MALINA JÁNOS

Stravinsky termésében sok az önmagában álló, apró tétel vagy rövid ciklus, gyakran ezek előadógárdája is rendhagyó. A konvencionális hangversenyrendezés feltételei között nehéz ezeket repertoáron tartani. A Liszt Ferenc Zeneakadémia Közművelődési Bizottsága már számos érdekes koncertet rendezett: Földes Imre és Hegedűs Gönczy Katalin szerkesztésében legutóbb Igor Stravinsky sziporkái címmel léptek pódiumra főiskolai hallgatók. Több cél is vezérelte a kezdeményezőket - ezekről bevezetőjében és zárszavában Földes Imre beszélt. Céljuk volt mindenekelőtt, hogy a fiatalok Stravinsky-darabokat tanuljanak meg s adjanak elő. Céljuk volt, hogy egyetlen hangversenyen minél több tehetséges növendék állhasson közönség elé (ehhez a rövid tételek serege kedvező alkalmat nyújtott). Végül, ám inkább első-, mint utolsósorban: céljuk volt, hogy Igor Stravinsky méltatlanul mellőzött remekei megszólaljanak. Földes Imre azt is elmondta: a hangzó antológiában több olyan kompozíció szerepelt, melynek címe mellől óvatosságból elhagyták a magyarországi bemutató jelzést, ám szinte bizonyos, hogy ezek hazai hangversenyen eddig nem bukkantak fel.
Tizenkilenc számba rendezve nem kevesebb: harminckilenc tételt hallottunk. A műsor gerincét dalok adták zongora vagy kamaraegyüttes kíséretével (a Macskabölcsődalok énekese mellé két klarinét és egy basszusklarinét szegődik, a Három Shakespeare-dal fuvola, klarinét és brácsa, a Négy dal orosz népi szövegekre fuvola, hárfa és gitár hangszeres háttere előtt hangzik fel). Szerepelt a programban számos szólózongora- illetve négykezes, sőt kétcimbalmos produkció is (utóbbi termékeny szerkesztői ötletként a Valcer és Polka négykezes változatát ellenpontozta, ügyelve, hogy ne csak előadóapparátus, előadásmód is változzék). Fellépett a délutáni koncerten kamarakórus (Ave Maria), a teljes hangverseny hangzó iniciáléjaként pedig a kéttrombitás Fanfár egy új színház felavatására ütemei szolgáltak. A szórólapon harmincnál több nevet számoltam össze: viselőik közül egynél többször kevesen léptek pódiumra. Mindezek alapján érthető, miért nem vállalkozhatom sem arra, hogy valamennyiüket megemlítsem, sem pedig az egyes művek előadását sorában értékelő, szabályos zenekritika fogalmazására. Megkísérelhetem azonban összefoglalni a koncert néhány tanulságát, leírhatom az előadások alapélményét, s befejezésül kiemelhetek néhány emlékezetes teljesítményt.
Két fontos összefüggést mindenképpen tudatosított az összeállítás. Az első: Stravinsky gondolkodásmódjára a jelek szerint a pálya minden szakaszában hatott az önkifejezés aforisztikus rövidségű formája. Érdekelte ez már a század elején, ismerjük effajta kompozícióit a tízes, húszas, de az ötvenes, hatvanas évekből is. A második tapasztalat, mely épp egy ilyen, a darabok rövidsége folytán sokat markolni (és sokat is fogni) képes műsorban erős: a jellegzetes Stravinsky-hang minden stíluskorszakban felismerhető, legyen a mű A faun és a pásztorlány 1906-ból, az Öt könnyű darab zongorakettősre 1916/17-ből, vagy épp a szeriális korszakot képviselő, 1953-as Három Shakespeare-dal. Stravinsky, a "kaméleon", hosszú életének bármely zenei jelmezében járt, bármely szerkesztésmódot preferált, az orosz korszaktól a neoklasszicizmuson és a jazz hatásán át a Webern utáni komponálásmódig - mindig hű volt önmagához.
Ha az első két tanulság kissé banális, a harmadik - még banálisabb, ám annál örömtelibb. A koncert atmoszféráját a fiatalok rutin-féreg nem rágta, őszinte és természetes előadásmódja határozta meg. Nem kedvetlenítettek el énekes manírok, ürességet leplező pózok, hangképzés nem telepedett szövegmondásra, s a hangszeresek sem a régi motorosok unalmával ütötték fel a kottát. Nem akadt tehetségtelen muzsikus, készületlenségről árulkodó teljesítmény, valamennyi szám élvezetet nyújtott, némelyik többet: élményt. Utóbbiak közül emelek ki néhányat, mely fokozottan magára vonta a figyelmet.
