Kezdem a végén, azzal, amit már úgyis mindenki tud: a verseny huszonnégy éves történetében először a zsűri magyar karmesternek ítélte az első díjat. (A másodikat is, de erre már máskor is volt példa.) A verseny győztese a legfiatalabb résztvevő, az első karmesterverseny évében született Héja Domonkos lett, akit az ötödik születésnapját nemrégiben ünnepelt Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar alapítójaként, művészeti vezetőjeként és karmestereként ismerhet a zenekedvelő közönség, amely ugyancsak őt szavazta meg kedvencének.
Az idei, kilencedik versenyen 18 országból 31 fiatal karmester vett részt (öt magyar - és több magyar származású vagy magyar gyökerekkel is rendelkező, illetve évek óta itt élő "tiszteletbeli" magyar -, négy-négy japán és orosz, két-két brit, német és ukrán, valamint egy-egy amerikai, fehérorosz, chilei, francia, indiai, izraeli, koreai, spanyol, svájci, szlovák, török és üzbég). Vagyis - ha hinni lehet a műsorfüzet adatainak - kevesebb, mint eddig bármikor. (Összehasonlításképpen: három évvel ezelőtt, a nyolcadikon 19 ország 32 versenyzője, a hatodikon 23 ország 61 versenyzője, az ötödiken 28 ország 50 versenyzője indult.) Bár most a több mint száz jelentkező közül 45-öt választottak ki a szervezők, s még a műsorfüzetben is 42 név szerepel, végül csak 31-en jöttek el. A többieknek talán közbejött valami, talán az utolsó pillanatban elriasztotta őket az igen nehéz versenyprogram, vagy nem volt idejük kellőképpen felkészülni. Ligeti András, a középdöntőben játszó MATÁV Szimfonikus Zenekar vezető karmestere a tévében elmondta, hogy még nem látott ennyire jól összeállított programot a karmesterversenyek során, hozzátéve, hogy aki ezeket a darabokat profi módon eldirigálja, annak fölösleges versenyen indulni, mert már mindent tud.
Természetesen mindhárom forduló programjában szerepelt magyar mű: az elődöntő tíz nyitánya közé beválogatták Erkel Hunyadi Lászlójának nyitányát is, a középdöntő mindenki számára kötelező darabja Bartók Mandarinjának kijelölt részlete volt, a döntőben elhangzott hat szimfonikus műből kettő - Bartók Táncszvitje és Kodály Páva-variációi - szintén magyar szerző alkotása. A középdöntő egyik összefoglalójában Petrovics Emil - aki immár negyedik alkalommal töltötte be az elődöntőben hat-, a középdöntőtől kezdve tizenegy tagú nemzetközi zsűri elnöki tisztét - a riporter erre vonatkozó kérdésére azt válaszolta, hogy mi magyarok tudjuk igazán, hogyan kell Bartókot játszani. A Zeneakadémiáról kikerülve minden fiatalember ismeri a bartóki életmű nagy részét, és egy részét tudja is. Ez tehát - folytatta - előny a magyar versenyzőknek, de olyan töredéke csupán az egész karmesterversenyen nyújtandó produkciósorozatnak, hogy nem dönthet a magyar versenyző javára. Az egyik zsűritag, Nagy Ferenc, a Magyar Állami Operaház karmestere az elődöntőben azt mondta, akadt olyan külföldi versenyző, aki kifejezetten vidáman vezényelte a Hunyadi-nyitányt, mert nem ismerte az operát. Ő egyébként a tudás, a tehetség és a szorgalom mellett a szerencsének is fontos szerepet tulajdonított a versenyben, hiszen egy magyar számára előnyt jelenthet, ha a Hunyadit húzza. (Ez a szerencse két magyarnak is megadatott: Nagy Attila azonban így sem jutott be a középdöntőbe; Bencsik Pál ugyan bejutott, de ott ő kapta a legalacsonyabb pontszámot.)
