Talán nem belemagyarázás előzékeny műsorszerkesztői szándékot feltételezni a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Liszt-Prokofjev-Strauss estjének hátterében. Egyazon hangversenyen két versenymű-szólista fellépése ritka jelenség - kivált, ha mindketten pályakezdők. Fiatalt fiatallal párba állítani sportszerű ötlet: így egyik muzsikus sem esik áldozatul nagy tapasztalatú pályatárssal való összehasonlítás veszélyének - gondolhatta bárki a program olvastán. A végeredmény azonban ezúttal akaratlanul is fonákjára fordította a jó szándékot. Senki sem sugallta a közönségnek, hogy vonjon párhuzamot a huszonnégy esztendős magyar zongoraművész és a tizenkilenc éves amerikai hegedűs világsztár hangszeres teljesítménye és zenei érettsége között, ám mivel a pódiumon egymást követték, ez aligha volt elkerülhető. Hat év az emberélet bizonyos szakaszaiban generációnyi különbség - tán ezzel magyarázható, hogy itt és most Liszt Haláltánca háttérbe szorította, sőt elhalványította Prokofjev g-moll hegedűversenyének élményét.
Ritka tünemény, ha a kifejezés szenvedélye és a hangszeres kivitelezés kontrollja kart karba öltve, egyszerre lépdel. BOGÁNYI GERGELY játékában plasztikusan megelevenedett Liszt 19. századi ecsettel, de középkori fantáziával festett ítéletnap-variációsorozata - a partitúra-címoldalon szereplő műfajmegjelölés szerint: parafrázisa - és annak minden kelléke: dies irae-dallam, reszketésrepetíció, csontzene, telt harmóniák felkiáltásai, futamok szabadulásvágya, pontozott ritmusok drámai gesztusai. Nem az előadó korlátait, inkább a mű által nyújtott lehetőségek körét jelzi, hogy a billentés árnyalatai közül ezúttal elsősorban az ércesen csengő került előtérbe. Tudatosság és fegyelem nemcsak indulatot egyeztetett hangszeres perfekcióval, de a karakterizálást sem engedte szélre sodródni: éles metszésű, hatásos és erőteljes, de túlzásokba sosem tévedő előadásnak tapsolt a közönség. Ráadás: Bartók (Allegro barbaro).
Nem szeretnék a világhíresség teljesítményét fanyalogva elutasító kritikus hibájába esni. Vitathatatlan: LEILA JOSEFOWICZ, noha egyelőre a philadelphiai Curtis Institute hallgatója, joggal büszkélkedhet immár negyedik éve tartó világkarrierrel (hangversenyek patinás koncerttermekben, fellépések Boston, Cleveland, Philadelphia és Chicago zenekaraival, exkluzív szerződés a Philipsszel). 1739-es Guarneriján bravúros technikával, gazdag zengésű, sokszínű hangon, rendkívüli állóképességgel játszik. Csakhogy az olyan nehezen feltáruló szépségű mű, mint Prokofjev 2. hegedűversenye (op. 63), érett és tapasztalt, kommunikatív személyiséget kíván szószólójául. Leila Josefowicz zenei énje pedig a jelek szerint ma még alszik. Vitathatatlan a hideg fényű nyitótétel előadásának bravúrja mind a friss mozgású, mind a kantábilis részletekben; gáncsoskodás volna tagadni a szerenád hangú Andante énekének áradását, a finálé jól eltalált fanyar tónusait. Mindez azonban egyelőre tökéletes megcsináltság hatását kelti, pompás teljesítményként érdemel főhajtást. A (rendkívüli) mesterségbeli tudás korán kelt s aranyat lelt, az (egyelőre nem sejtjük, milyen minőségű) művészet még szunnyad, s ébredvén remélhetőleg szintén megtalálja majd a maga nemesfémjét. Ráadásként a művésznő egy Kreisler-darabot adott elő.
FISCHER IVÁN vezényletével a Fesztiválzenekar mindkét versenyművet alkalmazkodón, gazdag szimfonikus hátteret teremtve kísérte. Hasonló színvonalon szólalt meg a műsor második részét kitöltő szimfonikus költemény, az Imigyen szóla Zarathustra. Érzékletes motívumrajz, a sűrű, ellenpontozó szövet plasztikus és áttekinthető megjelenítése, lendület és kifejezőerő tette hatásossá a technikailag kitűnően kidolgozott, egyenletesen magas színvonalú tolmácsolást. (Március 14. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

MAXIM VENGEROV egyszer már fellépett magyar közönség előtt: 1994. december 5-én az Operaházban a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának szólistájaként Csajkovszkij Hegedűversenyét játszotta Rico Saccani vezényletével. Akkori koncertje nem nyújtott eleget ahhoz, hogy élménnyé súlyosodjék: az estet - kiváltképp a szólista hírnevéhez mérve - diszkrét csalódásként nyugtáztam. Az idei Tavaszi Fesztiválon az Izraelben élő, orosz származású művész más szerepkörben: kamarazenészként érkezett Budapestre. A műsor, melyet szonátapartnere, IGOR URYASH társaságában megszólaltatott, ellentmondásos portré alapanyagával szolgált.