Kitűnően szerepelt JÓNÁS KRISZTINA a Három kis dal (Gyermekkorom emlékeiből) és kiváltképp az Edward Lear nonszenszversét megzenésítő A bagoly és a cica előadásakor: tiszta hang, részletezés, karikírozóképesség. SCHÖCK ATALA finoman világította meg az 1907/08-ban keletkezett Gorogyeckij-dal (A zárdanövendék) késő romantikus, népies és impresszionista fonalakból szőtt stiláris szövetét. (Mindkettejüket pontosan kísérte BALOG ZSOLT). MELÁTH ANDREA énekét hallván nehezen hittem el, hogy az érett művész még főiskolás: amit nyújt, nem osztályzatra vár - ezt illusztrálta egy korai Puskin-megzenésítés (A pásztorlány) árnyalt megszólaltatása, s különösen az Oedipus rex híres részlete, Jocasta áriája (utóbbi, részben tartalma és fajsúlya okán, részben nagyobb összefüggő kompozíció részeként, kakukk-hang a sziporka-fészekben, akárcsak a már korábban említett Ave Maria). Meláth Andrea zongoraművész-partnere, az érzékenyen kísérő VIRÁG EMESE, ha értesüléseim pontosak, az est egyetlen felnőtt - azaz nem hallgatói, hanem korrepetitori státuszú - közreműködője volt. Kifinomultság a hang kezelésében, a lelkiállapot pontos megjelenítése az előadásban: ezek jellemezték CSEREKLYEI ANDREA két Balmont-dalát (Nefelejcs; A galamb). (Május 11. - Régi Zeneakadémia. Rendező: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Közművelődési Bizottsága)

FAZIL SAY második budapesti fellépése ellentmondásos koncertélményeim közé tartozik, a zenei előadóművészet több kérdésével szembesít. Mi az ízlés? Mi a mérték? Lehet-e jelentős muzsikus, aki ugyanazt a művet egyszer formabontó kreativitással, de a fegyelem szabta határt át nem lépve, máskor féktelenül és magamutogatón szólaltatja meg? Megbocsáthatóvá tesz-e rendkívüli virtuozitás szertelenséget, stílustalan játékot? Baj-e, ha valaki nagyon más, mint a többiek, s ezzel új, harsány színt visz a palettára - hiszen még a kivételes tehetségek közül is oly sokan járják leszegett fejjel a kitaposott ösvényt? Vaskalapos a kritikus, ha ráadásként sem tartja elfogadhatónak remekművek orrbafricskázását?
Március 20-án Elisabeth Leonskayát hallgattam a Zeneakadémián: nem lehettem jelen az MTA dísztermében, Fazil Say első budapesti koncertjén. Némethy Attila új Zenei újságbeli beszámolója után azonban kerestem a lehetőséget, hogy megismerhessem Say művészetét. Május 1-jén a francia komolyzenei tévéadó, a Muzzik [sic] sugározta a 28 éves török zongorista február 23-án, a Louvre auditóriumában rögzített koncertjét. Műsoron Mozart K. 331-es A-dúr szonátája, K. 265-ös variációsorozata (Ah, vous dirais je, Maman), valamint a zongoraművész négy saját opusza (Naszreddin Hodzsa négy tánca; Fekete föld - fantázia; Három fantasztikus darab; Variációk Paganini témáira) szerepelt. Az áthallásokkal teli, eklektikus stíluselegy ellenére a zongoraművész saját kompozícióit sem tartottam érdektelennek, mert kivételes energiáról és rendkívüli hangszeres fantáziáról tanúskodtak, a két Mozart-megfogalmazás pedig kifejezetten lelkesített. Végre valaki Steinway-zongorán is eredetien, igazi indulatokkal, distancia és lakkozás nélkül játszik Mozartot! A két előadás olyan volt, mint mikor a poharat színültig töltik, az utolsó csepp előtt megállva: az ital nem csordult túl. Telítettség - gesztusokban, kontrasztokban, ritmikai feszítőerőben -, de nem mértéktelenség. Elismeréssel figyeltem azt is, hogy a hangszeres kontrollnak a kifejezés legtöményebb pillanataiban is megvoltak a maga fenntartott idegpályái: a billentés mindvégig csengett, a futamok hibátlan gyöngysorként peregtek - érzelem, indulat egyszer sem siklatott félre technikai kivitelezést.