Mint Petrovics Emilnek a gálaesten tartott beszédéből megtudhattuk, a zsűri összetételében még az utolsó pillanatban is történtek változások: volt, aki lemondta a részvételt, Erich Bergel pedig nem sokkal a verseny előtt meghalt. Lukács Ervin feltehetőleg valóban az utolsó pillanatban ugrott be, mert a műsorfüzetbe nem került be a neve - ott még a német Norbert Thomas szerepel. Így végül hét magyar és négy külföldi tagja lett a bírálóbizottságnak. Petrovics Emil beszédében hangsúlyozta, hogy ezt a sikert annak ellenére érték el a fiatal magyar karmesterek, hogy a magyar zsűritagok többségben voltak, mert ők hagyományosan sokkal szigorúbban, keményebben és szemérmesebben ítélik meg a magyar versenyzőket, mint a külföldieket. Ez igazolja azt - tette hozzá -, hogy a zsűri ítélete nagyon igazságos döntésnek tekinthető.
Ezzel az értékeléssel a versenyzők közül feltehetőleg nem mindenki értett egyet. Egyikük, a holtversenyben negyedik helyre sorolt brit karmester, James Kelleher ugyan már nem hallhatta, mert a díjkiosztást meg sem várva hazautazott. Előző este, a Fővárosi Operettszínházban, a döntő után a versenyzők közül ő jött ki először a még nem nyilvános eredményhirdetésről, és felháborodva mondta az előcsarnokban várakozó kíváncsiaknak: Az első is magyar, a második is magyar, a harmadik is magyar! A harmadik helyezett, Alpaslan Ertüngealp valójában török, de mivel tizenegy éve Magyarországon él, és tökéletesen beszél magyarul, félig már magyarnak számít. Rodolfo Fischer chilei karmester, aki brit kollégájával osztozott a negyedik helyen, higgadtabban, de letörten fogadta az eredményt. A kérdezősködőknek azt válaszolta, hogy a külföldi zsűritagok közül többen is sajnálkozva mentek oda hozzá, mondván, hogy nem tehettek semmit, mert a magyarok voltak többen.
A zsűri egyébként csak a középdöntőben pontozott nyilvánosan. Az elődöntőben lezárt borítékban adták át a pontokat a zsűri titkárának, Schanda Beátának, a döntő második napjának végén pedig visszavonultak, és akkor állapították meg a végső sorrendet. Így hát egyedül a középdöntőbeli pontozás adhat némi képet a zsűri munkájáról, tagjairól. Nem tartom érdektelennek annak közlését, a zsűritagok melyik versenyzőnek hány pontot adtak (lásd a táblázatot). Ennek elemzésére még visszatérek.
Figyelemre méltó tény, hogy a verseny első három helyezettje, Héja Domonkos, Ménesi Gergely és Alpaslan Ertüngealp - Lukács Ervin növendéke (volt) a Zeneakadémián. Ahogy Petrovics Emil fogalmazott az ott rendezett gálaesten (még a díjkiosztás előtt): büszkék lehetünk arra, hogy ebben az épületben milyen képzés folyik. Mind a három ifjú karmester részt vett egy másik zsűritag, Jurij Szimonov mesterkurzusain is. E két zsűritag tehát bizonyára nem csupán a versenyen nyújtott teljesítményük alapján tudta megítélni őket.
De nézzük most már a verseny eseményeit időrendben. Az elődöntők öt délután és este, május 12. és 16. között zajlottak a Miskolci Nemzeti Színházban, a Miskolci Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A zenekart vezető karmestere, Kovács László - aki egyúttal a zsűrinek is tagja volt - készítette fel erre a rendkívül nehéz feladatra. Az elődöntőben pódiumra lépése előtt 24 órával minden résztvevőnek húznia kellett egyet a kijelölt tíz nyitány közül, amelyet azután 15 perc alatt kellett bemutatnia, ebből legalább 5 percet koncertszerűen vezényelve, a többi időt próbára is fordíthatta. Az elődöntő kötelező anyaga Mozart Prágai szimfóniája volt, melyet mindenkinek koncertszerűen, kotta nélkül kellett elvezényelnie. A harmadik, hibafelismerési feladat alaposan próbára tette a versenyzőket. A pódiumra lépés pillanatában kaptak egy partitúrát, nem tudván, melyik műből való. A zenekar a Kovács László által szándékosan hibákkal teletűzdelt szólamokból játszott - a résztvevőknek pedig minél több hibát kellett felismerniük. Ehhez igen alapos zenei tájékozottságra és éles fülre volt szükség. Ceruzával vagy filctollal a kezükben, általában nagyon lassú tempókat vettek, hogy több idejük legyen észrevenni és bejelölni a hibákat.