Mint tézis és antitézis fordult szembe egymással a koncert első felében Mozart K. 304es e-moll és Beethoven op. 47-es A-dúr (Kreutzer-) szonátája, a második részben pedig a két szélsőséget kibékítve egyesítő szintézisként hatott Brahms műve, a d-moll szonáta (op. 108). A kéttételes Mozart-kompozíció nyitó Allegróját fátyolos indítás, visszafogottság jellemezte. Vengerov és Uryash együttmuködése nyomán választékos, pontos kamaramuzsikálást hallottunk: a karcsú, kis hangú hegedű tartózkodott minden túlzó gesztustól, jelenléte épp a visszafogottság révén vált sejtelmessé. A Tempo di Menuettót a zongora érzékeny, csengő billentéssel indította, melyre a hegedű a fájdalom és bensőségesség hangján válaszolt - romantikusan, de ismét visszafogottan.
Alighanem a Kreutzer-szonáta élménye ad magyarázatot arra, hogy a szünetben néhányan hazamentek: Vengerov támadó lendülettel ugrott a nyitótételnek - úgyszólván széthegedülte az Adagio sostenutót követő Prestót. Itt nemcsak ritmusok, karakterek váltak erőszakossá, de a Mozart-műben még oly választékos hegedűhang is - s valamiképp az indulat sem volt hiteles: mesterkélt, öngerjesztő benyomást keltett. A vonót igencsak megviselő, sok szőrt fogyasztó kezdet után a variációs Andantét Vengerov aprólékosan, ám kissé távolságtartón dolgozta ki, a finálét pedig energikusan, de szerencsére már nem féktelenül játszotta.
Brahms szonátája a maga sokszínű karaktervilágával valóban alkalmas arra, hogy a bevezetőben jelzett szintézisteremtő funkciót betöltse. Amit Vengerovtól itt kaptunk, az a Mozart- és a Beethoven-szonátából ismert tulajdonságok java: egy vonzó muzsikus-személyiség körüljárható portréja. A nyitótétel az elmélyültség pillanataival örvendeztetett meg; az Adagio ívét a kezdés sűrű, sötét tónusa és az éteri befejezés között feszítette ki Vengerov. Sok finom rezdülés és apró gesztus, játékosság s ismét némi visszafogottság jellemezte a fisz-moll scherzót, melyet a fináléban olyan vehemens muzsikálás követett, mely az energiát és szenvedélyt magába sűrítette, ám mentes volt és maradt a Kreutzer-szonátában tapasztalt túlzásoktól.
S ez még mindig nem a teljes Vengerov-kép. Az egyéniség megismeréséhez nélkülözhetetlen adalékkal járult hozzá az a hat számból felépített, újabb kis hangverseny, mellyel a hegedűs a kitartó ünneplést köszönte meg. Brahms három magyar tánca (7., 2., 5.), a Thais Meditációja (Massenet), a Manók tánca (Bazzini) és a Szép rozmaring (Kreisler) megszólaltatójaként új muzsikus állt a közönség elé: előadásában most (a boszorkányos virtuozitáson túl) a könnyedség, a báj, az alkalmi zenélés öröme lépett előtérbe. Az a közvetlenség, mellyel Vengerov e kompozíciókban feloldódott, számomra az est egyik legértékesebb zenei megnyilvánulása volt. (Március 16. - Pesti Vigadó. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Orosz hegedűs után orosz hegedűs - de micsoda különbség! Szerencsére nem hordok magammal bicskát: kinyílt volna a zsebemben, míg SZERGEJ STADLER Beethoven versenyművét játszotta a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA szólistájaként. Riasztó, mikor a középszer a "majd én megmutatom" elbizakodottságával lép reflektorfénybe. Ha valaki csúnya, salakos hangon, nehézkesen erőszakos előadásmóddal, hamisságoktól-hanghibáktól sem mentes hangszeres teljesítménnyel áll közönség elé, örüljön, hogy akadt menedzser, aki meghívta - két koncertre is: zenekari és szonátaestre - egy magát nemzetközinek tekintő fesztivál vendégeként. Szergej Stadler azonban büszke arra, amit (nem) tud - büszke és újít! Ismeretes, hogy Beethoven nem sokkal a Hegedűverseny komponálása után a