Ezután ismertem meg Fazil Say első kompaktlemezét. A Warner kiadásában, februárban megjelent CD Mozart-műveket tartalmaz: a tévéfelvételről már hallott A-dúr szonáta (K. 331) és C-dúr variációk mellett a K. 333-as B-dúr és a K. 330-as C-dúr szonátát. Valamenynyi tolmácsolásban ugyanazt a bátor, alkotó szellemet, elfogulatlan eredetiséget figyeltem meg, mely már a Louvre-beli koncertnek is vonzó tulajdonsága volt - azzal a különbséggel, hogy a stúdióban visszafogottabban, egyensúly és klasszikus zártság követelményét inkább szem előtt tartva zongorázott Fazil Say.
Következett a második budapesti fellépés, a maga szélsőségeivel. Az igazat megvallva a nyitószámot, Bach d-moll Chaconne-ját (Ferruccio Busoni átiratában) még határozatlanul hallgattam. Bombasztikusnak éreztem a gesztusokat - de lenyűgözött a technikai perfekció; túlzónak véltem a gigantikus indulatokat - de mintegy magammal vitázva tettem fel a kérdést: mi a Liszt-tanítványok Bach-víziójának lényege, ha nem épp romantika és monumentalizálás? Ha valaki megszelídíti a Busoni-féle Bach-Chaconne-t, van-e egyáltalán értelme eljátszania? Scarlattit és Bach Olasz koncertjét hallgatva azután már nehezebben - sőt egy idő után egyáltalán nem - sikerült elaltatnom kételyeimet. Fájó szívvel beláttam: ez a zongorázás erőszakos, kemény hangú, kiélezett ritmusú, túlfeszített karakterekkel operáló. Az állandó poénra-kihegyezettség tette taszítóvá, Mozart szellemétől idegenné Budapesten a Louvre-beli hangverseny felvételén és a kompaktlemezen még oly vonzó gyermekdal-változatokat is.
Szünet után ismét fordult a kocka: Webern op. 27-es variációinak pontos-gondos, részletező dinamikájú előadásában ismét a művész kerekedett felül, a hangszeres mutatványos alul maradt. Ami pedig Brahms Paganini-változatainak 1. füzetét illeti: itt a hatalmas lendületet, a hangzás szimfonikus kitágításának törekvését a szerzőhöz méltónak tartottam, a robusztus zongorázás egészét a hangverseny legvonzóbb, legteljesebb élményt nyújtó produkciójaként értékeltem. Csakhogy ez a koncert hullámvasútra emlékeztetett, s most ismét völgymenetbe kapcsoltunk: Brahms szomszédságában Fazil Say Paganini-variációinak olvadt stiláris vegyesfagylaltja a maga jazz-elemektől Rachmaninovig ívelő csapongásával - ez a párosítás éretlenségre, az önkritika hiányára vall. S arra vallott a műsor végén Mozart ráadásként megszólaltatott Török indulója is - melybe a zongoraművész bárzongorista-modorban beleimprovizált. A koncert utolsó harmadában egyébként is az a benyomásom erősödött meg, hogy Fazil Say tudatosan hajt a sikerre, hecceli a közönséget.
Remélem, egyszer még írhatok egyértelműen jót is erről a különleges tehetségű, ám ellentmondásos egyéniségű muzsikusról. Ha igaz, amit a vele készült interjúban olvashatunk, s valóban csupán három (!) esztendeje koncertezik, akkor nem csoda az ízlés ingadozása a hirtelen jött nemzetközi siker roppant terhe alatt. Fazil Say művészpályája egyelőre kétesélyes - az idő dönti el, hogy jelentős művész válik-e belőle, vagy cirkuszi attrakciók sztárja lesz. (Május 18. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Koncertiroda)

A Magyar Televízió Rt. kilencedik Nemzetközi Karmesterversenyét záró gálakoncerten az eredeti tervek szerint négy győztes lépett volna fel, végül azonban csupán hárman álltak A MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA elé. Zsűri és laikus érdeklődők véleménye ugyanis ezúttal megegyezett: az első helyen végzett versenyző kapta a közönségdíjat is. (A verseny egészét Aradi Péter cikke tekinti át e havi számunkban.)
