja - huszonvalahány esztendősen
alkotott zsenge -, megtaláljuk benne a komponista művészetének legjellegzetesebb
és legrokonszenvesebb vonásait. Liszt kései vallásos műveinek (elsősorban a
zongoralegendáknak) eksztatikus hangjához, a francia orgonaiskola nemes tradíciójához,
Debussy és főleg Ravel világához vezethetők vissza a szálak - de talán fontosabb,
hogy hova nem: semmiképp sem a Hatokhoz, Satie-hoz. Messiaen zenéje a hétköznapi-józan,
cirkuszi-jazzes hanggal kacérkodó stílus, a bútorzati zene tökéletes tagadása.
Lényege a hétköznapoktól való elrugaszkodás, az emelkedettség, a rajongás, a
szinte misztikus öröm és hit - mondhatni: csupa olyan dolog, ami nálunk évek
óta hiánycikk. Talán ez is magyarázhatja a friss Messiaen-divatot...
A május 13-i hangversenyről nincs sok beszámolni valóm. DURKÓ ZSOLT művészetével
kapcsolatban ugyanazt mondhatnám újra, amit a múlt hónapban. A hajdan díjnyertes
1. vonósnégyest hallgatva ismét egyszer visszatérhetett az ifjúkorunk
- az az idő, amikor ilyen művek nemzetközi elismertségének már puszta híre is
biztatást jelentett, fénysugarat a szürke derengésben, amelyet akkoriban inkább
alkonyinak, mint hajnalinak hihettünk. IANNIS IOANNIDIS nagyjából ezzel egyidős
kvartettje (Durkóéhoz hasonlóan ezt is a klagenfurti Szabó Vonósnégyes
játszotta) nagyjából bemutatta, miféle mezőnyből emelkedhetett ki akkor Durkó.
A görög komponista alkotása minőségi munka, minden benne van, amit a hatvanas
években újszerűnek lehetett tartani, s minden roppant ügyes. De az egész mégis
olyan, mint egy régi focimeccs filmje. A legendás 6:3-at, vagy az NSZK-Hollandiát
kivéve az ilyesmi ma már senkit sem hoz izgalomba.
KISKAMONI SZALAY MIKLÓS 2. kvartettje - hogy az előző hasonlatot folytassam
- már most, bemutatójának idején sem tűnik sokkal érdekesebbnek, mint mondjuk
a Gázszer egyik átlagos bajnoki találkozója. Az Aradon és Kolozsváron felnőtt,
ma Ausztriában élő komponista mintha magyarabb szeretne lenni a magyarnál: műve
helyenként annyira bartókos, hogy az valósággal zavarba ejt - nem lehet mindig
eldönteni, áhítatos utánzásról, vagy paródiáról van-e szó (nyilván az előbbiről,
csakhogy nyakló nélkül). HIDAS FRIGYES, a harsona-zongora Movement szerzője
bezzeg nem állít súlyos dilemma elé. Mint mindig, most is igazi használati zene
az övé. Rendes iparosmunka, profi termék. Eljátsszák, meghallgatjuk, elismerően
biccentünk rá. Aztán legjobb úgy tenni vele, mint a műanyag nyelű, felirata
szerint "egyszer használatos" borotvával. Ha nagyon takarékosak vagyunk, még
párszor felhasználjuk, majd újat veszünk. Alkalmasint megint Hidas-félét: hisz
megbízható a cég...
A Svájcban élő KOVÁCH ANDOR Zongoraötöse olyan, mint egy tüchtig fiatalember,
akit minden leendő após szívesen fogadna vejének. Egészséges, iskolázott, megbízható,
sportokban sem utolsó, és még érzékeny is. Egyszóval remek legény! Csak a menyasszonyt
kellene rábeszélni. De nem megy, az Istennek se. S valljuk be, miközben ordítozunk
a cserfes fehérszeméllyel, a lelkünk mélyén azért megértjük őt. (Intermezzo.