művet átírta zongorára. A változat nem tapadt meg a repertoáron: az életmű olyan mozzanata ez, melyet a mértékadó Beethoven-irodalom Paul Bekkertől Szabolcsi Bencén át Joseph Kermanig és Alan Tysonig egyöntetűen balsikernek minősít, csupán érdekességként említve, hogy a zeneszerző e változathoz (melynek az elemzők szerint legnagyobb hibája, hogy túlságosan szolgaian követi az alapművet, vagyis zongoraszerűtlen) cadenzákat komponált. Stadler ezeket származtatta vissza a Hegedűversenybe - taszító végeredménnyel. De még ha az elképzelés meggyőzött volna is: elfogadhatatlan, hogy remekművekkel olyasvalaki kísérletezzék, aki a nemzetközi hangversenypódiumon megkövetelhető szalonképes játék alapkövetelményének sem tesz eleget. Igaz: ősszel megjelent lemezén, Brahms Hegedűversenyének előadójaként Gidon Kremer is George Enescu cadenzáját játssza a kompozícióval úgyszólván összenőtt, már-már kötelező Joachim-féle szóló helyett. Kremer azonban korunk legnagyobb muzsikusainak egyike! Tudomásul kell venni, hogy a zene világában nincs demokrácia: amit szabad Jupiternek...
Emlékeimben nem tudtam feleleveníteni, mikor vezényelt utoljára Budapesten PAUL CAPOLONGO. Ha hihetek muzsikus ismerőseimnek, a nyolcvanas évek elején. Mostani teljesítménye hallatán előbb azt gondoltam magamban: nem sokat veszít a magyar zeneélet, ha a Maestro újabb látogatásáig ismét eltelik másfél évtized, majd eszembe jutott Kocsis Zoltán megállapítása a Muzsika decemberi számában - a vendégkarmesterkedés métely. Az érdektelenség, mellyel Capolongo Mozart Figaro-nyitányában sorsára hagyta a Rádiózenekar többre-jobbra hivatott muzsikusait, anélkül, hogy a fésületlen vonósjátékot rendbehozta volna; a köznapiság, mellyel felismerhető saját elképzelés nélkül, rutinosan rávezényelt Schumann 4. szimfóniájának az együttes beidegződéseiből előhívható átlagára - mindez Kocsis igazát támasztotta alá. (Március 18. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A hajdani szovjet zeneélet emigránsaiból Rosztropovicstól Rudolf Barshai-ig kisebbfajta zenei panteon alakítható. Otthon ellehetetlenítve 1979-ben a távozást választotta ELISABETH LEONSKAYA is. A Bécsben élő zongoraművésznő - aki tudomásom szerint mostanáig nem lépett fel Magyarországon - pályája egy szakaszában Szvjatoszlav Richter kamarapartnere volt, utolsó éveiben az idős zongoraművész gyakran ajánlotta maga helyett hajdani honfitársát, ha valamely felkérésre nemet kellett mondania.
Brahms B-dúr zongoraversenyét általában hónapokon át kell keresni a koncertprogramokban, míg végül a mű felbukkan egy bátor szólista műsorán. Most tíz nap leforgása alatt másodszor is elhangzott - ezúttal a NEMZETI FILHARMONIKUSOK kíséretével. Semmiképp sem szeretném Leonskaya tolmácsolását kijátszani a Frankl Péteré ellen (mindketten magas színvonalú, ihletett produkciót nyújtottak), ám a két előadás között olyan példaszerű volt a különbség, hogy az mindenképp párhuzam megvonására ösztönöz. Ha Frankl a férfias, Leonskaya a nőies oldalával fordította felénk az érmet. A versenyműnek ezúttal nem küzdelmes, inkább kontemplatív jellegzetességei kerültek előtérbe: sok lágy billentésű dallamot, puha pasztellszínt, rugalmas ritmust hallottunk, de még a legenergikusabb, dacos felcsattanások megformálásában is jelen volt a lekerekítettség; még a tízujjas akkordokat is sajátos gyengédség burka ölelte körül. Elisabeth Leonskaya a szelíd, női bölcsesség, a béke és meditáció művészeként mutatkozott be Budapesten. Portréjának ezt a vonását mélyítette el a ráadás is: Mozart Könnyű szonátájának (C-dúr, K. 545) forrásvíz-tisztán csobogó, gyöngyöző hangú Andantéja.