A 3. helyezett, ALPASLAN ERTÜNGEALP hivatalosan ugyan Törökország színeiben indult, ám sikerének tortájából egy szelet a magyar zeneéleté: a karmester sok éve itt él, a budapesti Zeneakadémia neveltje. Mindhárom díjnyertes muzsikus tehetségét ígéretesnek érzem, számomra mégis a török karmester keze alatt megszólalt Bartók-mű előadása tetszett leginkább kiegyenlítettnek: kifejezés és kivitelezés megfigyelésem szerint itt alkotta legvonzóbb harmóniát. Próbáltam magyarázatot találni arra, miért akar versenygyőztes karmester ünnepi aktusként aknamezőn végigsétálni (Táncszvit). Közismert: a díjazottaknak a gálakoncert előtt nincs módjuk hosszan próbálni a zenekarral. Ilyen körülmények között lehetetlen a mesterdarabot valóban gondosan kidolgozni, a végeredmény többé-kevésbé vakrepülés - még akkor is, ha a dirigens a döntőben (vagy korábban, más együttesek élén) már vezényelte a művet. Mi az, ami e helyzetben megcsillantható? A szakma aranyfedezete: az ütéstechnika. A Táncszvit, mint rövid cikkelyekből felépülő, seregnyi belső ütem- és tempóváltással tarkított kompozíció, egyrészt igen nehéz feladat, másrészt azonban hatásos lehetőség is, ha sikerül a zenekart zökkenőmentesen átsegíteni a tagolódási pontokon. Dupla vagy semmi. Alpaslan Ertüngealp kockáztatott és nyert: pontos kézimunkával, megfelelő tempókkal és erős hangsúlyokkal vezényelte a bartóki "népek testvérré válása" gondolat 1923-as fogalmazványát, a formálás lendületével megóva azt a rá leselkedő legnagyobb veszélytől, a széteséstől.
Mintha a koncert első két szereplője megegyezett volna (enyém a mikroszkóp, tiéd a lant): a 2. díjas olyan művet választott, mely bár a Táncszvithez hasonlóan népzenei fogantatású, formája és érzelemvilága merőben más karmesteri tulajdonságokat részesít előnyben. MÉNESI GERGELY Kodály variációit (Fölszállott a páva. Változatok magyar népdalra) színekben-hangulatokban gondolkodva, sok rubatóval, a forma széles ívű, lassú kibontakozásának ütemével együtt lélegezve vezényelte. Nem törekedett pálcaművészet bemutatására - furcsa is lett volna, ha ezt teszi, hiszen az ornamensekben gazdag partitúra a maga sok személyes hangú szólójával nem a karmesteri virtuozitás, hanem a pátosz és a líra megnyilatkozásának területe.
Paradox (ám érthető) módon legkevesebbet arról a muzsikusról mondhatok, aki leghosszabb ideig állt pódiumon. Kár, hogy a verseny első helyezettje, a sikert közönségdíjjal tetéző HÉJA DOMONKOS épp Beethoven 7. szimfóniájával ünnepelt. Kétségtelen: ünnepi mű ez - mint mondják, Dionüszosz kultuszának hódol -, ám tapasztalt karmester legyen a talpán (vagy annál is több: nagy egyéniség), aki képes figyelemfelkeltőn és eredetien vezényelni a repertoár e fényesre koptatott darabját. Így sem kevés, amit a győztes önmagából megmutatott: állta a négy terjedelmes tétel próbáját (mint mindenki, ő is kotta nélkül vezényelt); bizonyította, hogy otthonos a mű tempóihoz és karaktereihez tapadó előadói hagyományban; sós vizet nem nyelve lovagolt a ritmusorgia és a rövid motívumokat ismételgető szerkesztés hangulat- és indulathullámain. Sajnos a Rádiózenekar a koncert harmadik számára elfáradván már csak közepesen kidolgozott, sok helyütt csapzott játékkal szolgálta a karmesteri szándékot. (Május 24. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Televízió)

Nem mindennapi hangversennyel kezdődött az idei Budapesti Régi Zene Fórum: a nyitókoncerten az ORFEO KAMARAZENEKAR vendégeként először lépett fel Magyarországon a historikus előadótábor egyik legsikeresebb hegedűművésze, az angol SIMON STANDAGE. Mint sokan, ő is modern hangszeren kezdte tanulmányait, majd az Angol Kamarazenekar tagjaként a '70-es években kezdett érdeklődni a performance practice iránt. Alapító koncertmestere volt az English Concert kamarazenekarnak, melyet 1990-ig Trevor Pinnockkal közösen vezetett, emellett évekig párhuzamosan működött az English Baroque Soloists, a City of London Sinfonia és az Academy of Ancient Music koncertmestereként. 1981-ben megalapította a Salomon Quartetet, saját kamarazenekara, a Collegium Musicum '90 élén pedig főként versenymű-felvételeket készít. Mint azt a Budapesti Régi Zene Fórum műsorfüzetéből megtudtam, Standage és az Orfeo Zenekar kapcsolata nem új keletű: 1994 és 1997 között a drezdai Akademie für Alte Musik posztgraduális kurzusain az együttes több tagja tanult a hegedűművésztől, zenekar és szólista pedig eddig is több hangversenyen működött együtt.
