|
A bécsi Karlsplatz aluljárórendszerében van egy kedvenc kis üzletem. Soha nem
vásároltam benne, de mindig megnézem a kirakatát. Érmebolt. Tele régi dollárral,
dinárral, koronával, petákkal, fabatkával. Százasokkal, húszasokkal, tízesekkel,
ötösökkel. De akad olykor hármas vagy tizenötös is - román bani például. Meg
sok-sok lukas hatos krajcár. És fémdarabka (ezüst?), amelyikre az van verve:
1/24 tallér. Mind közül a legszebb azonban a Guernsey szigeti ritkaság: 8 -
írd és mondd: nyolc! - "doubles". Roppant tanulságos ez a kis kiállítás arról,
az emberiség mikor, hol, mit tartott "kerek" számnak. A századfordulón még a
többség bizony tucatban és részeiben számolt (lásd a hatosokat). Ma e tekintetben
is uniformizált a világ. Legfeljebb abban van különbség, hogy egyesek a húszas
helyett a huszonötöst favorizálják.
A Magyar Rádió "Századunk zenéje" sorozata most ehhez a huszonötöshöz érkezett.
Huszonötödik alkalommal került rá sor. Ilyenkor illene valamiféle méltatást
adni a dolog "jelentőségéről", "meg kellene vonni a mérleget", hiszen tudjuk,
"a jubileum egyben számvetés is" (azt hiszem, az összes idevágó közhelyet idéztem).
A Nyájas Olvasó engedelmével hadd bújjak ki e feladat alól. Vegyük úgy, hogy
maradi vagyok, tucatokban számolok, vagy guernsey-i nyolcasokban. A rendezvényről,
mint Egészről ugyanis a jubileum alkalmából semmi olyasmit nem mondhatok, amit
ne mondtam volna el korábbi beszámolókban. Fontosnak tartottam régebben is,
szerkesztése alapelveivel rendszerint egyetértettem. Így van ez az idei hétrészes
műsorciklus esetében is. Még a botránynak is örülök, amely a május 20-i koncert
előtt Baudelaire-rel kapcsolatban pattant ki. Nagyon helyes, hogy kipattant.
Egyszer ki kellett derülnie, milyen elképesztő tartalékai vannak a sanda politikai
szándékokkal motivált emberi hülyeségnek. No de erről később, a krónika második
részében, a Muzsika jövő havi számában.
Hogy az egész sorozatot Lázár Eszter szerkesztő ezúttal DURKÓ ZSOLT-művel kezdte,
s két további koncerten is szerepeltetett darabot a közelmúltban elhunyt komponistától,
azzal mélyen egyetérthetünk. Durkó műveit minél gyakrabban kell játszani. Nem
kegyeleti, népfrontos, napi politikai, gittegyleti s ki tudja miféle megfontolások
miatt, hanem egyszerűen azért, mert ezek a darabok a magyar zenekultúra maradandó
értékei. Durkó művészi világa nem különösebben tágas. Elementáris drámai hatásokkal
a komponista ritkán él. Nem freskót fest vagy monumentális szobrot állít - ő
elsősorban a zenei ötvösmunka mestere. Ebben azonban alighanem páratlan. Mindig
a legnemesebb anyaggal dolgozik, s mindig hallatlan műgonddal. Gyémántból, aranyból,
drágakőből készült, végtelen finomra csiszolt zenei ékszereivel szembesülve
szégyenkezve pirulunk, hogyan is érhetjük be máskor gagyi rézkarikával, csiricsáré
műanyaggal. Egy alapjában véve végtelenül eldurvult és ízléstelen korban Durkó
muzsikája az ízlést, a finomságot, az artisztikumot képviseli. Az Impromptu
in F Matuz István fuvolaszólójával, a Matuz Gergely vezette Marcato Együttes
gondos és ihletett előadásában boldogító perceket szerzett a hallgatónak. Egy
picit megállt az idő, elfeledkeztünk a bennünket fojtogató szmogról, szemétről.
Magaslati levegőt szívhattunk. Aztán a brit HARRISON BIRTWISTLE jóvoltából visszaérkezhettünk
a "nagyvárosba", korunk valóságába. Jó néhány perc telt el ebből a Bűvös
Színháznak nevezett kamaradarabból a "bűvösség" legcsekélyebb jele nélkül.