HAMAR ZSOLT vezényletével a Nemzeti Filharmonikusok helytálltak a versenymű kíséretében, bár teljesítményük kétségkívül sápadtabb volt, mint tíz nappal korábban a Rádiózenekaré. Talán tartalékolniuk kellett az energiát-figyelmet a műsor két másik - igen nehéz - számához? Dubrovay László Magyar szimfóniája ősbemutatóként hangzott fel. A műről beszámolni nem a hangversenykritikus hivatott (a kompozíció értékelését a 41. oldalon, Porrectus kortárs zenei rovatában találja az Olvasó), annyi azonban a partitúra ismerete nélkül is megállapítható, hogy a zenekar a színesen hangszerelt kompozíciót Hamar Zsolt rátermett vezényletével, felkészülten szólaltatta meg. A Dubrovay-szimfónia számos bartókos részlete mintegy stiláris átvezetésként szolgált a műsort befejező kompozícióhoz, A fából faragott királyfi koncertváltozatához. A gesztusgazdag, friss ritmikájú, tömören formált előadás hallgatója, mint az utóbbi hetekben nem egyszer, ismét optimizmusát fogalmazhatta meg a zenekar munkájának közeljövőbeli színvonal-emelkedésére vonatkozóan. (Március 20. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A kihagyott lehetőség esetét példázta a CSEH FILHARMONIKUSOK budapesti fellépése. A nagymúltú együttes 1896-ban alakult; története során olyan kiválóságok vezényelték, mint Václav Talich, Rafael Kubelik, Karel Ancerl, Václav Neumann. Ma, mint hallom, kollektív vezetés alatt áll, állandó karmestereinek csupán egyike a budapesti vendégszereplés alkalmával megismert VLADIMIR VÁLEK. Szerencsére nem ő az egyedüli inspirációforrás - így elképzelhető, hogy az együttes időnként érdekes koncerteket is ad, és magyarázható valamivel (a többi karmester munkájával) a közös játék most tapasztalt egysége, csiszoltsága és határozottsága is.
Mert - félreértés ne essék - a Cseh Filharmonikusok jelenleg is kitűnő kondícióval büszkélkedő muzsikustestület, egyáltalán nem csupán árnyéka felvételekről ismert régi önmagának. Tónusos, erőteljesen zengő a vonóskar, a sokat emlegetett cseh tradícióhoz méltón jók a fa- és rézfúvók, biztos kezekben szólalnak meg az ütők. De mit ér mindez, ha a vezetés bürokratikusan egysíkú, álmosítón unalmas, riasztón gondolattalan? Vladimir Válek határozott, szigorú karmester: merev tempókat vesz, azokat keményen betartatja, keze alatt széteséstől nem kell félni. Ám a játékosság, a kommunikáló kedv, a líra vagy a szenvedély veszélyei sem fenyegetik ezt a tamburmajori kiegyensúlyozottságú vezénylést. A karok erőteljesen mozognak föl-le, olykor tágas köröket rajzolnak a levegőbe, hasonlóan férfias lendülettel. Egyszer piros a lámpa, másszor zöld - kijelölt sávokon halad a zenei forgalom.
A szláv est műsorán felhangzott három mű közös nevezője azonban éppen az: mindegyik igényli a zeneszerzői invenció hézagait az előadóművészet leleményével kitöltő, mozgalmasan ötletgazdag vezénylést; azt az elfogult karmesteri szeretetet, mely olykor képes többet kivenni a kompozícióból, mint amennyit szerzője beletett. Dvorák Karneválnyitánya nem csupán zordan, nehézkesen és harsányan szólalhat meg: tónusai lehetnek világosak is, mozdulatai táncosak, dinamikája kitáruló. Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának választékos spektruma önmagában élettelen, ha nem teszi sejtelmessé a keleties mesehangulatot árasztó fantázia és szuggesztivitás. Ennek hiánya aránytalanul felnagyítja a kompozíció negatívumait, sőt szinte felhívja azokra a hallgató figyelmét: egy helyben topogás, hosszadalmasság, tankönyvbe illő, öncélú hangszerelési bravúrok. Tudjuk: a Seherezádé nem ilyen. De ha ilyennek ábrázolja az előadás?