Körültekintőn állították össze a műsort, ügyelve arra, hogy a vendégművész zenekarvezetőként és szólistaként egyaránt szerepet kapjon, de arra is, hogy az egymást követő - angol, francia, német és olasz barokk - számokban európai körpanoráma táruljon ki, lehetőséget kínálva eltérő előadásmódok, színek, hangsúlyok, temperamentumok felvillantására.
Ritka az olyan koncert, melynek értékelésében a szakma véleménye ilyen egységes. Ahány muzsikussal beszéltem, mind az est első és második fele közti különbséget említette: szuggesztivitás, hangszeres készenlét dolgában egyaránt. A nyitó Purcell-szvitet - melyet Standage a zenekarból, koncertmesterként irányított - jól előkészített, pontosan kidolgozott, tisztes átlagprodukciónak éreztem. (Az Orfeo Zenekar vezetője, VASHEGYI GYÖRGY ezen az estén nem vezényelt, a vezetést valamennyi számban átengedte a vendégnek.) A műsor magyarországi bemutatója, Leclair op. 7/1-es d-moll hegedűversenye csalódást okozott: az előadásból hiányzott a kezdeményező kedv, a hangszeres kivitelezés korántsem volt makulátlan - ez a produkció aligha lett volna alkalmas arra, hogy meggyőzőn érveljen akár a mű értékei, akár a vendég érdemei mellett. Az első rész fináléjában, Bach d-moll kéthegedűs versenyében (BWV. 1043) kezdett magára találni Simon Standage - itt már feltűnt hangjának szépsége, frazeálása kommunikatívabbá vált. Öröm volt hallgatni partnere, PAULIK LÁSZLÓ magas színvonalú helytállását. Kétségtelen, hogy az angol hegedűművész kvalitásai a második részt kitöltő Vivaldi-mű, A négy évszak concertóiban mutatkoztak meg a maguk igazi gazdagságában. Ha akad pillanat, mikor indokoltan használható az újraértelmezés szó, Simon Standage tolmácsolása ilyen. Eltekintve a legfiatalabb generációtól, mely már beleszületett a régi zene idehaza is bimbózó kultúrájába, a harmincasoktól felfelé mindannyian bőven őrzünk emlékeket A négy évszak nem historikus előadásairól. Csupán az elmúlt évtizedek magyar hanglemezforgalmából említek három népszerű felvételt: Kovács Dénesét, Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar produkcióját, valamint a Stem-Zukerman-Mintz-Perlman négyes és a Zubin Mehta vezényelte Izraeli Filharmonikusok vegyes desszertjét. Ilyen előzmények után Standage anélkül, hogy önkényeskednék, teljesen más művet mutat meg. Ez a Négy évszak elfogulatlanul kezeli a szépség fogalmát: nem akar semmit lekerekíteni, változékonyabb és nyersebb, sőt vadabb és szélsőségesebb a modern hangszeren játszók elképzelésénél. Akár mintája, a természet s az időjárás: szeszélyes, meglepetésekkel teli - hol tűz, hol jég; simogat szellővel, nyakon csördít záporral. Látszott-hallatszott: Simon Standage a koncert folyamán a tizenkét Vivaldi-tételt megszólaltatva, az előadói találékonyság tűzijátékában érezte magát elemében. Sokféle tónust váltogatott, ritmusai, ha kellett, sisteregtek, máskor ridegen koppantak, tempói éppoly messze estek a konvencionális, zománcozott Négy évszak-produkciók rutinjától, mint keresetlen eredetiségű karakterei. A közönség az első rész tartózkodó tapsai után kapitulált: lelkes ünnepléssel hálálta meg a hallottakat. Fogalmazható úgy is: a tanultakat. (Május 26. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest kht.)

