|
- Ön azon kevés török előadóművész egyike, akik hazájuk határain kívül is
ismertté váltak. Hamarjában csak Idil Biret és a Pekinel nővérek jutnak az eszembe
azok közül, akik nemzetközi karriert futottak be. Érdekes módon csupa zongorista.
Ismereteim szerint az európai zene kultusza Törökországban az európaizálódással
kezdődött.
- Kulturális hagyományai tekintetében Törökország nem sorolható Európához: nálunk
egyelőre hiányoznak az európai kultúrának és ezen belül a zenének azok a tradíciói,
melyek a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban természetesnek számítanak. A mi
hagyományaink nagyon távol esnek Beethoventől és Mozarttól. Ugyanakkor igen
erősek a folklórtradícióink, él a liturgikus zenénk, ismertek a dervistáncok,
ma is hallható a szerájzene, a régi katonazene, a janicsárzene. Ez utóbbi hatott
az európai zenére is, Mozartra és másokra. Törökországban az Ottomán Birodalom
felbomlásáig nem működtek sem konzervatóriumok, sem zenekarok. Az ország akkor
kezdett megnyílni az európai kultúra előtt, amikor Atatürk hatalomra került
- ez a hagyomány azonban történelmi mértékkel mérve szinte semmi: hatvan-hetvenéves
múlt csupán. Törökország "újszülött" Európa szempontjából, ám a baba biztatóan
fejlődik. Igen erős nálunk a nyugati kultúra iránti érdeklődés. Öt-hat török
városban működik operaház és szimfonikus zenekar, és legalább tizenöt-húsz konzervatórium
ontja a muzsikusokat. Rengetegen tanulnak zenét. Idén négy török nyert különféle
nemzetközi zongoraversenyeken.
- Kik voltak azok az európaiak, akik a legtöbbet tettek a törökországi zenei
képzésért?
- A második világháborúban rengeteg zsidó zenész menekült Törökországba. Hindemith
például körülbelül tíz éven át az ankarai konzervatórium professzora volt. Bartók
nagy hatást gyakorolt a fiatal török zeneszerzésre, mikor Törökországban gyűjtött.
Példája felszabadító erővel mutatta meg, miként lehet a népzenéből kiindulva
eljutni a műzenéig. Bartók a mi szemszögünkből az egyik legfontosabb európai
zeneszerző. Számos komponista lépett a nyomdokába. Azzal, ahogyan a folklórból
fejlesztette ki a maga zenéjét, zeneszerzőként rám is ő volt a legnagyobb hatással.
A török zenetanítás épp mostanában kezdi meghozni eredményeit: iskoláinkból
kezdenek kikerülni olyan muzsikusok, akik megállják a helyüket a világ koncerttermeiben,
de egyelőre nincsenek nagy török zeneszerzők, nincsenek nagy török művek. Majd
lesznek.
- Jól sejtem-e, hogy az egyes városok zenei hagyományai erősen eltérnek egymástól?
A kozmopolita Isztambulban nyilván más a zenei élet, mintpéldául Ankarában.
- Valóban. Isztambulban örmény, görög, zsidó és keresztény népesség él - meg
persze rengeteg külföldi. Ennek megfelelően a nyugati kultúra sokkal elterjedtebb.
Ott egy klasszikus zenei hangversenynek legalább tízszer akkora a közönsége,
mint Ankarában. Persze ennek van egy sokkal egyszerűbb oka is: Isztambul tízmillió
lelket számlál, nem csoda hát, ha egy ezerszemélyes koncertterem mindig megtelik
érdeklődőkkel. Ankara számos tekintetben provinciálisabb, törökebb - ott az
élet sokkal szabályozottabb keretek között zajlik. A főváros zenekara minden
pénteken és szombaton ad hangversenyt. Sokkal rutinszerűbb a zenei gyakorlat
- ennek előnyei és hátrányai egyaránt megmutatkoznak.
- Mozart-lemezének borítóján azt olvasom: családjában ön az első zenész.
- Családomban nincs gyakorló muzsikus, apám azonban nagy zenerajongó, filozófiai
tanulmányait pedig Adornónál végezte - egyebek közt tanult zeneszociológiát
is. Most zenekritikákat ír. De valóban senki nem játszott közülünk hangszeren.
Belőlem úgy lett zenész, hogy hatévesen elkezdtem furulyázni, meg mindenféle
gyerekhangszeren játszottam, majd hétéves koromban zongorát kezdtem tanulni.
Tizenhét éves voltam, mikor beiratkoztam az ankarai konzervatóriumba. Ott csodálatos
tanáraim voltak - akadt köztük olyan, aki még Cortot óráit látogatta Párizsban.
Annak ellenére, hogy később Németországban végeztem kurzusokat és jártam zeneakadémiára,
az ankarai főiskola hatása meghatározó volt eddigi életemben. Később a Deutscher
Akademischer Austauschdienst ösztöndíjával Düsseldorfba mehettem, ahol öt
évig tanultam, utána pedig három éven át Berlinben éltem: tanítottam az akadémián,
és minden áldott este hangversenyen ültem. Ez volt a legfontosabb, és persze
mindaz, amit ott magamba szívtam. Huszonöt éves koromig egyáltalán nem adtam
koncertet - legalábbis igazit. De mindennap játszhattam, hallgathattam másokat
- és sokat gondolkodhattam zenéről. „Fejben zongoráztam". Előfordult, hogy hetekig
nem ültem le a hangszerhez, de a fejemben mindig egy darab járt. A kompaktlemez,
amelyről ön is beszél, inkább "ki van gondolva", mint "el van játszva".
- Mint mondja, huszonőt évesen adta első igazi koncertjét. Ha jól számolom,
ennek csupán három éve. Ahhoz képest mostanra elég híres muzsikussá vált...
- Megnyertem a New York-i Young Concert Artists versenyt, s ennek gyorsan
elterjedt a híre. Amerika minden nagyobb városába eljutottam.
- És a komponálás?
- Sok művemet bemutathattam már: három zongoraversenyt, szólóműveket. Jól fogadták
őket. Kétféle stílusban dolgozom: írok modern komoly zenét - olyat, amely a
török népzene világát idézi, de a kortárs zeneszerzés eszközeit alkalmazza.
És vannak jazzkompozícióim is: rajongok ezért a művészetért, jó párszor nyílt
már alkalmam fellépni jazzfesztiválokon. Mindkét műfajban nagyon jól érzem magam.
|
