Igazán fel sem tudom fogni, hogy már a 75. születésnapjára fogalmazom a köszöntőt - noha mintegy 30 éve léptünk fel először együtt, nekem még mindig maga a nagy pályatárs, akivel öröm és megtiszteltetés énekelni. Legszívesebben egy szál színpadi rózsával köszönteném, hogy visszaadjam, amivel mint Gróf engem, kezdő Susannát annyira meglepett első közös Figaro-előadásunkon, Soha, sem az előtt, sem azóta nem kaptam ebben a szerepben virágot egyetlen Gróftól sem, pedig annyira a szerep lényegéhez tartozik: a férfi akarja meghódítani a fiatal nőt - nem az úr gyakorolja hatalmát a szolga fölött. Ez a finom gesztus megérintett, és elpirultam. Mint ahogy elpirultam az elementáris vonzástól Zerlinaként is, amikor mint Don Giovanni a duett végén átölelt, és igazán szájon csókolt. Aznap énekeltem életemben először a szerepet, beugrással, minden próba nélkül, tehát teljesen kiszolgáltatva a partnereimnek és a színpadnak. Úgy éreztem, valóban bármi megtörténhetett volna, ha nem lép közbe a darab szerint Donna Elvira. Ezt a csókot is őrzöm a rózsa mellett.
Tartozom még egy csókkal - a Háryból. Örzse szerepébe csak "beálltam" nagyon kezdő énekesnőként, néhány házi színpadi próbával és egy kosztümös, zenekari, igazi főpróbával. Itt találkoztunk először személyesen, mint Háry János és Örzse, a mátkája. Mikor meglátott felöltözve, kifestve, maga felé fordított, és egy hasonlíthatatlan mozdulattal letörölte a szájamról a rúzst. A színpadon aztán okát adta, miért. Nem hiszem, hogy volt nálam szerelmesebb Örzséje. Háry természetesen tegezi Örzsét, ő viszont magázza Háryt.
Az életben sem voltam képes soha tegezni. Pedig mindenkivel tegeződik, nálam jóval fiatalabb kolléganőimmel is. Nekem elég a színpadon - az életben nem érzem magam méltónak rá. Mint ahogy arra sem, hogy a szokásos módon köszöntsem. Csak köszönni tudom, hogy annyiszor hallhattam-láthattam, hogy a partnere lehettem - s ezt kívánom még sokáig, legalább másik 75 esztendeig.
Teljes szívemből, szeretettel.