Gyurka operai pályakezdésénél már ott voltam: kicsiny, de nem könnyű szerepet énekelt Carmen-előadásomon. Azóta számtalan nagy szerep mesteri megformálásával örvendeztetett meg. Falstaffként teljes sikerrel vette át Palló Imre szerepét. Olyan értelemben is, hogy Melis - mint Palló - a magyar énekes megtestesítője. (Ha Palló klasszikus Háry-figurájának egyáltalán lehet méltó utóda: Melis az.) Gyurka kivételes tehetségű színész is, egy nagy olasz művész, Tito Gobbi távoli szellemi rokona. Gyurka tudja azt, amit Gobbi is tudott: hogy sem a zeneszerzőnek, sem a szövegköltőnek nem maradhat adósa. Falstaffként tehát Verdit is szolgálta - de Shakespeare-t is szolgálta.
(Ferencsik János, 1983)

Anyegin? Ezt a különös atmoszférájú remekművet többször dirigáltam, amikor ő volt a címszereplő. Képes arra, hogy három felvonáson át változatos módon éreztesse a szórakozottság, az unottság állapotát, az érdeklődés hiányát a külvilág iránt, egy kiégett ember magányosságát, cinizmusát. Minden valamirevaló színész tudja, milyen nehéz negatív tulajdonságokat, élettelenséget, szürkeséget színpadon olyan módon ábrázolni, hogy erre állandóan oda kelljen figyelni. Gondoljuk el, milyen nehéz ez akkor, amikor mindehhez szépen is kell énekelni, finom rajzú frázisokat, hozzá a plasztikus, szép szövegejtésnek azzal az igényével, amely Melisre oly jellemző. S micsoda művészi bravúr, ahogy végül lángra lobban! A kései magáratalálás nagy pillanatai. Vezénylés közben borzongást érzek.
(Erdélyi Miklós, 1974)

Melis György külön dicséretet érdemel az e héten vállalt roppant terhekért: öt napon belül Posa, Marcel, Lescaut és Ping miniszter szerepét énekelte és játszotta el magas művészi színvonalon.
... régi nagy alakításainak színvonalán énekli a Grófot. Félünk is tőle, amikor a kulcsot követeli feleségétől, vagy amikor a D-dúr áriában felizzanak az indulatai, elhisszük neki a vágyat is például az a-moll duettben, és hálásak vagyunk neki, mert anélkül, hogy leereszkedne és veszítene méltóságából, képes beilleszkedni a rendszerint kárára végződő buffahelyzetekbe, együttesekbe is. (Kroó György, 1962, 1977)

Elég régen énekli-játssza a Háryt, de most érett be a tökéletességig az alakítása. Teljesen más eszközökkel ugyan, de elérte a klasszikus, a legnagyobb Háry, a felejthetetlen Palló Imre magaslatát. Semmi népszínmű-magyarkodás, semmi álparasztiság, lehetetlen tájszólás-imitáció. Emberség, egyszerűség, természetesség.
(Várnai Péter, 1979)

Mozart-gárdánk élén az ötvenes évek végétől a mai napig Melis György áll. Don Giovannit, a Grófot, Guglielmót, Papagenót az utolsó negyedszázad hajnalán vette át elődeitől - az első kettőt napjainkig megtartotta, Guglielmót a legutóbbi felújításon Don Alfonsóra cserélte. Az egyéniség formátuma Pesten annyira összeforrt a szerepekkel, hogy mások alig-alig képesek előretörni. Még az 1982-es legújabb, kikristályosodott szerepfelfogásától idegen (zeneileg különben kiváló) Don Giovanni-reprízben is Melis fölléptetése volt az egyetlen megoldás.
(Tallián Tibor, 1984)

Melis György Don Pasqualéja nagyszabású, mély és szerves alakítás. Nem lelkendezve, hanem történeti megállapításként írom le: utánozhatatlan. Kisebb kaliberű művész számára esztétikai szempontból életveszélyes volna követni egyes megoldásait, játékötleteit, vicceit - a szellemi alkotás, az egészet éltető élet elillanna, s csak komédiáspatronok lehangoló romhalmaza maradna vissza, a virtuozitás meddő erőlködéssé, feszélyező jópofáskodássá torzulna. De nemcsak művészi formátum kérdése ez. Melis alakítása egyéni, személyes hitelességű összefoglalása egy színi kultúrának, s az eszközöket - és távolról sem csak a legválasztékosabbakat, hanem a legközhelyszerűbbeket is - éppen a köznyelvnek is mondható színjátéknyelv kultúra mivolta, szellemi szubsztanciája emeli a költőiség szférájába. Ez az alakítás megható, szinte ráadásszerű ajándéka a magyar operakultúra, sőt az egész magyar kultúra egy korszakának, olyankor, amikor talán már nem is nagyon számítottunk rá - pompás műalkotássá formált újabb zárókő. Példa, melyet a következő generációknak reménytelen és nem is szabad követni - meg kell(ene) hogy legyen a saját mondanivalójuk az operahősökkel a világról -, de amelyet ennek tudatában is valószínűleg sokan fogunk saját kultúránk féltett kincsei között őrizni.
(Fodor Géza, 1984)