Tíz éve már, hogy megszakadt a Mérték Esték hangversenysorozata, amelyet Selmeczi György indított útjára, hogy az értéket állítsa mértékül a kortárs zene pódiumán, s megszólalási lehetőséget teremtsen annak, amit ő ragyogóbbnak és maradandóbbnak könyvel el a magnéziumizzású kísérletezésnél. 1986-tól '88-ig tartottak a Mérték-koncertek. Selmeczi, e modern Kapellmeister, aki zeneszerző, karmester, zongoraművész és mindennek tetejébe kiapadhatatlan energiájú szervező is, s kinek karja Kolozsvártól Párizsig öleli Európát, akkor már túl volt a Miskolci Új Zenei Műhely első nagy sikerein, de még innen a Camerata Transsylvanica felvirágoztatásán. A legutóbbi három esztendőben ismét a mértéket törekszik szembesíteni napjaink zenéjével, midőn a Merlin Színházban vonultatja föl hozzá érzelmileg és évjáratban közelebb, illetve tőle távolabb álló pályatársai alkotásait.
A Merlin májusi előzetes műsora öt koncertet jelzett, melyek közül - anyagiak hiányában - a Danubius Vonósnégyes és a Miskolci Új Zenei Műhely produkciója nem került a végleges programba. Az első est a Merlin Kortársaid sorozatába illeszkedve Huszár Lajos és Király László közös szerzői estje volt. A másodikat túlnyomórészt a miskolci Hassler Énekegyüttes adta, de már szólóének-műsorszámok is felhangzottak, mintegy a záró dalestet előlegezve. A három hangverseny közös jellemzője múlt és jelen szerves egymásba fonódása, a termékenyítő hagyomány átélése volt. Mintha csak azt akarta volna mondani: erdőnkben vannak tölgyek és bükkök, vastag törzsűek és még épp csak terebélyesedők, de nincsenek havas fenyők s ugyanígy nincsenek eukaliptuszok.
Kevés volt az ősbemutató, s ami esetleg akként hangzott el, arról sem tudhattuk meg e tényt a szórólapokról. Ha jövőre folytatódik az Új Zenei Szemle támogatást érdemlő sorozata, javaslom a rendezőknek - akár fénymásolt, olcsó kivitelű - műsorfüzet létrehozását, amely rövid ismertetőkkel valamint az énekelt művek szövegével hozná közelebb a darabokat a közönséghez, s maradandóan dokumentálná a műsort, megjelölve az első elhangzásokat is.
Huszár és Király portréjának megrajzolásakor örömmel üdvözöltünk volna egy-egy bemutatót, de ezek hiánya nem rontotta összképünket. A középnemzedékhez tartozó két szerző külön úton haladva napjainkra egymáshoz közeli pályára érkezett. HUSZÁR LAJOS a római Santa Cecilia Akadémiáról származó iránymutatástól már a '80-as évek elején részben visszatért a tonalitáshoz. A nála fél évtizeddel fiatalabb KIRÁLY LÁSZLÓ, a legkülönbözőbb avantgarde technikák alapos ismerője csak később, de annál markánsabban hagyta oda az "új" zenét a még újabbért, amely látszólag nem új. Huszártól a korai 69. zsoltár valamint az op. 18-as Concerto rustico és a nem sokkal későbbi Kamarakoncert szólalt meg, e sorok írójában nosztalgiát ébresztve a hajdani Fiatal Zeneszerzők Csoportja hangversenyei iránt, melyeken e művek némelyikét először hallotta. Huszárnak nem kellett meghasonlania magával: egészségesen élte meg a stílusfordulatokat. Ebben segíthette a különböző korszakaiban változatlan minőség. Király szinte lubickol a harmóniai és melodikai szabadságban, a stiláris béklyók levethetőségében. Igazi romantikusként kitekint: Elégia egy gordonkás halálára című kompozíciójában Vas János emlékét idézi, Szomorú keringője Gyulai Gaál János előtti tiszteletadás, a két évvel ezelőtti Merlin Új Zenei Szemlén bemutatott s most megismételt Miklós-idill pedig a zeneszerző kisfia által ihletett mesezene, annak minden formai és hangszerelési kellékével. Király a '90-es években számos nagyobb apparátusú művet komponált, Huszár pedig operájának befejezéséhez közeledik. Vajon észreveszi-e mindezt zenei életünk annyira és olyképpen, amiként 20-30 évvel ezelőtt nyugtázta az akkori nagyobb partitúrákat?
