Tavaly gyakran lehetett hallani a panaszt: a Budapesti Tavaszi Fesztivál bűnös módon mellőzi a kortárs muzsikát. Idén a lobbysták egy szót sem szólhattak. Váratlanul e tekintetben is gazdaggá vált a program, olyannyira, hogy egyes időszakokban az ember azt hihette, az őszi Korunk Zenéjét hozták valamiért előre a szervezők. Mindez nagyon dicséretes - ám a kétely ördöge azért gondosan szórja bürökkel az öröm habostortáját. El kell ugyanis töprengenünk azon, nem estünk-e immár a ló másik oldalára. A Fesztivál ezúttal általában is kissé túlméretezettnek tűnt: előfordult, hogy egyetlen este tucatnyi hangversenyt hirdetett a Koncertkalendárium, ebből kilencnél láthatta az érdeklodő a fesztiválemblémát. Kizárt, hogy egy kétmilliós városban valóban volna ekkora kínálatra kereslet. Így csak azt érhetjük el, hogy az egyes események veszítenek jelentőségükből, üresek lesznek a termek, fagyos a hangulat, rosszkedvű a muzsikus, aki hónapok óta készül a megmérettetésre, s lám, a széksorokhan anyukát látja meg Irma tantit a nagyothalló Oszi bácsival, rajtuk kívül oldalt a jegyszedőket (akiket célszerű volna immár inkább beengedő-néniknek nevezni). Kortárs zene esetében mindez még kínosabb. Hisz a kortárs zenének már eleve szűkebb a tábora. A baráti köröket, a csakis egyetlen eseményre látogató sleppeket leszámítva ugyanaz a néhány tucatnyi (legyünk optimisták: félszáznyi) elszánt újzene-barát és hivatalból koncertlátogató kritikus kellene elvileg ott üljön hétfőn-kedden-szerdán. Ki győzi ezt figyelemmel, huzamos ideig? Egy évben egyszer helyénvaló a nagyobb dózis. De újra meg újra, miközben persze hetek maradnak üresen, ez nagyjából ugyanúgy hat, mint a lerészegedés. Ahelyett, hogy az ember csendesen iszogatna napjában egy-két pohár egészséges nemes bort, gyorsan bevág egy liternyit a töményből. Aztán jön a katzenjammer és az absztinencia a következő asztal alá hemperedésig.
Konkrétan, a tárgyra térve: nem tartom szerencsésnek, hogy a New Series névvel elindított hatrészes - önmagában igen érdekes - sorozat éppen azokban a napokban zajlott, amikor amúgy is teli volt a naptár kortárs koncertekkel. S alighanem Vajda János és Orbán György dalainak bemutatóját is szerencsésebb lett volna máskor rendezni, nem épp március 15. előestéjén, amikor éppenséggel tizenegyre emelkedett a délutáni és esti koncertek száma.
Így a dalest (Maláth Andrea és Virág Emese koncertje) kissé visszhangtalan maradt, holott az új darabok enyhén szólva megérdemelték volna a szakma figyelmét. VAJDA JANOS és ORBÁN GYÖRGY tudják, mit jelent ez a szó: dal. Tudják, hogy a dal - a német Lied - a finom ízlésű, művelt közönség műfaja. Olyan közönségé, amely - meglehet: némi sznobságból is - szeret szakértőnek mutatkozni. Érti a poénokat, a rejtett és nyílt utalásokat. Vajda és Orbán virtuózan beszéli ezt a nyelvet. S ez a mai világban a legkevésbé sem természetes. A huszadik századi "modern" művészetnek alighanem a széles körben elfogadott zenei nyelv elvesztése a legfőbb problémája. A század elején kérdésessé vált az európai zene addig többbé-kevésbé tiszteletben tartott grammatikája. Kiüresedtek a "szavak". Most, a posztmodern kor vége felé mintha felcsillanna a lehetőség arra, hogy a régi "szótárt" elővegyük. Természetesen nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna - de éppen ez az érdekes. Ügyes komponista úgy tud bánni a régi eszközökkel, hogy azoknak kitágul az értelmeik, jelentés- és asszociációs köreik. Egy pontos idézet valamilyen közismert műból - mint a Szőcs Géza-versekre írt háromtételes Vajda-dalciklusban a Bohéméletből - az első pillanatban "vicces"-nek tűnhet. Az adott kontextusban, az adott szöveggel azonban egész asszociációláncot indíthat el. Olyan "árnyékot" ad a verssoroknak, amilyet csakis avatott dalkomponista zenéje adhat. S van abban valami különös varázs, ahogy a muzsikában egy ilyen idézet egyszercsak előbújik, majd eltűnik - miközben a harmónia- és dallamvilág nem változik radikálisan. Állandóan az az érzésünk, mintha olyasmit hallanánk, amit hallottunk