Az egyre szaporodó versenyek sorában a május végi napokban szinte órára egy időben zajlott Magyarországon két nagy magyar előadóművészről elnevezett zenei verseny. Természetesen csupán a két ragyogó név kapcsolja össze a két eseményt, az a két név, amely - ahogy mondani szokás - nem halványuló fénnyel ragyog a magyar zeneművészet egén, és amelyek viselőire gondolva mindnyájunkban a legszebb emlékek élednek fel. A Ferencsik János nevét viselő nemzetközi televíziós karmesterversenyhez sem rangban, sem jelentőségben nem hasonlítható a szegedi Simándy József Énekverseny, melyet nem érett művészek számára, hanem kizárólag az ország zeneoktatási intézményei hallgatóinak hirdettek meg.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma már 1992-ben szervezett egy hasonló találkozót "Szegedi Ősz 1992" címmel. A nagy sikerű döntő zsűrijének elnöke Simándy József volt. Az ő unszolására ígérték meg a város vezetői, hogy "e szép és nemes kezdeményezést nem hagyják abba, mert lám, mennyi tehetség szunnyad e kis nemzet határai között..." Sajnos, a folytatásra már csak Simándy halála után több mint egy évvel, Temesi Mária és Sinkó György művésztanárok ösztönzésére - immár emlékversenyként - került sor, annak a felejthetetlen tenoristának a szellemében, akinek pályája Szegedről indult, és aki életében számtalanszor visszatért a városba, hogy művészetével megajándékozza az ottani közönséget.
A versenyt Szeged Város Önkormányzata és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma hirdette meg, három kategóriában, két fordulóban. Az összesen hét zeneoktatási intézmény (Budapesten kettő, továbbá Győr, Debrecen, Pécs, Miskolc és Szeged) különbözőfokú zenei képzésben részesülő hallgatóinak alapintézményükben kellett még március folyamán egy válogatón részt venniük, ahonnan a legjobbakat a szegedi rendezőség meghívta a májusi döntőre. Így hát, középdöntő nem lévén, kereken hatvan versenyző állt ki - az idő rövidsége miatt repertoárjának csupán két számát énekelve - a megmérettetésért és nem utolsó sorban a háromszor három díjért.
Simándy Józsefné, a zsűri tiszteletbeli elnöke kedves szavaival és ajándékaival (könyv, kazetta) - mi tagadás - érzelmiekben is gazdagította ezt a találkozót. Nincs ezen mit szégyellni, a szakmai zsűri elnöke és minden tagja művészi és emberi kapcsolatban állt a nemrég elhunyt Simándy Józseffel, és a fiatalokat is megérintette ez az érzelmi áramlat. A konzervatórium dísztermének pódiumán a Simándy Józsefet ábrázoló, virágokkal keretezett hatalmas képek és a művész tiszteletére mindenki számára kötelező dal - Caccini: Amarilli - hatása alól senki sem tudta magát kivonni. Az is megható ötlet és gesztus volt, hogy az egyik Simándy-poszter fölött elhelyezett hatalmas virágvázába pódiumra lépésekor minden énekes egy szál piros rózsát helyezett. Hatvan szál piros rózsa és hatvan Amarilli!
A csupán egyszeresen megszűrt mezőnyben akadt néhány szerény képességű versenyző, volt néhány közepes készséget eláruló teljesítmény, és jó néhány igazi tehetség, örömöt szerző szép hanggal, megbízható muzsikálással és személyes mondanivalóval. (És nagyon kevés férfi énekes.)
A legszebb Amarillit Vojtkó Ágnes énekelte, akire már a tavalyi Kósa-Schubert-Brahms versenyen felfigyeltünk.
A sok szoprán közül nem volt könnyű kitűnni, de akinek sikerült, az majdnem mind díjazott lett. Közülük két kategória első díjasát emelem ki. Polyák Valéria 16 (!) éves korát meghazudtoló érett, szép hangon énekelte Puccini Angelica nővérének áriáját, és a drámai kifejezés sem hiányzott előadásából. Darázs Renáta Verdi-áriája ugyancsak csengő, nagy vivőerejű hangon, szép megformálásban szólalt meg. A lényegesen kevesebb mezzoszoprán közül kiemelkedett Schöck Atala értékes hanganyaga és Monteverdi Poppea megkoronázása című operájából Octavia fájdalmas búcsújának mélyen átélt interpretálása. Ugyancsak szép mezzo hang birtokosa az egyik II. díjas énekesnő, akiről azért beszélek külön, mert a sok operaária mellett egy Brahms-dal előadásával aratott őszinte sikert. Müller Beáta az Örök szerelem című dalt differenciált dinamikával, gazdag színskálával énekelte.
Mind a kilenc díjazott teljesítményét nem áll módomban külön-külön elemezni, elég annyit mondanom, hogy a díjkiosztó gálahangversenyen örömmel és elégedetten hallgattuk őket, mert élményt adó produkciójukkal teljes mértékben igazolták a zsűri döntését.
Félretéve a zsűritag "zordságát", megszólal bennem az együttérző művészkolléga hangja: mi lesz ebből a valóban tehetséges sok fiatalból? Hol jut számukra hely a világban? Lesz-e elég erejük ahhoz a küzdelemhez, amely nem csak egy díjért, a pillanatnyi dicsőségért folyik, hanem a létért, a művészi létért? Megvallom, kicsit féltem őket.