Malcolm Bilson órái mellett sok érdekességgel szolgáltak az idei Soproni Régi Zenei Napok hangversenyei is, amelyeket a változatosság jegyében szinte minden este más-más koncertteremben tartottak. A Concerto Armonico június 20-i hangversenyén nem lehettem jelen, de a következő hét koncerten igen, s így beszámolóm egy hangverseny híján teljes lesz. (A műsorban meghirdetett tallinni Rondellus együttes június 21-i hangversenye elmaradt.)
Június 21-én a fertődi Esterházy-kastélyban tartotta meg Malcolm Bilson első hangversenyét, amelyen Schubert C-dúr, "Reliquie" szonátáját (D 840), Brahms öt zongoradarabját, s a szünet után Schubert B-dúr szonátáját (D 960) szólaltatta meg. A hangverseny másik főszereplője a már korábban említett, 1846-ban készített Streicher-fortepiano volt. Sokáig egyáltalán nem tudtam rájönni, miért éppen ezt a hangszert választotta Bilson erre a koncertre. A Schubert-szonáták előbb, Brahms zongoradarabjai pedig később keletkeztek, mint a zongora. Ami pedig számomra Bilson Schubert-interpretációját igazán lenyűgözővé tette, semmiféle kapcsolatban nem állt a korabeli hangszerrel. Bilson különös, zenetörténeti nézőpontból közelítette meg a kompozíciókat. Például a B-dúr szonáta fináléjában a moll színezetű szakaszokban rendkívül patetikus, Sturm und Drang-hangulatot árasztó hangütéseivel Beethoven-portrét rajzolt meg, míg a dúr területeken a "napsütéses", játékos karakterekkel Schubert arcát vázolta fel. A moll és dúr szakaszok szembeállításával tehát zenetörténeti párharcot jelenített meg. Brahms-értelmezését is történeti megközelítés jellemezte. A zongoradarabokból a zeneszerző-elődökre emlékeztető hangütéseket emelte ki: a h-moll capriccio (op. 76/2) és a C-dúr intermezzo (op. 119/3) Schubert impromptuit, a B-dúr intermezzo (op. 76/5) pedig Mendelssohn szöveg nélküli dalait idézte. Az Esz-dúr intermezzo (op. 117/1) Chopin-altatódalhoz, a cisz-moll intermezzo (op. 76/6) pedig Chopin-balladához hasonlított. Ekkor vált számomra világossá a Streicher-hangszer funkciója, és sejtésemet megerősítette a két ráadás is (Schumann: Des Abends op. 12/1, Chopin: a-moll keringő, op. 34/2). Úgy tűnik, Bilson érdeklődésének középpontjában jelenleg a korai romantika, és ezen belül is elsősorban Chopin áll. Chopin műveinek szűrőjén keresztül közelít a romantikus zongoramuzsikához, ezért játszik olyan hangszeren, amely egyidős a Chopin-életművel.
Csalog Benedek és Spányi Miklós hangversenyére június 22-én a soproni jezsuita-teremben került sor. Mint a fesztivál valamennyi koncertje, ez is egy meghatározott téma köré épült, s célja egyfajta tudományos ismeretterjesztés, vagy éppen egy képzeletbeli múzeumi séta volt. A két művész olyan excentrikusnak tartott szerzők - C. Ph. E. Bach, J. Ch. Bach és J. G. Müthel - kompozícióit szólaltatta meg, akiknek zenéje a mai ízlés számára nem azért tűnik különösnek, mert ők maguk bizonyos értelemben eltértek az általánostól, hanem azért, mert ez az általános, vagyis jelen esetben a bécsi klasszikus hagyomány az ő életükben még születőben volt. Ez a fajta tudományos ismeretterjesztő attitűd éles kontrasztban állt a hangverseny egyik visszatérő jelenetével, mégpedig azzal, ahogyan Spányi a darabok megszólaltatása előtt hangolt. A hangolással életet vitt a hangversenybe, s éppen ezzel figyelmeztetett arra, hogy a régi korok előadói gyakorlatának ismeretében is csak akkor válik igazán emberközelivé egy koncert, ha nemcsak azt idézi fel történeti hűséggel, milyen lehetett régen, hanem azt is megmutatja, hogyan viszonyulunk ma ehhez a muzsikához.
Némiképp hasonló benyomásaim támadtak Szekendi Tamás június 23-i hangversenyén, a harkai evangélikus templomban. A koncert alapjául a művész új CD-je szolgált, amely a templom felújított, szolíd hangú orgonáján készült. Szekendi személyében tiszta játékú, visszafogott egyéniségű orgonaművészt ismerhettünk meg, aki távol tartja magát a barokk zene szélsőséges érzelmi állapotaitól. Spányiékhoz hasonlóan ő is sok zenetörténeti tanulsággal szolgáló téma köré építette hangversenyét: Bach és zenei környezete muzsikáját mutatta be. A hangversenyen J. K. Kerll, G. Muffat kompozíciói, valamint J. G. Walter átiratában egy-egy Albinoni-, L. Mancia- és G. Gentili-concerto hangzott el. Ezt J. S. Bach három korálelőjátéka, négy duettje és Vivaldi G-dúr concertójára írott átirata egészítette ki.