valahol. S ím, egy pillanatra rá is ismerünk. Ez a játék a közönség által jólismert fordulatokkal egyfajta távlatot teremt koncertpódium és nézőtér közt. A szerző nem önti nyakon a közönséget forró vallomással - ami az esetek jórészében bizony feszélyező -, hanem a szubjektív mondanivalót mintegy elidegeníti, szenvtelenebbé teszi. Ezáltal paradox módon megsokszorozza erejét. Különösen jó példája ennek Orbán spanyol dalciklusa (Öt spanyol dal). A komponista a zenei spanyolságnak szinte mindent elemét felvonultatja. Ez azonban csak a „háttér", az alap. A hallgató világosan érzékeli (még ha nem is tudatosul benne) a rendszert. Érzi, tapasztalatai alapján sejti, mi volna egy-egy harmóniamenet, dallamsejt tipikus folytatása. És éppen ezért válhatnak fokozottan hatásossá az eltérések. Például a modális elszínezések. A fanyarabbra vett harmóniák. A gunyorosan szélsőséges ritmikai fordulatok. A Weöres-versekre készült Orbán-dalokban (ezekból kilenc hangzott el ezúttal) természetesen nincs ilyen "közös nevező". Van helyette másféle viszonyítási alap. Hol Kodály legszebb dalai juthatnak eszünkbe, hol megnemesített songok világa. Néha egészen nyers és lapidáris eszközökkel él a komponista (mint a haragosan drámai "Elég volt!"-ban). S mindenekfelett: Orbánnak is, Vajdának is van humora. Ezt a tulajdonságot nem lehet eléggé méltatni. A komolyság is hihetőbb és igazabb ezzel az "ellenponttal". Nagyon nagy hiánycikk a humor a mai zenében. A nemzetmentő fontoskodóknak - érdemes megfigyelni, a szabály a politikára és művészetre egyaránt érvényes! - soha nincs szikrányi humorérzékük sem. S ugyanígy nincs a tornából felmentett, kisiskoláskori sérelmeiket egy egész életen át intellektuális fölényeskedéssel kompenzáló blazírt aszkétáknak...
Száz szónak is egy a vége: elég régen volt olyan érzésem kortárs zenei koncert után, hogy gazdag, változatos, élvezetes muzsikát hallhattam. Zenét, a szónak abban az eredeti értelmében, ahogy azt a múlt nagymestereinek alkotásaira szokás érteni.
Az UMZE március 17-i, Thália Színház-beli hangversenyén, amelyen Wilheim András dirigálta az új társulatot, töredelmesen be kell vallanom, az első félidő után nem fogtak el hasonló jó érzések. Inkább lelkiismereti önvizsgálatot tartottam. Hogy lehet az, hogy egy olyan kiváló és rokonszenves muzsikus alkotási, mint DUKA BARNABÁS-é, számomra teljes rejtély marad. Milyen modem hiányzik az én készülékemből, hogy nem vagyok képes fogni, értelmes üzenetté konvertálni az általa kibocsátott jeleket? Mert nem vagyok képes. Értem, hogy Dukay nem akar érzelmes zenét, s ezt alapjában véve helyesnek tartom. Érteni vélem, hogy bízik a hangok egyfajta önszervező képességében. Abban, hogy a zene is engedelmeskedik egyfajta "gravitációnak". Ha tehát úgy helyezünk el hangokat egymás mellé, hogy lehetőleg kiküszöbölünk minden zavaró tényezőt (képzettársítást, miegyebet), a térerő, a nehézkedés, a tömegvonzás létrehozhat sajátos feszültségeket, oldásokat. De valóban helyénvaló volna ennyire mellőzni minden attraktivitást? Elvárható a hallgatótól az alázatnak az a mértéke, amellyel Dukay írja - tántoríthatatlanul - a maga műveit? Tudom, a művészet értékét a legkevésbé sem méri a közönségsiker. Ha az mérvadó volna, ott tartanánk, ahol a kereskedelmi tévék. Teleregény, vetélkedő, szirupos bárgyúság és agresszív durvaság. A művészi minőség nem népszavazás kérdése. Mégis, pianissimo megkérdem: az volna az igaz út, a Tao útja, ha már biztosan senki sem ért - érthet - meg bennünket?
SÁRY LÁSZLÓ új darabjával kapcsolatban nincsenek ilyen aggályaim. A 11 hangszert foglalkoztató Tranquillity a hangzásoknak, motívumoknak olyan rendezett együttesét adja, amelytől nem idegen a jóleső rendetlenség sem. Ahogyan azt egy igazán szép kertben megszokhattuk (a darabot, alcíme szerint egy japán kert ihlette). Nincs minden bokor egyformára nyírva. Mégis, az aszimmetriák, görbületek együttesen kiegyenlítik egymást. Olyan ez a darab, mint egy jól beállított (nem mesterkélt!) természeti kép. Valóban nyugalmat áraszt, ahogy a cím sugallja.