Enyhén zagyva hanghalmaz szólt, hol így, hol úgy bugyogtak a fúvók. Igaz, utóbb,
mire az ember előkapta volna a fejfájást csillapító tablettát, valamelyest tisztulni
kezdett a kép. Kiderült, Britwistle nem ötlet nélküli alkotó, csak rendkívül
szószátyár. Mindent túlbonyolít. Egy réteggel mindig több szól a partitúrában,
mint kívánatos volna. Következésképp (a táncos ritmusok ellenére) nincsenek
egyértelmű, markáns karakterek, kevés a jóleső kontraszt. Mint egy dráma, amely
kizárólag körmondatokból áll. Minden szereplő hosszadalmasan fejezi ki magát,
s emiatt mindenki mindenkinek a szavába vág. Vagy nem is "emberi" dráma zajlik?
Inkább nyüzsgő rovarokról, hangyacsapatok csatájáról szól a képzeletbeli történet?
A rengeteg hangot hallva néha bizony már viszketegséget éreztem...
Hogy a kontraszt milyen hatásos lehet, azt a következő darab különösen ékesszólóan
példázta. Az izraeli MARK KOPYTMAN Nyolc lap a kérdések könyvéből című
dalciklusának ugyanis határozottan jót tett, hogy Birtwistle után került sorra
(igaz, húsz percnyi szünetet követően). Tudniillik így igen szűkszavúnak tűnt.
Kevés hang, sok feszült szünet, áttekinthető szerkezet, soha nem mértéktelen
ismétlések-ostinatók, banalitásba nem tévedő, tonális (modális) ízű, többnyire
tetrachordokból vagy háromhangos sejtekből álló hangszeres szövedék és néhány
emfatikus nagy hangközből, mondókaszerű szillabikus és ezt kiegyensúlyozó melizmatikus
szakaszokból álló énekszólam jellemezte a közönség által méltán nagy tetszéssel
fogadott kompozíciót (a tapsból persze bőven jutott az énekes szólistának, Iván
Ildikónak is). Az est zárószáma, JOHN ADAMS Kamarakoncertje ehhez
a minőséghez képest megint némi süllyedést hozott - de legalább nem zuhanást.
Az amerikai Adams a Nixon Kínában című "operával" vívott ki magának bizonyos
hírnevet (úgy is fogalmazhatnánk: hírhedtséget). Ebben a művében saját ismertetője
szerint Schoenberg Kamaraszimfóniája lebegett előtte mint példakép. Nem
tudom, melyik Schoenberg-Kamaraszimfóniára gondolhatott. Az általam ismert kettő,
az op. 9 és op. 38 semmilyen tekintetben sem hasonlít Adams zenéjére. Elvileg,
alapjaiban más, amit Adams csinál. Schoenberg a motivikus fejlesztést, az állandó
átalakítást tekintette zenéje lényegének (tekintsünk most el az expresszionista
korszak szándékosan "amorf" darabjaitól). "Sohase csináljatok olyasmit, amit
helyettetek egy kottamásoló is megcsinálhatna" - intette növendékeit. Adams
mást se csinál. Egy-egy motívumot ötször, nyolcszor, tizennyolcszor ismételget.
Olyan ostinato részeket teremt, amelyek elődeit legfeljebb Stravinsky partitúráiban
találhatnánk meg (leszámítva persze, hogy Stravinsky mindig "ravaszabb"). Az
így létrejövő, a zárótételben jazzes elemekkel kacérkodó szövedék, meg kell
hagyni, nem kellemetlen. Kicsit változatosabb, dúsabb, mint a hetvenes évek
repetitív zenéi. A lassú tétel kezdete pedig egészen érdekes a maga rajzos "vonalaival",
skálarészleteivel, ellenszólamaival. Kár, hogy a szerző nem tudja egyik tételt
sem időben abbahagyni. Adams nagyon szeretheti a muzsikáját, bő adagot szed
merőkanalával. Nekünk, szegény hallgatóknak kicsiny a csajkánk hozzá, bizony
kilottyan a gulyás belőle. Kevesebb lét, több húst, kedves mester, mondanánk
legszívesebben.