A hangverseny legnagyobb vesztese - hasonló okokból - a második részben megszólalt szimfónia. A Seherezádét rendszeresen műsorra tűzik a nagy zenekarok, a Karneválnyitány is felbukkan olykor - de mikor hallotta utoljára Budapest közönsége a Dvorák-Ötödiket? A műben ott van mindaz (jellegzetes csehes tematika, a szerző névjegyeként ismert dallam- és harmóniafordulatok, a sajátos dvoráki csodálkozó hang, a zenekar naivitást sugárzó, tavaszias színei), amit avatott előadás egy szerves alkotói fejlődés ígéretes állomásaként, a nagy Dvorák-kompozíciók stiláris előlegeként ábrázolhat (milyen zamatokkal vezényelné ezt a művet Simon Rattle!) - ám ami az érdektelen vezénylés szürkeségében óhatatlanul egy középszerű opusz sztereotípiájává fokozódik le. Ne rója fel senki vétkemül: a zenekar második hangversenyére már nem mentem el - egy este elég Vladimir Válek művészetéből. (Március 25. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A Gurre-Lieder megszólaltatása számomra nemcsak az idei Tavaszi Fesztivál, de az egész 1997/98-as évad eddigi legjelentősebb eseménye. Bármilyen furcsán hangozzék is, Schoenberg egész estét betöltő, hatalmas előadóapparátust foglalkoztató, korai opuszát eddig soha nem hallhatta magyar hangversenyközönség: a mű az elmúlt évtizedekben olykor-olykor felhangzott a Rádióban, a szakma számon tartotta gyarapodó felvételeit (Abbado, Chailly, Ozawa lemezeit, s persze Ferencsik Koppenhágában rögzített koncertjét a Dán Rádió Ének- és Zenekara élén), a nyilvános megszólaltatáshoz azonban, úgy látszik, nálunk mindeddig hiányoztak a feltételek. A kompozíció-monstrumot KOCSIS ZOLTÁN a legjobbkor tűzte a NEMZETI FILHARMONIKUSOK műsorára: olyan időszakban, mikor az együttes muzsikusaiban munkál az újrakezdés felhajtóereje; mikor egy-egy kihívással egyenértékű, nagy feladat éppoly fontos, mint a kitartó hétköznapi munka.
A produkció egyik legfőbb erénye, hogy kis és nagy léptékben egyaránt összeillő, koherens előadógárda szövetkezett a nehéz mű megszólaltatása érdekében. A (csekély számú, de kulcsfontosságú) kartételekben három kórus csatlakozott a hatalmas hangszeregyütteshez: a NEMZETI ÉNEKKAR, a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÉNEKKARA és a HONVÉD FÉRFIKAR (karigazgatók: ANTAL MÁTYÁS, STRAUSZ KÁLMÁN és TÓTH ANDRÁS). Hatalmas hangtömegükből sikerült olyan ötvözetet alkotni, mely kifejezőerejével csúcspontokra juttatta az előadást. A szólistagárda tagjai közül a legnagyobb teher a király, Waldemar kilenc dalát éneklő amerikai Wagner-tenor, GARY BACHLUND vállára nehezedett, őt a feladat jelentősége terén négy dallal követte a király kedvese, Tove szólamában TEMESI MÁRIA. Mindketten érzik-értik és közvetítik e Trisztán-történet műfaji és stiláris összetettségét: azt, hogy a Gurre-Liederben (melyet Schoenberg sok éven át komponált, s mely így magának a zeneszerzői gondolkodásmód fejlődésének is dokumentuma) összegeződik és keveredik Wagner, Richard Strauss, Mahler hatása éppúgy, mint ahogyan a nagyvonalúan dalciklusnak nevezett mű hol pódiumért, hol színpadért kiált: egyszer valóban dalok sorozatának, máskor vizionárius oratóriumnak, megint máskor pedig ballada-operának érezzük. Temesi és Bachlund énekében megvolt az érzelmi telítettség, melyet a ciklus megkövetel; ezt, ahol kellett, halálsejtelem színezte, máskor az Istennel való perlekedés telítette feszültséggel. A kifejezőerő gazdagsága mindkettejük esetében kidolgozott, pontos szólamtudásra épült. Hangerejük azonban gyakran bizonyult kevésnek; a vocét olykor elfedte a sűrű zenekari hangzás (tíz kürt!) szövete. Hogy mindebben mennyire volt hibás a Kongresszusi Központ akusztikája, nem tudtam megítélni.
Epizódszerepében kitűnően helytállt a bolond Klaus karaktertenor-szólamát színesen-komikusan előadó ROZSOS ISTVÁN, valamint BENNO SCHOLLUM, akit szívesebben hallgattam a kísértetjárástól rettegő Paraszt epizódjában, mint a Des Sommerwindes wilde Jagd (e címet mindenki másképp ülteti át magyarra, még a műsorfüzet is kétféleképpen - e helyt juszt se fordítom le) Sprecherjeként - ezt a feladatot, úgy vélem, egysíkúan oldotta meg, a szöveget érdemes lett volna kevésbé stilizált-távolságtartón, erősebben megmozgatva előadnia. A sor végére hagytam LUKIN MÁRTA nevét: az erdei galamb dalának énekese csupán egyszer lép közönség elé, a wagneri atmoszférájú, terjedelmes epikus-drámai elbeszélés sűrű hangú, megjelenítő erejű megformálásával azonban Lukin a teljes produkció egyik legkiválóbb teljesítményét nyújtotta.