A Sándor Zoltán vezette Hassler Énekegyüttes folytatta a múltidézést. MARTIN SURTEL és KNUT NYSTED művei ugyanis 1958-ból (!) származnak, míg NIELS LA COUR és a személyesen is jelenlévő angol TIMOTHY BOWERS kompozíciói 1985-ös keltezésűek. Az est második fele Weöres Sándor megzenésített verseiből válogatott. FARKAS FERENC méltán kórusslágerré vált Rózsamadrigálja (1947) mellett megszólalt egy "Ligeti előtti" LIGETI GYÖRGY-mű, a Magány (1946). Megnyerő volt a "Sári előtti" SÁRI JÓZSEF-kompozíció: az 1967-es keltezésű Öt gyermekdal, melyet kislányának, Mártának szánt kellemes hallgatnivalóul a zeneszerző. Összesúgtunk: lám, a minőség nem stílusfüggő. Sári e későbbi önmagától idegennek mondható hangon is legjobb kvalitásaival szólal meg. Kár, hogy nem éneklik - sőt nem is ismerik - e dalokat! KOCSÁR MIKLÓS 1958-ból származó, finom harmóniákkal átszőtt A kísértet dala című művét és Sári gyermekdalait Kolonits Klára megnyerő tolmácsolásában hallottuk, Hegedűs Gönczy Katalin zongorakíséretével. A hangverseny a kórushoz kanyarodott vissza: ORBÁN GYÖRGY minden bizonnyal népszerűvé váló, markánsan ritmikus Gágogóját és a komolyabb hangvételű Lúdvérczet szólaltatta meg a 17 tagú énekegyüttes 9 lánya, hogy azután SELMECZI GYÖRGY három 1996-os keletű, ihletett vegyeskarával (Az elveszített végzet, Az ismeretlen kedveshez, A garabonciások énekeiből) "mértékadó" hatással csendítse ki a külföldi darabokkal eléggé szürkén kezdődött estet.
A sorozatzáró dalest már azzal megörvendeztetett, hogy e mostoha műfajt nem pusztán a betét epizódszerepében állította elénk. Másfél órányi reprezentatív válogatást nyújtani a 20. századi magyar daltermésből - teljesíthetetlen feladat. Ha zenei nagyapáink nemzedékét idézzük, kihagyhatatlan FARKAS FERENC, de alighanem ugyanoly mellőzhetetlen volna Kósa György, Szervánszky vagy a fiatalabbak közül Járdányi Pál, Sugár Rezső és mások. Farkastól az 1973 és '86 között keletkezett Elfelejtett dallamok ciklusa szólalt meg Csereklyei Andrea átélt tolmácsolásában, Hegedűs Gönczy Katalinnak az előző estihez hasonlóan biztonságot nyújtó kamarapartneri közreműködésével. A Farkas-tanítványok nemzedékét KOCSÁR MIKLÓS képviselte két kompozíciójával. Kocsár dalköltészete különösen fájóan érezteti a műfaj említett mostohagyerek voltát. Ezek a művek ugyanis énekest és közönséget egyaránt vonzanak, csak épp a megszólaltatási alkalomban nem hisz a hangversenyrendező, s ha tekintetbe vesszük, hogy a klasszikus-romantikus dalirodalom ugyancsak fogyóban van a pódiumról, aggodalmát nem is nevezhetjük megalapozatlannak. Vajon kamarakoncertek vagy hangfelvételek segítik-e majd e remélhetőleg kipusztíthatatlan műfaj továbbélését? Az Öt virágénekben Kocsár úgy küzdött meg Ágh István nehezen megzenésíthető soraival, hogy e küzdelemről csak a szerző bizalmas szóbeli vallomásából értesülünk. Az öt tételből álló Dalok Kányádi Sándor verseire című ciklus pedig ezúttal ugyanoly erővel hatott, mint 1994-es Bartók Emlékház-beli bemutatóján. Minden tétele inspirált mestert mutat. Számomra legmegnyerőbb a záró Történelemóra, amelynek drámai hangja és lírai felhangja a szűkszavú sokatmondás remeklése.