Az már más lapra tartozik, hogy az Adams-féle híg leves mennyei mannának tűnhet
utólag, amikor a következő szerdán a stúdióban (vagy odahaza a rádiókészülék
mellett) JEAN-CLAUDE RISSET szakácstudományának eredményét kóstolgatjuk. Francia
muzsikusok sokszor okoznak számomra meglepetést. Néha azzal, mennyire felkészültek,
profik, tehetségesek. Mint múltkorában a Conservatoire fiatal zenekara. Máskor
épp az ellenkezője hökkent meg. Az elképesztő önhittség. Az, hogy mernek kiállni
a világ elé mérhetetlenül silány produkcióval és nem szégyellik magukat. Risset
Invisible című, vokális szólistára és hangszalagra összekotyvasztott
álműve erre példa. Hab a semmin, színtiszta légszennyezés. Rizsa persze van
mellé, jó adag, mondván, itt Krisztus előtti kínai szövegtől Heinén-Goethén
át ki-tudjakiig mindenféle "költészet" szól. Meg Marco Polo képzeletbeli utazása
elevenedik meg. Sajnálom Óhegyi Filorettit. Kár volt annyi energiát áldoznia
egy ilyen butasághalmaz énekszólamának betanulására. S azt hiszem, Láng Balázs
Zénó is jobban tette volna, ha az elmúlt heteket nem MARC BATIER Toca
című szerzeménye ütős részének elsajátítására fordítja. Risset tizenkilenc,
Batier egy híján húsz. Ezúttal az "észak-romániai" falvakban szokásos görögkeleti
faütögetés volt az érzékeny lelkű gall muzsikus ihlető forrása (az ismertető
szerint), amiben ő kínai hatás nyomait véli felfedezni (ez, gondolom, akkor
érhette a román ortodox templomokat, amikor Ceausescu épp jóban volt Maóval).
Ütögetett tehát, rendesen, s hozzá kis maszatokat teremtett az elektronikával.
Bánatos hangfoltocskákat, szélzúgást, űrhajóberregést filmzenék, rádiójátékok
receptje szerint. Ha azt mondom: giccs, erősen dicsértem a végeredményt. Sok
szót a koncert harmadik külföldi szerzeményére sem érdemes vesztegetni. HOWARD
FREDERICS dalára (Bölcsődal meg nem született gyermekemnek) Skoff Zsuzsa
pazarolta erejét; nem rajta múlott, hogy az élmény ezúttal is elmaradt. Különösebb
"nemzeti" elfogultság nélkül megállapíthatjuk, a műsoron szereplő három magyar
kompozíció ezúttal minden szempontból lényegesen színvonalasabbnak mutatkozott.
A szokásos "csapat" műveit hallhattuk, azokét az alkotókét, akik évek óta hívei
a magnószalagoknak és szintetizátoroknak, ohmoknak és ampereknek. Mindenki azt
nyújtotta, amit az előzmények alapján nagyjából várni lehetett tőle. SZIGETI
ISTVÁN ismét írt egy etűdszerű, sok érdekes színt felvonultató, mélységeket
azonban nem érintő darabot - ez esetben hegedűszólóra és elektronikára (Árnyak
- szólista Gazda Bence). SUGÁR MIKLÓS művének címe - Írisz
- mögött szójátékot sejtek (az általa vezetett Ear együttes nevét hallom ki
a szóból). A darabnak azonban ez messze a legravaszabb tulajdonsága. Tetszetős
muzsika, de ugyancsak nem érinti a lélek rejtettebb zugait. Formai felépítése
- sokadszor Sugárnál - hídszerű, ami jó is, meg nem is. A hallgató nagyjából
sejti az első visszatérő szakasznál, mennyi lehet hátra, s ez biztató. Amikor
azonban minden sejtés beigazolódik, úgy érezzük magunkat, mint a félénk serdülő
lány az osztálykirándulás végén: nem történt semmi baj, sajnos... A tüköreffektus
helyett is ideje volna valami mást találni. Túl gyakran elégszik meg Sugár egy
rövid motívum ismételgetésével. Ez - mint az elvarázsolt kastély tükörrendszere,
ahol száz példányban látom magam - csak nagyon tapasztalatlan hallgatónak szórakoztató
egy darabig. MADARÁSZ IVÁN J. J. játékai című négyrészes darabja valóban
"játékosnak" tűnt. A szerző keveset markolt ugyan, de azt legalább fogta. Különösen
tetszett a második (a többinél kevésbé ritmikus-repetitív jellegű) szakasz,
ahol egy melódia imitációiból épült a zenei szövet. Érdekes, hogy egy nagyrészt
kisszekundokból álló dallamvonalnak is milyen tartása, diatonikus-modális jellege
lehet azáltal, hogy van benne egy jól elhelyezett kvintlépés. Ez ellensúlyozza
a kromatika édeskés-szomorkás ízét, megóv a szentimentalizmustól.