Kocsis Zoltán Napként ragyogta be, energiával táplálta és mindvégig vonzáskörében tartotta a teljes előadóapparátust. Bámulattal figyelhettük, ahogyan szinte rátapadt a hatalmas terjedelmű kompozíció minden karakterére, összeillesztve a legapróbb részleteket és szabályozva nagy folyamatok sodrát, felszínre segítve fontos szólamokat, előtérbe állítva ritmusokat, plasztikusan érzékeltetve tagolódást. A Gurre-Lieder egyik formálásbeli jellegzetessége, hogy a dalok nem érnek véget zárt számokként, hanem átvezetésekkel kapcsolódnak egymáshoz: a két nagy rész (I., III.) megszakítatlan (a II. csupán egyetlen számból áll). Kocsis vezénylésének egyik bravúrja volt, ahogyan keze alatt kibontakozott a végtelen folyamatosság, hullámzott és lélegzett tempó és forma, a történet színváltozásait valóban színváltozásokkal illusztrálva. Az oly sokszor bírált hajdani ÁHZ nemcsak vezetője lelkesedését vette át, de erejét megfeszítve dolgozott is a siker érdekében. Az eredmény nem maradt el: a hosszú mű hallgatása közben soha nem kellett szemlesütve félrenézni, semmit sem kellett megértőn "betudni" - az előadásnak nem voltak méltatlan pillanatai. (Március 27. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Névhasználatról esett szó a múlt havi hangversenyrovatban, a sokadik King's Singers fellépéséről szóló kritika bevezetőjeként. Az akkoriakra rímelő töprengéssel kezdhetném az I MUSICI DI ROMA estjének értékelését - hasonló határozottsággal utasítva el a kételyeket. A mai együttes a régi név jogos viselője. Bár Felix Ayo hajdani kamarazenekarának munkássága ma már az interpretációtörténet lezárt fejezete, s azzá vált Roberto Michelucci I Musici di Romája is, amit MARIANA SIRBU koncertmester vezetésével a jelenlegi Római Muzsikusok képviselnek, felszegett fejjel állja az összehasonlítás próbáját.
E hasábokon legutóbb Rolla János emlegette elismeréssel az olasz kamarazenekar utánozhatatlan megszólalásmódját: ez a tónus az első, mely ma is levesz a lábunkról, s a tisztelet mellett a szeretet és az örömteli azonosulás érzését váltja ki a hallgatóból. Gömbölyded, édes, meleg fényű hangzás, mely nemcsak azt jelzi, hogy az előadók pompás mesterhangszereken játszanak, de azt is: életmódjukban a hanglemezfelvételek, turnék nem váltak rutinná - nekik a zenélés ma is örömöt szerez. Az I Musici di Roma műsorában nem volt nehéz kitapintani a szavak nélkül is megfogalmazott büszkeséget: könnyen összeállítanak egy teljes estényi olasz műsort - de úgy, hogy legnagyobb ászukat (Vivaldit) ki sem kell játszaniuk. Persze hogy az ász ott a játékosok kezében - ezt azért jelezni kell. De csak ráadásként: két tétel elég - egy A négy évszakból, egy másik pedig az erőteljesen népies concerto-zenék közül.
A jó zenekari muzsikus vagy kamarazenész még nem feltétlenül ideális szólista. Vitatható az I Musici műsorának alapötlete, mely az öt számból négyben versenyművet kínált, mindannyiszor a "családban marad" elve alapján, pult mögül felállított s átmenetileg szólistává előlépő zenekari tagok szerepeltetésével - de erről pár sorral később. Az egyetlen nem concerto műfajú mű, Rossini G-dúr szonátája nyitószámként hangzott fel s adta meg alaphangját a teljes estnek, azt mindenestől a derű órái közé sorolva. Ki mit ért kamarazenekaron - ez is változó. Akad, aki harmincon túli létszámot is annak tekint; akad, aki a tizenhat-tizenhét vonó Rolláék által is kijelölt középútját véli aranynak; s végül akad, aki radikálisan a kamarazene felől közelítve kilenc-tíz főt ültet színpadra. Ezt teszi muzsikustársaival Mariana Sirbu is. Az eredmény, mint azt Rossini közvetítésével tapasztalhattuk: karcsú, szellős hangzás, mozgékonyság, a fokozottan ritmizált olvasat lehetőségeinek kiteljesítése, élénk hangsúly egy-egy személyes megmozduláson.
