Vagy bizony azt várnád, hogy a nők kara gadesi táncot, vad, buja dalt kezdjen, s tetszésül tapsot aratva rázza ütemre farát, s fetrengve heverjen a földön, s asszonyok is lássák mindezt uruk oldala mellett, melyről szólani is restellene bárki előttük?(luvenalis: XIV. szatíra, ford. Muraközy Gyula)

RAINER GSTREIN: DIE SARABANDE TANZGATTUNG UND MUSIKALISCHER TOPOS STUDIEN VERLAG, INNSBRUCK-WIEN LIBRERIA MUSICALE ITALTANA, 1997
Néhány éve a szórakoztató zene világában hallatlan lendülettel tombolt a lambada-láz. A fiatal rajongók eksztatikusan hullámzottak a kígyózó, sikamlós tánclépések közepette. Az idősebbek megdöbbenve konstatálták, hogy e tánc nyíltan erotikus jellege kulturális botrány. Legföljebb a felháborodás okai változhatnak az idők során, tapasztalja meghökkenve a recenzens, amikor elkezdi olvasni Rainer Gstrein, a fiatal osztrák muzikológus könyvét a közel 250 évig divatos táncról, a sarabande-ról. A tánc gyökerei a 16. század első felének spanyol ajkú világába nyúlnak vissza, illetve azon keresztül egészen az ókori cadizi (gadesi) mór kultúrába. A spanyol aranykor hajnalán moralisták hosszú sora ostorozta az "alvilág gyermekeinek táncát", a "buja szenvedélyektől átitatott" zarabandát. A spanyol földön és Latin-Amerikában dívó tánc az inkvizíció figyelmét is felkelti: Pedro de Trejo mexikói költő 1569-ben kapcsolatba meri hozni a Teremtőt és a teremtményt a zarabandával egy úrnapi körmeneten (!) énekelt versében, a püspök pedig maga utasítja rendre az eltévelyedett költőt. A jezsuita moralisták szerint e tánc lényege a közösülés utánzása (sic!), mely "ördögi mozgásra" készteti a táncost.
Kétségkívül nem mondható emelkedettnek a barokk kor egyik népszerű és kifinomult táncának eredete, jóllehet ma elsősorban szvitek lassú tételeként, illetőleg ezzel együtt udvari és színpadi táncként tartjuk számon a sarabande-ot. Gstrein éppen erre a kulturális átrétegződésre építi fel könyvét. Az eredeti tánc bemutatását követően a társasági és színpadi táncot jellemzi, majd a zenei formatípusok történeti és nemzeti változataival folytatja a kismonográfiát. Filológiai pontossággal járja körül a ritmikai, tempó- és dallambeli, valamint harmóniai különbségeket spanyol, olasz, francia, angol és német példák alapján. A történeti iránnyal párhuzamosan a 17-18. századi magasan stilizált, azaz már nem tánczeneként funkcionáló művek áttekintéséig jut el, típusonként sorra véve Couperin, Corelli, Bach és Handel sarabande-tételeit. Így a praxis számára is integrálhatóvá teszi hatalmas dokumentációját, hiszen egy-egy sarabande-tételt hallgatva-játszva a könyv olvasása után megjelenik annak alapzata, kirajzolódik a teljes háttér. Gstrein könyvének végén tipológiai szempontból leírja a sarabande hat fajtáját, és kitekintést ad a vokális zene sarabande-ritmusképleteire, illetve a 19. és 20. század zenéjének formai visszautalásaira (Brahms, Debussy, Satie, Ravel, Stravinsky).
A színpadi koreográfia leírásának anyagát Louis-Guillaume Pécour és Raoul Auger Feuillet királyi táncmesterek fennmaradt vázlatai és leírásai adják. (Ezekből a függelék tizennégy korabeli táncrendet közöl.) Igen aprólékosan rajzolódik ki a folyamat, hogy az erotikus és tiltott tánc hogyan finomodik és miként válik udvari műfajjá a 17. század folyamán. Az énekes-táncos népi zarabanda gitárművekben jelentkezik először, majd a lanton és a billentyűs hangszereken át a zenekar világába is beépül. A színpadi tánc pedig idealizált mintája lesz a társastáncnak, emiatt is lényeges a két táncmester hagyatéka.
A sarabande tempóvételei egészen különös képet mutatnak. A hagyományosan lassú táncként ismert műfaj tempója 1658 és 1739 között a gravétól a prestissimóig (!) terjed, lényegében a teljes tempóskálát felöleli. Világos, hogy a mediterraneumban túlsúlyban van a gyors tempóvétel (ez visszamenőleg némiképp magyarázza az őrjöngő, erotikus eredetet), míg a francia zene ünnepélyes-patetikus jellegűvé stilizálja, és a német barokk szvitirodalomban már ez válik uralkodóvá, az angol sarabande pedig sajátos módon vegyíti az olasz-spanyol, illetve a francia típust. Azonban valamennyi tempókarakter visszavezethető a hat, alapvetően ritmikailag elkülönülő típusra: ezek egészen különös elegyedése adja a tánc sokrétű formáját, koreográfiai színességét.
Gstrein könyvének fő erénye a filológiai precizitás és az óriási apparátus illetve dokumentáció kezelése, valamint a rendkívül elmélyült forráskutatás. Nem kísérti meg az esszézés ördöge, tárgyilagos muzikológiai munkájában nem értékel, hanem forrásait beszélteti, interpretációjában kizárólag leíró céllal közeledik tárgyához, ami némiképp szárazzá teszi stílusát, viszont aki végigolvassa könyvét, elsőrangúan tájékozottá válik a sarabande világában. Magyar vonatkozása a munkának: a köszönetnyilvánítás névsorában találkozhatunk Somfai László nevével.