A május 6-i koncert számomra hatalmas meglepetéssel kezdődött: DOBSZAY LÁSZLÓ
1963-ban komponált orgonakíséretes Miséjével. Ha nem Magyarországon éltük
volna át az elmúlt évtizedeket, most fel kellene kiáltanunk: miért lapult harmincvalahány
éven át ez a kitűnő kompozíció, miért nem tudott róla szinte senki sem? De ne
tegyünk úgy, mint Brenner György karikaturista egykori kedves-naiv Vilma nénije.
Sok szempontból mintaszerű, példa értékű ez a rövid és frappáns, takarékosan
épített négyrészes (Credót nem tartalmazó) miseciklus. Mintaszerű például a
szövegkezelés. Dobszay nem enged a csábításnak, nem igyekszik képszerűen megjeleníteni
a szöveg egyes szavait. A mondatokra, a nyelvtani egységekre koncentrál, s arra,
hogy az Egésznek egyfajta "emelkedett", de mégsem patetikus vagy rózsaszín-áhítatos
jelleget adjon. A dikció ünnepélyes, picit komor, a dallamdíszek olyanok, mint
a szép középkori kódex iniciáléi. Maga a dallamvilág sokat köszönhet a gregoriánnak.
Ugyanakkor Stravinsky Miséjének némely megoldása is felsejlik az ihlető források
között. Az alap a diatónia, de az orgona sokszor ütközteti az énekszólamot érdes
disszonanciákkal. A forma olykor meglepően egyszerű. A Sanctus például ABABA
szerkezet - a "B" szakaszok (Pleni sunt és Benedictus) feltűnően más móduszban
vannak, mint a keretezők, s ezért különösen frissnek hatnak. Időnként a konstrukció
rejtettebb titkaiba is bepillanthat a hallgató - ilyen például az Agnus végének
dallama, amely jól hallható tükörfordítása a kezdetnek. Mintha az egész művet
az a hit éltetné, hogy eljön majd egy korszak, amelyben kis, falusi, világos
templomokban diákok a helyi orgonistával vasárnaponként efféle egyszerű, érthető
és mégis magasztosan misztikus muzsikát énekelnek a hívek gyönyörűségére. Az
addig eltelő rossz időket pedig majd csak kibekkeljük valahogy...
Nagyon örvendetes volt hallani ezen a koncerten, hogy a Dobszay-féle felfogásnak
máris több tudatos vagy ösztönös követője akad. Hiszen lényegében Dobszayéval
azonos ars poeticát képvisel SEREI ZSOLT is, a gregorián Alleluiából kiinduló,
azt a végén más hangnemben visszaidéző Tota pulchra es szerzője. Nem
érzelmeskedéssel és népszerűsködéssel akarja megragadni a hallgatót, hanem rendezettségével.
Az eszközök persze mások: itt egy kicsit a régi orgánumok világa ködlik fel,
s keletiesebb dallamcikornyáké. SÁRY LÁSZLÓ Miséje talán még közelebb
áll a Dobszay-mű szelleméhez. A három most előadott tétel (Kyrie, Gloria, Sanctus)
közül engem a Sanctus ragadott meg legjobban. A "Szent vagy" kiáltás itt mintha
valóban a tér, a világ minden pontjáról hangzana. A zene spontán örömujjongásnak
hat, noha fegyelmezett kánonszerű szerkezet (ha nem tévedek, még fordítások
is vannak benne). A Pleniben ismét keleties vonást véltem felfedezni, akárcsak
Sereinél - persze nem "törököset", balkánit vagy hasonlót, hanem azt a fajta
keleti világot, amely az őskeresztény zenét táplálta. Csodálatos muzsika ez,
kivételesen ihletett, arányos, hatásos. SÁRI JÓZSEF Benedictus es Dominéjáról
is csak a lelkesedés hangján szólhatok. Marcell pápa, aki megrótta annak idején,
1555-ben a muzsikusokat, hogy nem érthető zenéjükben a szöveg, most elégedetten
bólinthat a mennyből. Sárinál minden szótag kristálytiszta. És mégsem válik
unalmasan homofónná a darab. A szerző változatosan tagol, jólesően ellensúlyozza
a felfelé haladó dallamokat ellenirányú basszussal, a kettes kötéseket hármasokkal,
a deklamálóbb szakaszt lendületesebb melódiaívvel, és még a végére is tartogat
meglepetést: egyszercsak furcsán szaggatott, izgalmas ritmusra vált.