A fiatal nemzedéket FEKETE GYULA és LÁSZLÓFFY ZSOLT képviselte. Fekete amerikai évei alatt talált rá egy ott is alig ismert 19. századi költő, Watson Gilder verseire. Tehetsége kiterjed arra is, hogy zenei közlendőjét a költőéhez igazítsa, s hogy szakmailag beváltnak érzett fordulatait ne ismételje különböző műveiben. A dalok érezhetően ugyanabból a műhelyből származnak, mint többi alkotása az utóbbi évekből, de egyben érezhetően máskor és más kontextusban születtek. Gémes Katalin és a gitáros Sztankovits Béla mély átérzéssel, átütő drámai erővel szólaltatta meg a kompozíciót. Lászlóffy kolozsvári és budapesti tanulmányok után állt elő Először (Premiérement) című, Paul Éluard nyomán született, kamaraegyüttessel kísért dalával. Az áttört szerkesztésű, gondosan hangszerelt dal mintegy átsuhant a termen, azt az igényt hagyva hátra, hogy többet is halljunk a pályakezdő komponistától. Lászlóffy maga vezényelte művét, s közreműködött Kocsár műveinek zongoristájaként is. A Kányádi-dalokat és Lászlóffy darabját a Kolozsvárról érkezett Székely Zsejke adta elő puritán, de nagyon kifejező dalénekléssel.
ERŐD IVÁN Tejfog-dalai (Milchzahnlieder) markáns modulációkkal, fantáziadús harmonizálással férkőztek a hallgatók fülébe Csereklyei Andrea formás előadásában. Szinte átmenetet kínáltak az estét lezáró VAJDA JÁNOS- és ORBÁN GYÖRGY-kompozíciókhoz, melyek e szerzők anyanyelvi hűségű tolmácsolói, Meláth Andrea és Virág Emese pompás felvezetésében hódítottak. Az énekestől sokszínű szerepformálást követelnek e tételek és ciklusok, a zongoristát pedig csaknem szólisztikus igénnyel dolgoztatják meg. (A tonalitás folytán melléütés észrevétlen nem maradhatna.) A Dalok Szőcs Géza verseire című, tavaly kelt Vajda-ciklus a Leonce és Léna opera stíluskollázs-bravúrjának köpönyegéből bújt elő. A dalokat hallgatva bűvészt képzelek el, aki a selyemkendőt kismadárrá, a madarat pálcává varázsolja, hogy a pálcával a cilinderből ismét a kismadarat húzza elő, miközben a fülén a selyemkendő jön ki. Tévedés ne essék: nem gúnyolódni kívánok Vajdával! Ember legyen a talpán, aki utánozza e virtuozitást! Újfajta zenei humor ez, amelyben például Puccini és Rachmaninov egy-egy dallama a kismadár és a selyemkendő - a bűvészt pedig ki ne csodálná?! Hiszen a komponista-mágusnak is éppoly könnyedén kell varázsolnia, mint porondon működő kollégájának! Orbán Spanyol dalokkal szórakoztatta közönségét. A szórakoztatás éppúgy nem pejoratív minősítés, mint a bűvészet. A zeneszerző stílus-sziporkái elragadják a hallgatóságot, amely egy Lorca-vers mellett számos saját Orbán-költés megzenésítését élvezi szinte karikírozott spanyol zenei gesztusrendszerrel és kolorittal. Vajda konkrét és Orbán inkonkrét idézetei révén a posztmodern tisztítótüzében a múltbeli muzsikák elemeire emlékezve kel új életre a zene. Nesze neked, huszadik század! Ez itt az ezredvégi Szilveszter tobzódó mulatsága!
S vajon az új évezredben mire ébredünk?