Június 24-én, a jezsuita-udvaron, kellemes hangulatban, egy pohár vörösbor mellett, 18-19. századi magyar táncokat hallgathattunk a Capella Savaria tolmácsolásában. Németh Pál együttese nagyszombati, trencséni, pannonhalmi és pozsonyi magyar táncokat, négy pesti verbunkot, valamint Karl Kreith, Ruzitska Ignác és Rózsavölgyi Márk műveit adta elő. A Capella a basszusok nyers, vibrato nélküli megszólaltatásával, a "dűvő" alkalmazásával, a dallam ritmizálásával és cifrázásával, továbbá a középszólam háttérbe helyezésével idézte emlékezetünkbe, hogy ez a zene sajátos zenetörténeti periférián helyezkedik el, valahol a nyugati szórakoztató komolyzene és a magyar népzene határán.
Június 25-én a soproni Szent Mihály-templomban Philippe Herreweghe együttese, a genti Collegium Vocale adott hangversenyt. Műsorukat a Bach család (Johann Michael, Johann Christoph és Johann Sebastian), valamint Heinrich Schütz motettáiból állították össze. A templom tompa akusztikája ellenére első pillanattól kezdve lenyűgöző volt az együttes - a szó legjobb értelmében vett - professzionális előadása. A hangzás tisztasága, a szöveg érthetősége, a megszólaltatás ritmikai-dallami hajlékonysága, a tartott hangok crescendói-decrescendói mellett az előadás leginkább figyelemre méltó erénye az együttes hangzásképének egysége volt. Ennek létrehozásában szerepet játszott az is, hogy a kórus énekesei szinte egyáltalán nem vibrálnak, vagyis énektechnikájuk alapvetően hangszeres fogantatású. E hangképzés eredményeként a belső szólamok élesen elválnak a két szélső szólamtól, s ez rendkívül differenciált hangzást hoz létre. Ez teszi lehetővé azt is, hogy az előadók megvilágítsák a kompozíciók homofón, vagy éppen kontrapunktikus szerkezetének jellegzetességeit, s ezzel elősegítsék, hogy a hallgató lépésről lépésre követni tudja a mű belső, kompozitorikus logikáját.
Malcolm Bilson június 26-án Komlós Katalin és Zádori Mária társaságában tartotta meg második hangversenyét a soproni Megyeházán. Schubertiáda című műsorukon a zeneszerző f-moll impromptuje (D 935), négykezes A-dúr rondója (D 951), kilenc dal (Der Schiffer, Erlafsee, Lachen und Weinen, Vor meiner Wiege, Die Männer sind mechant!, Heimliches Lieben, Auf dem See, Todes-Musik, Der Einsame), továbbá a négykezes f-moll fantázia (D 940) szerepelt. Zádori olykor humoros, máskor érzelmes, biedermeier dalértelmezésének színskálája a recitatív énekléstől a kiabáláson és a kabaréénekesek kacéran búgó hangvételén át egészen a nagyáriaszerű karakterekig terjed. Eljátssza a költeménybeli szituációt, ironikus hangsúlyokkal, gesztusokkal reflektál a versek gyanúsan szentimentális érzelmi hevületeire, és minden zenei-színészi mozdulatával újrateremti azt a légkört, amelyben ezek a Schubert-kör világképét, életszemléletét magukban hordozó költemények és dalok születtek. Komlós és Bilson ezt a Schubert-képet - az f-moll fantázia előadásával - tragikus árnyalatúvá színezte. Az ő felfogásukban a fantázia tételeinek karakterei élesen elkülönülnek egymástól. Az első három tétel minden eseménye árnyékként vetül előre: minden az első tétel főtémájának negyedik tételbeli visszatérését készíti elő. A visszatérés pillanatában értjük meg, milyen mélyen drámai ez a kompozíció, s ezt a drámaiságot a visszatérés témájából tragikus fináléként kialakított fúga fokozza végletekig.
A fesztivál kurzuszáró koncertjét június 27-én tartották a Jezsuita-teremben, és összesen kilenc növendék vett rajta részt. Mivel a Streicher-hangszert Bilsonék hangversenye után visszaszállították Grazba, a záróhangversenyen egy 1800 körüli J. Weimes-fortepianón vagy egy közönséges pianinón játszhattak a fiatal művészek. Ennek következtében a fortepiano-kurzus hallgatói közül csak Horváth Renáta vállalkozott arra, hogy bemutatja, mit tanult Malcolm Bilsontól. Három Beethoven-bagatellt játszott el - a számára szinte ismeretlen hangszer iránti nagyfokú érzékenységgel. A koncert előadói közül külön említést érdemel Lutz professzor kurzusának három tehetséges, színes egyéniségű énekese: Darázs Renáta, aki két Schumann-dalt adott elő, Hermann Danninger, aki Schubert Fischerweise című dalát énekelte, és Klemens Geyrhofer, aki öt dalt szólaltatott meg Schubert Téli utazás című ciklusából. A koncert után, a tánckurzus zárórendezvényének keretében közös tánctanulással zárult az idei Régi Zenei Napok sorozata. A résztvevők valamint a szervezők abban reménykednek: 1999-ben hasonlóan színvonalas és élményekben gazdag fesztiválra kerülhet sor Sopronban.