A televízió kétszer egyórás összefoglalót adott az elődöntőről, május 16-17-én. A műsorvezető itt is, ahogy az egész verseny folyamán, Némethy Attila volt. Érdemes áttekinteni, hogyan osztotta el a televízió a rendelkezésére álló kétszer egy órát a 31 versenyző között. Hogy nem egyenlően, az biztos. Ez már első látásra is feltűnt, és csak megerősített benne az, amikor videóról újra megnéztem. De vajon milyen szempontok alapján döntötték el, ki mennyi időt kap? Talán azokat részesítették előnyben, akiket a szerkesztők a legjobbaknak tartottak? Nem tudom. Ha így van, ítéletük némelykor megegyezett a zsűriével, máskor nem. Az elődöntő második összefoglalójában öt versenyző produkciójából állítottak össze montázst (a Prágai szimfóniát vezényelték), közülük négyen döntőbe jutottak. Az első összefoglalóban azonban - hogy a két szélsőséget említsem - az ukrán Andrey Streltsovot összesen 35 másodpercig láthattuk, míg a japán Miyamatsu Shigekit több mint 7 és fél percig! Egyikük sem jutott tovább a középdöntőbe. Úgy látszik, a szovjet utódállamokból érkezettekre rájárt a rúd: az orosz Roman Moiseyev 38 másodpercet kapott, az üzbég Burkhon Buriev 50-et, az ukrán Jurij Golota interjúval együtt szűk egy percet, az orosz Roman Leontev interjúval együtt bő egy percet, a szintén orosz Stanislav Volsky pedig 73 másodpercet. A második adásban szereplő izraeli Nizan Leibovich 1 perc 44 másodpercig volt látható a képernyőn, James Kelleher ezzel szemben 7 percig. Az egyetlen nő a mezőnyben, a koreai Sonia Sun-Young Lee is mindössze 1 perc 46 másodpercet kapott.
Az elődöntőből végül is tizenkét karmester jutott a középdöntőbe, amely három napon át (május 18-20.) folyt az MTA Dísztermében - itt már a MATÁV Szimfonikus Zenekarral. A televízió mindegyikről egy nappal később sugárzott összefoglalót. A versenyzőknek két Puccini- és két Verdi-ária közül kellett egyet húzniuk, és egy szólista (Frankó Tünde, Pánczél Éva, Berczelly István és Wendler Attila) közreműködésével koncertszerűen elvezényelniük. Ehhez fellépésük napján egy húszperces zongorás próba állt rendelkezésükre, Péter Szabó Anikó segítségével. Ugyancsak húzniuk kellett egy Beethoven-szimfóniát (az 1., 2., 4. és 7. közül), és annak első tételét öt perc próba után koncertszerűen előadni. Végül pedig A csodálatos mandarin kijelölt részét kellett dirigálniuk. Az áriákat Kocsár Balázs, a többi művet Ligeti András tanította be a zenekarnak. Mint már korábban említettem, a zsűri ebben a fordulóban nyilvánosan pontozott (a legmagasabb adható pontszám a 20-as volt). A terem végében, egy kis emelvényen foglaltak helyet, s onnan öt tévéképernyőn szemből is figyelhették a versenyzőket, akik közül néhányan (Bencsik Pál, Ménesi Gergely, a brit Jonathan Brett) annyira belemerültek a Beethoven-szimfónia próbájába, hogy figyelmeztetni kellett őket a próbaidő lejártára, de Ménesi még utána is mondott gyorsan egy instrukciót a 7. szimfóniáról ("Nincs crescendo, csak a 8. ütem után!").