Már látom lelki szemeimmel, ahogy most egyesek mérgesen kérdezik: ez volna a
"szakmai" kritika? Tessék hasonlatok helyett konkrét dolgokra rámutatni! Nos,
kedves elv- vagy polgártársak, mire mutassak rá? Arra, hogy a zongora sokáig
alig játszik mást, mint "egyszólamú" anyagot? Hogy luxus ezért odaültetni egy
pianistát? Ez persze "szempont". De csak addig, míg egy másik zeneszerző nem
ír 82 zongorára és 43 vibrafonra gazdaságtalansága miatt minden hangversenyrendezőt
őrületbe kergető és mégis meggyőző hatású darabot.)
Ugyancsak külföldön élő magyar, MAROS MIKLÓS szerzeményével folytatódott május
20-án a koncertsorozat: Láng Balázs Zénó játszotta el a Marimbacapricciót.
Igényesen megírt, arányosan felépített, de nem különösebben jelentős opusz ez,
kellemes hangtapéta. Nem mondanám nyugodt lélekkel ugyanezt a jelzőt THAN DUN
Selyemút című ütőkíséretes dalára. A kínai származású komponista érdekesen
használja fel a tradicionális kínai zene elemeit (lásd például az ének glissandós
effektusait, amelyek a pekingi "opera" sajátos "recitativóit" idézik). Összességében
azonban a sok dob-puff és Pierrot-szerű nyávogás fárasztó, egyhangú. LENDVAY
KAMILLÓ Triója (fúvósokra és cimbalomra) nagyjából azt adta, amit az
előzmények alapján egy új Lendvay-darabtól várhattunk. A komponista az utóbbi
években "jó formában" van: zenéje mindig jólesően rendezett és tiszta hangzású.
A szerzői ismertető szerint Debussy emlékének hódoló műben valóban akadnak finom,
áttételes utalások A tenger komponistájának művészetére. A kezdet derengő-szűkjárású
melódiáival "hajnal"-hangulatot teremt, a későbbi pentatonos ízű melodika -
mint Debussynél - melegebb színeket juttat eszünkbe. Különösen szép a befejezés,
a maga 1:2 modellskálás (e tekintetben nem debussys) dallamvilágával, lehajló
vonalaival, gondos-imitációs szólamszövésével.
Ami a koncert kórus-részét illeti, sokat nem érdemes mondani CHARLES IVES most
megszólaltatott műveiről. Magyarországon eddig nem hangzottak el, jó, hogy most
végre hallhattuk a négy darabot. Tetszetősek, gusztusosak, de egyik sem tartozik
az amerikai mester jelentős alkotásai közé. NAGY OLIVÉR Kosztolányi-versre írt
kórusa sem igényel hosszas kritikai értékelést: az Üllői úti fák a kodályi-bárdosi
hagyományok jegyében fogant, szakmailag kifogástalan és ihletett kompozíció.
Olyan muzsikus alkotása, aki nem törekedett úttörői babérokra, szerényen háttérbe
húzódva igyekezett továbbvinni az általa szeretve tisztelt nagyok művészetét.
THIERRY ESCAICH Ad ultimas Laudeséről egy hónappal ezelőtt, amikor a
beszámoló első részét fogalmaztam, még úgy gondoltam, hosszasabban értekezem
majd. Nem is annyira magáról a darabról, mint a körülötte kipattant botrányról.
Annyi újság és műsor írt-szólt a történtekről, hogy úgy vélem: elég. Csak a
rend és a Muzsikát 2038 körül lapozgató, s mindent innen megérteni akaró kutató
kedvéért jegyzem meg: a Rádiókórus 32 tagja "elhatárolta magát" Baudelaire
"sátánista" versétől. Kommentár helyett néhány évszám: Baudelaire 1821 és 1867
közt élt. A koncertre az úr 1998-ik esztendejében került sor. Charles Baudelaire
francia költőről általában hízelgően nyilatkoznak az irodalomtörténészek. Bökjük
ki: jó költőnek tartják, na. Lelkük rajta. Várom a következő tiltakozást. A
Profán kantátáért például, amely pogány elemekkel van teli, a Carmina burana
erkölcstelen szövegeiért. Hogy is mondja a híres vers? "Gagyog / s ragyog."