Véget ért VÁSÁRY TAMÁS Brahms-sorozata. A zárókoncerten a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA a ciklus március 10-i estjére rímelő műsort szólaltatott meg. Akkor a kései B-dúr zongoraverseny állt középpontban FRANKL PÉTER szólójával - ezúttal is ő lépett pódiumra elsőként: az op. 15-ös, első Brahms-concerto előadójaként. Akkor dúr versenyműhöz dúr szimfónia (a 3., F-dúr) társult, most a d-moll zongoraverseny után a második részben az 1., c-moll szimfóniát hallottuk.
Márciusban Frankl Péter a B-dúr koncert által kínált két lehetséges magatartás, a lírai és a küzdelmes közül megfigyelésem szerint az utóbbit tekintette meghatározónak. Alighanem a két mű közti különbség, a d-moll zongoraverseny egyértelműbb karaktervilága teszi, hogy előadásában ilyen sajátos vonásra ezúttal nem figyelhettem fel. Elismerőn úgy fogalmaznék, Frankl Péter magabiztosan kidolgozott, pontos zongorázása most épp olyan volt, mint a mű: határozott és feszes, súlyos és komoly. Egy önálló vonása mindenképp akadt a tolmácsolásnak (ezt azonban csak a hangverseny második részét hallgatva, visszamenőleg értékeltem méltó árfolyamon): a mértéktartás. Frankl zongorázásában az indulatot, a szenvedélyt is fegyelem acélozta - ettől kapta belső erejét.
E havi feladataim legkínosabbjához érkezem a Vásáry Tamás vezényelte 1. szimfóniáról beszámolva. Miután az elmúlt hónapokban szóvá tettem, hogy a karmesteri önfeledtséget megsínyli a zenekari játék kidolgozottsága, mondandóm nyomatékát most szívesen helyezném arra a megfigyelésre, mely szerint a Rádiózenekar ezen az estén jobb formát mutatott: az utóbbi hónapok átlagánál összeszedettebben, pontosabban dolgozott. Sajnos azonban az 1. szimfónia négy tétele közül háromban (kivétel a 3. helyen álló Un poco Allegretto e grazioso), valamint a két ráadásban: a 2. szimfónia fináléjában és az 5. magyar táncban nem a kivitelezés, hanem a karmesteri értelmezés vonta magára a figyelmet - ellenállhatatlanul. Nem kerülgetem a forró kását: élvezhetetlennek tartom, a mű szellemétől alapjaiban idegennek érzem azt, ahogyan Vásáry Tamás a kompozíció dinamikájával, tempóival, hangsúlyaival ez alkalommal bánt. Kínlódva-feszengve már az elmúlt hónapok során is próbáltam utalni a lassú, de félreérthetetlen s egyértelműen negatív művészi átalakulásra, melyet Vásáry produkcióiban egy idő óta megfigyelni vélek. Kínlódva, hiszen rossz érzés egy tisztelt és becsült, jelentős művészről elmarasztalólag írni. Ráadásul Vásáry Tamás abszolút hitelű személyiség. Vannak számító, ötleteiket-gesztusaikat sikerre kacsingatva mérlegelő karmesterek. Ha valaki, Vásáry Tamás nem ilyen: művészi döntéseinek őszintesége megkérdőjelezhetetlen. Attól azonban, hogy valami őszinte, még lehet rossz. A fékevesztettségnek, a mindent túlzásba hajszoló mértéktelenségnek nincs köze sem Brahmshoz, sem az 1. szimfóniához.
Ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret. Az igazi művészet egyebet sem tesz: folyvást azt próbálja, miként lehetne egyszerre kint s bent - pillanatról pillanatra megküzd egy sajátosan hasadt, kreatív állapotért. Aki csak kint vagy csak bent akar eredményt elérni: vagy a hideg technikai virtuozitás, vagy a kontrollálatlan érzelmek-indulatok zsákutcájába téved. Úgy látom, Vásáry Tamás most bentvan - csak bent. Jó volna, ha sikerülne kívülről is megpillantania vezénylése eredményét. (Május 27. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Márciusban a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR koncertjéről beszámolva írtam: ha az előadás ötlettelen, legalább a műsor legyen ötletes. Örömmel jelentem: az együttes újabb estjének programjában nem lehetett nem észrevenni kedv és lelemény jelenlétét, s e kettő a hangversenyen sem hagyta el a zenekart és karmesterét. Utóbbi ezúttal vendég volt: HOWARD WILLIAMS, a Pécsi Szimfonikus Zenekar előbb eltávozott, utóbb visszatért vezetője. Valahányszor őt vezényelni látom-hallom, újra és újra megállapítom: a Pécsiek - Magyarország egyik legszerencsésebb zenekara.
Vissza a műsorhoz, mielőtt kivitelezésről esnék szó. Orosz est, az oroszság fogalmát időben-térben tágan értelmező. Mindjárt bevezetőül ritkaság, Glinka sosem hallott Valsefantaisie-ja. Utána nagy ugrás: Sosztakovics 1. csellóversenye. Végül a 2. részben két Stravinsky-mű, a zeneszerző két eltérő korszakának képviseletében: előbb a Pergolesi-dallamok nyomán keletkezett Pulcinella a neoklasszikus korszak alkotásai közül, majd befejező számként az orosz periódus egyik legszínesebb-leghatásosabb partitúrája, a Tűzmadár-szvit. Finom apróság a műsorszerkesztésben: a két eltérő világot megjelenítő Stravinsky-darabot összeköti az ösztönző művésztárs, a megrendelő Gyagilev személye.
ONCZAY CSABA világos körvonalazással, pontos ritmusokkal, a mű rendhagyó formáját (cadenza önálló tételként) és jellegzetes, fanyar karaktereit híven tükrözve szólaltatta meg Dmitrij Sosztakovics 1959-es keltezésű, Msztyiszlav Rosztropovicsnak ajánlott 1. csellóversenyét: nehéz szólóját sok sötét színnel, a mű követelményeinek megfelelve hol feszes ritmikával, hol lélegző rubatóval adta elő. Williams vezénylése a concertót megelőző Glinka-, majd az azt követő két Stravinsky-számban felidézte a sajátos távolságtartást, mellyel az angolok Európát megnevezik: the continent... Távolság valóban van a két felfogás között: a mi tájainkon, ha valami kiváló, annak nagynak, komolynak, súlyosnak kell lennie. A könnyed, pontos és szellemes tárgyszerűséget, melyet a brit sziget legkitűnőbb muzsikusai (sőt a derékhad képviselői is) oly magától értődőn természetesnek tartanak, a németes tájékozódású Közép-Európa kevéssé ismeri.
Hogyan szolgálhatják az említett muzsikus-erények épp a Valse-fantaisie-t, a Pulcinellát vagy a Tűzmadár-szvitet? Glinkát vezényelve Howard Williams a mozgékonyságra és hajlékonyságra, a színgazdagságra és a tánckarakter látszólagos gondtalansága mögött meghúzódó sötétebb tónusok, váratlan hangsúlyok érvényesítésére fordított figyelmet. A Pulcinellában fontos szerepet juttatott a ritmus fűszerének, a jellegzetes vibrálásnak, melyet a mű stiláris kétlakisága idéz elő az elszínezett harmóniai hátterű dallamok bemutatásával - és persze az áttetsző, világos hangzásnak. A Tűzmadár előadása nem nélkülözte a festőiséget és a romantikus mesehangulatot, ám ugyanakkor tagolt, pontos és áttekinthető is volt. A bevezetőhöz kanyarodva vissza: ez a koncert mind a műsor eredetiségével, mind az előadás igényességével megörvendeztette hallgatóját. Howard Williams keze alatt a MATÁV Szimfonikus Zenekar muzsikusai képességeik javát nyújtották. Csiszolnivaló természetesen ezeken az előadásokon is akad - a zenekar jelenlegi állapotában azonban a most tapasztalt színvonal igen jónak számít. (Május 28. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Leleményesen szerkesztett műsorról szólva az előző beszámoló által megkezdett csapáson haladhat a következő kritika is - de csak pár lépést: a találékony, sőt remekül kigondolt programösszeállítás kínálta lehetőséget nem teljesítette be az iméntiekhez hasonló, kedvtől-igyekezettől feszülő előadás. JURIJ SZIMONOV vezényletével a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hangversenyének első részében a Tell Vilmos-nyitány és az Istenek alkonya két részlete (Siegfried rajnai útja; Siegfried halála), majd a másodikban Sosztakovics kuriózumnak számító műve, a 15. szimfónia szólalt meg. A talányos összeállítás magyarázata: a Rossini- és a Wagner-kompozíció részletei idézetként felbukkannak az utolsó (1971-ben bemutatott) Sosztakovics-szimfónia partitúraoldalain. Részletezést aligha érdemel az est: legjobb pillanatai nem nyújtottak többet működő rutinnál, a legkínosabbak pedig azt sugallták, Kocsis Zoltánnak és Hamar Zsoltnak sok küzdelmébe fog még kerülni a Nemzeti Filharmonikusok színvonalának felemelése és a magasabb nívó megszilárdítása. Utóbbi éppoly lényeges, mint az előbbi: egy zenekar igényességét korántsem csak a meghódított csúcsok jelzik, legalább annyira (vagy még inkább) a jelképes vonal, amely alá az együttes és annak vezetése soha nem engedi süllyedni a teljesítményt. Fontos, hogy legyenek olyan lelkesítő produkciók, mint a Gurre-dalok vagy a Teremtés, de fontos az is, hogy ne legyenek olyan, az általános nemtörődömség hangulatában fogant koncertek, mint a mostani.
Riasztó volt látni, hogyan leplezi Jurij Szimonov önnön gondatlanságát, a produkciók megcsinálatlanságát a szokott mozdulatparádéval. Leírtam már párszor: ez a koreográfia öncélú, zenéhez sok köze nincs. Szimonov próbái eredményeképp azonban a zenekar korábban rendszerint jobban (néha sokkal jobban) szólt: hangzásába tónus, ritmusaiba tartás költözött, szólók és kamarazenei mozzanatok nem ahogy esik, úgy puffan alapon követték egymást. Más szóval: hallatszott, hogy a koncert előtt munkavégzés történt, s ez feledtette a karmesteri magamutogatást. Most csak azt hallatszott, hogy minden hang sorsa esetleges. A Tell Vilmos-nyitány áttört faktúrájú részletei ziláltan szóltak - a lovasroham persze felpörgetve. Az est Wagner-élményét egyetlen üzenetbe csomagolhatom: a hangerő nem minden. Siegfried rajnai útja csodálatos, színgazdag fejezete (kellene legyen) a partitúrának, a Gyászzene pedig nem bombasztikus, hanem tragikus (kellene legyen).
A Sosztakovics-szimfónia első tételének néhány megmozdulása a remény gyertyalángját gyújtotta meg: talán ezúttal is működik az alapelv, s a ritkán játszott mű felfrissíti, nagyobb körültekintésre ösztönözi a karmestert és zenekarát. Későbbiekben a pislákoló lángot eloltotta a gesztikulálás szele: a rendhagyón lehajló ívű dramaturgia által feladott interpretációs lecke megoldatlan maradt. A 15. szimfónia lassú tételeiből áradó kétségbeesés kifejezésére nem alkalmas a széteső formálás, a hatástalanul sápadt karakterizálás, a szólók, sőt a kollektív játék bizonytalankodása. Nem szívesen idézem másodjára is e hasábokon Kocsis Zoltán tavaly őszi mondatát (ezúttal tetemrehívás funkciójában): a vendégkarmesterkedés métely. Ha a vendégkarmester így viszonyul feladatához, akkor mindenképpen az (ha pedig úgy, mint Howard Williams, akkor nem). Nem lehetett nem észrevenni Szimonov árral úszó, csekély ellenállás irányában utat kereső magatartását. Nem lehetett nem észrevenni, hogy neki nem a produkció fontos, hanem önmaga ünnepeltetése. A helyzet nem volna oly fonák, ha a zsonglőrködés nem rejtené magában a kevésbé pallérozott hallású közönségrétegek megtévesztésének nyilvánvaló mozzanatát. A Nemzeti Filharmonikusok vezetőinek érdemes volna átgondolniuk: szolgálja-e a zenekar fejlődését az olyan állandó vendégkarmester, amilyen Jurij Szimonov? (Május 29. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

CSENGERY KRISTÓF