A rövid próbaidőt különféleképpen használták ki a versenyzők: volt, aki előbb igyekezett szóban végigmenni a problematikus részeken, aztán eljátszatott néhány részletet, mások rögtön belevágtak, és ahol mondanivalójuk volt, ott leintették a zenekart. A versenyzők emberi oldaláról sokat elárultak bizonyos apró gesztusok: Héja Domonkos és James Kelleher az ária után megtapsolta az énekesnőt, a japán Funabashi Yosuke minden meghajlásnál rámutatott a zenekarra és az énekesre, mint egy igazi koncerten. A külföldiek közül többen azzal is próbálták megnyerni a zenekar jóindulatát, hogy magyarul köszöntek, sőt néhány instrukciót és számot is megtanultak a nyelvünkön. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogyan viszonyul a zenekar a versenyzőkhöz. Sok múlhat azon, hogyan hajtja végre az ifjú karmesterek kéréseit. Ráadásul a mindenkori zenekar egy szavazattal szintén tagja a zsűrinek. Méghozzá a legszigorúbb tagja - legalábbis a középdöntőben adott pontszámait tekintve. Néhányan ugyanazt az áriát és szimfóniát húzták, ami valószínűleg megkönnyítette az összehasonlítást. Bencsik Pál és Héja Domonkos a Bohéméletből Mimi áriáját és Beethoven 4. szimfóniáját, Rodolfo Fischer és Lukas Martin Meister a Toscából a Képáriát, valamint a 2. szimfóniát, Ménesi Gergely és az amerikai, de évek óta Magyarországon élő Stephen D'Agostino a Don Carlosból Eboli áriáját, illetve a 7. szimfóniát. A három tévéösszefoglalóból az első és az utolsó megtartotta a produkciók eredeti sorrendjét, a másodikban ellenben a változatosság kedvéért egymás után vágták a Mandarin-interpretációkat, mintha a következő versenyző egy adott pillanatban átvenné a pálcát az előzőtől.
A harmadik napon egyértelműen kiderült, hogy a döntőbe csak azok kerülhettek be, akik a lehetséges 240 pontból 200 feletti eredményt értek el. Meglepő módon ezúttal egyetlen japán sem volt közöttük. A ponttáblázatból még sok más érdekes adatot is ki lehet olvasni. A legegységesebben a japán Matsunuma Toshihiko és az amerikai Stephen D'Agostino teljesítményét ítélte meg a zsűri: náluk a legalacsonyabb és a legmagasabb pontszám között mindössze 3 pont a különbség. A legeltérőbb vélemények Jonathan Brett és Bencsik Pál produkciója nyomán születtek: a különbség 10, illetve 9 pont. Bencsiket a zenekar pontozta le - ettől a 9 ponttól eltekintve 14-nél kevesebbet senkinek sem adtak. Brettnek a zsűri japán tagja, Iwaki Hiroyuki adta a legalacsonyabb pontszámot (8 pontot), míg a másik brit versenyző, James Kelleher teljesítményét egyedül ő ismerte el a maximális 20 ponttal. A zenekar után mégis ő bizonyult a legszigorúbbnak: két karmestert is csupán 10 pontra értékelt. Kelleheren kívül hárman kaptak még 20 pontot: Rodolfo Fischer három, Ménesi Gergely négy, Héja Domonkos pedig öt zsűritagtól. Akik Fischernek 20 pontot adtak (Szimonov, Petrovics, Lukács), azoktól Héja is ugyanennyit kapott, ami feltehetőleg azt jelenti, hogy ők ebben a szakaszban még nem tudták eldönteni, melyik versenyzőt tartják jobbnak, ahogy Iwaki sem, hiszen Kelleheren kívül Ménesinek is maximális pontszámot adott. Ha megnézzük az összes pontszámot, amit egy-egy zsűritag adott, világosan kirajzolódik. ki mennyire differenciált a versenyzők között. A pontszámok összeadásával pedig látható, ki mennyire volt szigorú. Az átlagpontszám a versenyzőkét és a zsűriét számolva - minimális eltéréssel - egyaránt 16-ra jön ki, ami elég magasnak tekinthető, hiszen 80 százalékos eredményt jelent.