Jó ragyogást, harminckettesek! És mellé a nemsokára megalapítandó Horger-díj
első fokozatát! Maga a darab, Escaich zenéje különben egészen érdekes. Roppant
feszültséget áraszt, és igen hatásos a végének váratlan, gregoriános, ódon fordulata.
A zene nyelvén mindenképp a hit kereséséről, pokoljárásról és hitben való megnyugvásról
szól - csak úgy látszik, nem volt mindenkinek füle a hallásra...
A júniusi zárókoncerten DURKÓ poétikus Tűzzenéje mellett három bemutatót,
illetve magyarországi premiert hallhattunk. Nyitószámként egy Németországban
élő koreai szerző műve szerzett számomra kellemes meglepetést. Eddig nem sok
pozitív élményt kaptam koreai muzsikustól. SON-ON CHO Go (vagy "Gon?"
- a műsorközlő így mondta be) című műve viszont megkapóan csendesnek és feszültnek
tűnt. Az ismertető szerint egy koreai mese ihlette a kompozíciót. Történet a
szomorú óriáshalról, "aki" bánatában szárnyakat növesztve lebeg a légben, miközben
tücsök és madár kacarászik rajta. Az utóbbit, a kacagást ugyan nem véltem kihallani,
a derék cet azonban a muzsika hívó szavára mintha valóban megelevenedett volna
a titkos lelki vetítővásznon... Hasonló élményt adott az argentin MAURICIO KAGEL
Westenje is. Ez a darab a kultúrák keveredéséről szól: arról, hogyan
fertőzi meg a nyugati zene az afrikai törzsét, miközben amaz is hat rá. Ödön,
a kannibálfőnök juthat eszünkbe P. Howard mestertől, aki a szigeten népét a
halhatatlanságot jelképező vekkerrel és redőnyhúzóval készteti tiszteletre.
Csak egy baja van Kagelnak: ahhoz, hogy a "keveredést" átélhessük, világosan
el kellene térnie kezdetben a kétféle világnak. De nem tér el. Az afrikai amolyan
"primitívecske", a nyugati - még primitívebb.
Felborítva a kronológiai sort, szándékosan hagytam a cikk végére SZŐLLŐSY ANDRÁS
Passacaglia Achatio Máthé in memoriam című, csellószólóra és vonósnégyesre
írott új (a koncerten a Kagel-mű előtt elhangzott) darabját. Régi vitatéma zenész
körökben: vajon a szigorú szólamvezetés, bizonyos törvények vállalása mennyiben
biztosítéka vagy előfeltétele a művészi minőségnek? Vannak, akik úgy hiszik,
előfeltétel. Nélküle csak locsogás jöhet létre. Nem osztom ezt a hitet. Úgy
gondolom, a zenetörténet elég példát ad szabadon csapongó, mégis nagyszerű művekre
- s elkeserítően sok az aszketikus szigorral papírra rótt felesleges szerzemény.
Szőllősy zenéjét hallgatva azonban hajlandó vagyok ideiglenesen átállni a hívők
táborába. Ez a mélyen zenei indíttatású szigor valóban csodálatra méltó. Lényegében
egyetlen téma (vagy inkább sor volna a helyénvaló kifejezés?) imitációiból-változataiból,
fordításaiból áll az egész zenei szövet. Kérlelhetetlen és megrendítő ez az
"egyanyagúság". Az embernek az az érzése, hogy ezt a zenét nem fogja az idő
rozsdája. S persze egyúttal az is: az ilyen művek alkotásának ideje az Internet
korában, a nem olvasó, csak képernyőt bámuló, techno zenét hallgató és előállító
ifjúság korában szépen lassan leáldozott. Pedig a Századunk zenéjét, vagy 21.
századi megfelelőjét csak addig érdemes megrendezni, amíg születnek efféle opuszok.
|