Ami a szólistákat illeti: kétségtelen, hogy a hangszeres szólam virtuóz csillogtatása és az előadói közlékenység tekintetében négyük közül csak ketten voltak helyükön e szerepkörben. Ahogyan a szép nevű VITO PATERNOSTER csellózik: elég egy kamarazenekarban, de kevés ahhoz, hogy megküzdjön Boccherini híres és népszerű B-dúr versenyművének csillagfényű interpretáció-emlékeivel. Játéka technikailag sem volt makulátlan: az intonáció néha kissé elmaszatolódott, a hang olykor salakossá vált. Üzembiztosabban uralta hangszerét Rolla Esz-dúr brácsaversenyében MASSIMO PARIS. Mindkettejük javára írható, hogy ritmikailag és karakterértelmezés terén megmozgatták szólamukat, nem fukarkodván rubatóval és tagolással, apróbb-nagyobb egyéni ötletekkel. Ez a mozzanat volt az, mely - velem legalábbis - feledtette a kidolgozás, a hangszeres készenlét hiányosságait. Meglehet, nem is adekvát módon értelmezi az I Musici versenymű-felfogását, aki egy nyolc-kilenctagú zenekar által kísért magánszólamtól ugyanazt a reprezentatív kiállást kéri számon, mely nagyobb létszámú kísérőegyüttes esetén indokolt. Bensőséges keretek között a zenekar-szólista párbeszéd családiasabb: talán hangszeres teljesítmény terén is elfogadhatjuk itt papucs és háziköntös fesztelenségét.
A két rátermett virtuóz közül MARIA TERESA GARATTI az együttes régi garnitúrájának maradékát képviseli. Kiváló csembalista ő - Giordani C-dúr koncertjében azonban inkább technikai értelemben mutatkozott annak: zökkenőmentesen pergő ritmusaiból és kiegyenlített karaktereiből nem sugárzott a mű szuverén birtokbavételének ama törekvése, mely Paternoster és Paris muzsikálásában a kikezdhető technikai vértezet ellenére is meghatározónak bizonyult. Végére a legjobbat: a koncertmester, MARIANA SIRBU gyaníthatón kétszer állt sorba ott, ahol a pergő hangszeres játék erényét, az előadásmód tüzét-temperamentumát osztogatták. Stradivariján Locatelli D-dúr hegedűversenye (op. 3) reprezentatív, kontrasztgazdag ziccerdarabként hatott - mint ahogyan Sirbu a két Vivaldi-ráadás közül A négy évszak Nyár-concertójának fináléjában is a lendületet, az eredendően hangszeres fogantatás érzékiségét élte át s közvetítette. Jól kiegészítette ezt a népies Vivaldit képviselő másik tétel: a Falusi concerto ízes-zamatos, parasztzenei hangsúlyokkal és darabossággal fűszerezett Allegrója. (Március 29. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

E hónap nyolc hangverseny-beszámolójából hét taglalta a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményeit. Fesztivál-emblémával és anélkül egyaránt gazdag volt a márciusi koncertkínálat: terjedelmi korlátok magyarázzák, hogy ehelyt nem eshet bővebben szó Ránki Dezső szólóestjéről (március 9. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest kht.), melynek Haydn-Schubert-Debussy-Bartók válogatását elmélyültség és bensőségesség, a kidolgozás aprólékossága és a gesztusok különlegesen finom egyensúlya uralta. Fájlalom, hogy nem számolhatok be részletesen a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara Dohnányi-Dvorák-Bartók-estjéről (Március 21. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál): nemcsak azért, mert az együttes szólócsellistája, Varga Tamás (tíz nappal a Bécsi Filharmonikusokkal aláírt szerződésének életbelépte előtt), kvázi búcsúfellépésként, hangszeres perfekció és karaktereket érzékenyen kidomborító kifejezés ritka egységében tolmácsolta Dvorák csellóversenyét, de azért is, mert Vásáry Tamás keze alatt a koncertet nyitó Szimfonikus percek épp azzal a sziporkázó színgazdagsággal, a vonzó kollektív produkciónak értékes egyéni teljesítmények részleteire is lebontható fajtájaként szólalt meg, melyet az utóbbi hónapokban a zenekartól és karmestereitől többször is hiányoltam.