A döntőbe jutás sorrendje némileg már a végeredményt is előrevetítette, hiszen az első két helyen továbbjutó karmesterek - Héja és Ménesi - a döntő végén is meg tudták őrizni pozíciójukat. A hatodik helyen döntőbe jutó Ertüngealp, aki a középdöntőben senkitől nem kapott 20 pontot, harmadik helyezettként fejezte be a versenyt, míg a 20 pontos Fischer és Kelleher végül a negyedik helyen volt kénytelen osztozkodni. Stephen D'Agostino, bár bejutott a döntőbe, a középdöntő végén szemmel láthatóan dühöngött, és méltatlankodva rohant egyik zsűritagtól a másikig, Lukács Ervintől Rolla Jánosig - állítólag azért, mert Lukácstól csak 15 pontot kapott. Amit Némethy Attila a verseny folyamán oly sokszor elmondott, nevezetesen hogy a féltékenység nyomait idén sem lehetett felfedezni a résztvevők között - ha előbb nem, hát ekkor sajnos érvényét vesztette. A döntőben a sorsolás szeszélye folytán Bartók Táncszvitje jutott D'Agostinónak, amelyet a szabályok értelmében kotta nélkül kellett volna vezényelnie. Amikor kijött az Operettszínház színpadára, a karmesteri dobogón a közönség felé fordult, és angolul elnézést kért a nézőktől, hogy ilyen körülmények között nem tudta kívülről megtanulni a darabot, amit ezért kottából fog vezényelni. A mű elhangzása után Némethy Attila bejelentette, hogy mivel D'Agostino nem felelt meg a versenykiírásnak, ezzel mintegy önmagát zárta ki a versenyből: a zsűri nem értékelte a produkcióját, sőt a közönségdíjért sem versenghet.
A döntő első napján, május 22-én ketten álltak még utána az Antal Mátyás által felkészített Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara elé: Ertüngealp Ravel második Daphnis és Chloé-szvitjét, Fischer pedig Richard Strauss Don Juanját vezényelte. A török versenyző egyébként ekkor lépett fel hetedszer zenekarral. Másnap Héja Domonkos Respighi Római ünnepek című szimfonikus költeményét, James Kelleher Kodály Páva-variációit, Ménesi Gergely Stravinsky Tűzmadár-szvitjét dirigálta. Ekkor - talán a két magyar versenyző miatt, talán a választási kampánycsend okán - sokkal többen ültek a nézőtéren, mint az első napon. A két magyart nagy tapssal és bravózással jutalmazták, de a brit versenyzőnek is többször ki kellett jönnie meghajolni.
A május 24-i díjkiosztó ünnepség hangulatát némileg beárnyékolta, hogy a döntőbe jutott hat versenyző közül csak négyen voltak jelen. Ám a győztesek örömét ez sem tudta elrontani. Héja Domonkosét biztosan nem, hiszen az ötezer dolláron és az arany karmesteri pálcán kívül különdíjként rengeteg koncertmeghívást is kapott. Ménesi Gergely viszont nem látszott nagyon boldognak. Alpaslan Ertüngealp ezzel szemben elégedett lehetett a harmadik hellyel: ilyen minimális dirigensi gyakorlattal ez kitűnő eredménynek számít. Ráadásul a koncertmeghívásokból neki is - és persze Ménesinek is - csurrant-cseppent néhány. A gálaesten ő Bartók Táncszvitjét, Ménesi Gergely Kodály Páva-variációit, Héja Domonkos pedig Beethoven 7. szimfóniáját vezényelte. (Az estről szóló kritikát a hangversenyrovatban olvashatják. - A szerk.)
Hogy három év múlva sikerül-e megrendezni a X. Nemzetközi Karmesterversenyt, az most még teljesen bizonytalan. Várbíró Judit, a verseny szervezőbizottságának vezetője a Muzsika júniusi számában azt mondta, hogy abban a Magyar Televízió már nem fog főszerepet vállalni. Én azt remélem, hogy talán mégis.

A zsűri elnöke, Petrovics Emil gratulál a győztesnek, Héja Domonkosnak

A középdöntő az MTA Roosevelt téri termében

A zsri és a versenyzők
MTI Fotó, Zih Zsolt felvételei

Pontszám-táblázat