A most megismert vokális szerzemények közül a legkevésbé DUKAY BARNABÁS Hogy
idő nem lesz többé című motettaszerű alkotásáról őrzök maradandó emléket.
Már a múltkor is írtam aggályaimról Dukayval kapcsolatban: szélsőségesen aszketikusnak
tartom. Lehet, hogy ő is ahhoz a körhöz tartozik, amelyhez Dobszay és társai,
az ideális Nap-centrumhoz képest azonban oly távol kering, mint a Pluto. És
tudjuk, ez a távolság nem mellékes. Hiszen csak a Földön lehet élet. A Plutón
hideg van és sötét. Ki vágyik oda? Ki vágyik olyan zenét sokáig hallgatni, amelyben
alig valami rezdül? A hatvanas évek locsogó expresszionizmusával szemben néha
üdítő volt egy-egy mű, amely csendes maradt, amely nem akart torkon ragadni,
felkavarni, hanem békés szemlélődést, nyugalmat kínált. Manapság azonban ez
nem újdonság - teli a raktár efféle árucikkel.
Az írás logikája (ha van neki egyáltalán) úgy kívánta, hogy felborítsam a kronológiai
sort, s előre vegyem a szöveges kompozíciókat. Lázár Eszter szerkesztő
igen jó érzékkel tette változatosabbá a május 6-i koncertet hangszeres opuszokkal.
Érdekes módon - ez is nyilván szerkesztői koncepció volt - határon túl élő magyarok
darabjaival. Ismét hallhattuk (méghozzá ismét Selmeczi János előadásában)
a marosvásárhelyi CSIKY BOLDIZSÁR kitűnően felépített, a maga szerényebb kereteit
maximálisan kitöltő, ízléses és ötletes szólóhegedűre írt művét, a Passacagliát.
(Halkan teszem fel a kérdést: miért nem lehet egyszer egy teljes koncertet Csiky
műveinek szentelni?). És először hallhattuk Budapesten a kiváló svéd zongorista,
Fridrik Ullén fergeteges előadásában LIGETI Etűdjeinek második
sorozatát, kiegészítve a harmadik ciklus nyitódarabjával. Bartók egyik levelének
sorai jutnak eszembe, amelyben a komponista arról ír: számára a dicsérő kritikusok
még mulatságosabbak, mint azok, akik bírálnak. Mivelhogy rendszerint még nagyobb
marhaságokat írnak... Mit tagadjam: kényes feladat ez. Az ember könnyen elveszti
a mértéket, s szándékával ellentétes eredményt ér el: ömlengése hiteltelenné
és gusztustalanná válik. Maradjunk ezúttal annyiban, hogy megállapítjuk: Ligetinek
ez a sorozata is mestermű. Az elemek részben korábbi Ligeti-opuszokból ismerősek.
Semmiképp sem beszélhetünk radikális stílusváltásról - Ligetinek van mit folytatnia.
Ami talán mégis újszerű: a korábbinál egyértelműbb zenéjének kötődése Debussyhez.
Különösen erős ez az ötödik etűdben, ahol mintha az Ondine, a Clair de lune
világa támadt volna fel, néhol határozottan pentaton elemekkel (igen hatásos
és érdekes az az ötlet, amit magamban elmosatlan pentatóniának kereszteltem
el: világosan ötfokú melódiához itt-ott fűszeresen disszonáns hangok társulnak).
Az utolsóként elhangzott kompozíció némi Satie iránti vonzalomról is árulkodik
- ennek eddig Ligetinél nem érezhettük nyomát. Ugyanakkor a középkori motetta-szerkesztés
color-elve is megjelenik: aki kellőképp koncentrál, felfedezheti ugyanannak
a hosszabb hangsorozatnak az ismétlődését. Mind közül a legkülönösebb azonban
talán a Brancusinak emléket állító darab: a hatalmas felfelé kúszó hangfürt
mintha valóban egy szobor alakját mintázná... Az az érzésem, ezeket a műveket
hallani fogjuk még koncerten, nem egyszer, nem kétszer.
|