Amire azonban - zárszóként - mindenképpen jutnia kell terjedelemnek: az idei Tavaszi Fesztivál hangversenyei által sugallt összkép. E koncertek látogatójaként, helyszínen szerzett élményeimet a teljes fesztivál programjának tanulmányozásával egészítve ki, szeretnék elhárítani két szélsőséges értékelést, egyiket a pozitív, másikat a negatív véleménypólus felé történt, indokolatlan elhajlásként értelmezve. A túláradón lelkes értékelés (a legnagyobb nyilvánosság fórumán) nagyjából úgy fogalmazott: ilyen gazdagság még nem volt. Egy másik túlzó véleményt magánbeszélgetésekben hallottam szakmabeliektől: eszerint 1998 Tavaszi Fesztiválja a legszegényesebb volt minden eddigiek sorában. Az igazságot középütt vélem megtalálni, gondolván: az idei Tavaszi Fesztivál komolyzenei fejezete elmarad a három, négy, öt évvel ezelőtti Tavaszi Fesztiválok spektrumától és szervezettségétől - de az idei bő két hét nagyságrendekkel volt jobb az (e sorok írója által sem dicsért) 1997-es sorozatnál. 1998-ban a magyar főváros pódiumaira a tavalyinál több olyan vendégművész lépett, kinek jelenléte a magyar fesztivál-valutát konvertibilissé teszi, s a hazai művésztársadalomnak is javát mozgósította az idei szervezés. Ez évben nem történt égbe kiáltó, kultúraellenes ballépés (tavaly igen: Három a kislány-premier Schubert-bicentenáriumon), viszont sikerült fesztiváli hetekre időzíteni olyan bemutatót, melyet büszkén vállalhatunk (Gurre-Lieder).
Két mozzanatra figyelmeztetnie kell a kritikusnak. Az első a közönségszervezéssel, a várható érdeklődés előzetes becslésével kapcsolatos problémákat sejtet. Több olyan esten is jelen voltam, melyen az eseményt a választott helyszínhez képest riasztón gyér érdeklődés kísérte. Ez a hangulat éppúgy jellemezte Elisabeth Leonskaya zeneakadémiai fellépését, mint a Szergej Stadler-Paul Capolongo-estet vagy Varga Tamás és Vásáry koncertjét a Rádiózenekarral. Ha az utóbbi két hangversenyt indokolt volt a Kongresszusi Központba tervezni, miért került Vengerov szonátaestje (itt aztán valóban a csillárokon is lógtak) a viszonylag csekély befogadóképességű Vigadóba? Vengerov neve megtöltötte volna a Kongresszusi Központot is, ahol játszott már hegedű-zongora kettős (példa rá Zukerman itt rendezett szonátaestje), sőt szólózongora is megszólalt (emlékezzünk Kocsis vagy Richter itteni fellépéseire). Nem kellene átgondolni a Tavaszi Fesztivál bel- és külföldi reklámját, jegyeinek terjesztését, a fesztiválprogram-tervezés és az idegenforgalmi propaganda kapcsolatát? Egy másik terület, melynek jelenlegi állapota bírálatot válthat ki (kevésbé tapintatosan szólva elfogadhatatlan): a közönség tájékoztatása. Műsorfüzetet egyetlen tavaszi fesztiváli est sem ismert (nem tekinthető műsorfüzetnek a teljes fesztivál programját vázlatosan és táblázatszerűen áttekintő, részletes információkat nem tartalmazó program): így a hangversenylátogató sem a közreműködő muzsikusokról, sem az elhangzó művekről nem kapott adatokat. Olykor még szórólap után is hiába kellett érdeklődnöm. A közönség iránti udvariatlanság különlegesen csípős fokozataként értékeltem, hogy az I Musici di Roma koncertjén, bár volt szórólap (nem kielégítő számban), az nem árulta el, hogy az együttes tagjai közül kik játsszák a versenyműveket. Ha műsorfüzet került hangversenylátogatói kézbe, azt nem a Tavaszi Fesztivál, hanem annak koncertrendező partnere adta ki: a Budapesti Fesztiválzenekar vagy a Nemzeti Filharmonikusok együttese (utóbbi, példás előzékenységgel, ingyenes, szép kiállítású kiadványt tett a Kongresszusi Központ valamennyi ülésére - a jó papírminőség és kellemes tervezés kontrasztjaként azonban, sajnos, sok sajtóhibával). Úgy hiszem, a Budapesti Tavaszi Fesztivál csak akkor tekintheti magát európai rangú eseménysorozatnak, ha a koncertlátogató iránti megbecsülését több nyelvű szórólapokkal és igényesen szerkesztett, részletes életrajzokat-műismertetéseket tartalmazó programfüzettel nyomatékosítja.