A szünet után bemutatott EÖTVÖS-kompozíció (Triangels) bizonyos szakaszai számomra ugyancsak távol-keleti kultúrák zenéjét idézték fel - például éppen a japán zenét. Úgy tűnt, Eötvös némiképp Stockhausen Gruppenformjának szellemében állít egymás mellé sajátos hangzásvilágú szakaszokat. Az egyikben a csengés dominál, a másik vad dobütésekben bővelkedik (ezt találtam, talán indokolatlanul, japánosnak), egy további a gamelán építésmódjához és hangzásához áll közel, mellőzve azonban az indonéz muzsika állandó négy-nyolcas tagolódását. Ezek a csoportok kezdetben világosan elhatárolódnak - később azonban egyre több az átfedés köztük. S akadnak jól felismerhető visszatérések. A ritmus igen eleven, soha nem merev, a hangzás hallatlan műgonddal kialakított, fantáziadús, az arányok emberi mértékűek. Egyszóval a mű kitűnő, ha volna CD-felvétele, máris szívesen meghallgatnám még egyszer.
DECSÉNYI JÁNOS március 19-én ugyancsak a Tháliában bemutatott Emlékképeit egyelőre nem hallgatnám meg újra. Annak ellenére sem, hogy ez a Budapest egyesítésének 125. évfordulója alkalmából készült Magnum Opus teli van jobbnál jobb ötletekkel. A kiindulás érdekes. A darab a közelmúlt történelméről szól, mintegy alulnézetben, úgy, ahogy azt bármelyikünk családja átélhette. A gondolat nem csupán rokonszenves. Talán valóban ez az egyedüli módja ma már, hogy zengzetes szavak, fennkölt butaságok, politikai közhelyek és ostoba aktualizálások, apologetika nélkül, mások - például a fiatalabbak - számára átélhetően igazat beszéljünk a viharos múltról. Jó ötlet a vetítés is: a fotók mintegy kiegészítik, magyarázzák a muzsikát, gazdagítják az élményt. Pompás részleteket köszönhetünk az elektronikának, a hangtájzenék módján rögzített naturális zajoknak. Decsényi hallása bámulatos: még az ágyúlövéseket is olyan tökéletes technikával tudja rögzíteni, bekeverni (nyilván nem utolsósorban Horváth István hangmérnöki segédletével), hogy a hallgató kénytelen elismerni, a borzongató dörejben is felfedezhető a "szépség". Többnyire remek a zaj-réteg és az élő zene kombinálása. Olykor elég egy tartott hang, akkord, hogy a zajoknak új dimenziót adjon. Szinte mindegyik felolvasott emlékkönyv-bejegyzés kísérőzenéje hallatlanul szórakoztató, fanyarul és szívszorítóan szellemes. A naiv sorokhoz társított szándékosan vulgáris muzsika az adott kontextusban drámai feszültséget teremt, szinte megnemesedik. Minden a legcsodálatosabb lenne tehát, ha ...
Ám sajnos van "ha". Ha a szerző nem magyaráztatná el a családi összefüggéseket a lehető leghétköznapibb módon. Ez igen nagy mértékben rontja az összhatást, s helyenként kínosan feszélyező pillanatokat eredményez. Tetézi a bajt, hogy a legképtelenebb banalitásokat ezúttal recitativókban halljuk, méghozzá olyan énekbeszéddel, amely akkurátusan követi a kodályi-bárdosi prozódia szabályait. Ezáltal az egész szöveg úgy hat, mintha önmaga paródiája volna - az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen. Vannak szavak, amelyek nemigen kívánkoznak zenébe, vagy ha mégis, hát nagyon ki kell találni megzenésítésük módját. Lásd: "paprikás krumpli" (a példa a darabból való). Erre vagy tangót, keringőt, háromrészes da capo áriát ír az ember Händel modorában, vagy semmit. Legkevésbé prozódiailag hű recitativót.
Azt hiszem, a műnek nagyon jót tenne egy radikális újragondolás. Ezeknek a szövegeknek a drasztikus kiirtása. Nem kell mindent verbálisan elmesélni. Sokkal szebb, költőibb a szavak nélküli utalás. Kép és zene, naturális zörej és hangszerhang együttese, vulgáris és nemes anyag szembeállítása, keverése nem volna elég eszköz egy annyira fantáziadús alkotónak, mint Decsényi János? Nem volna elég a szóból csak annyi, amennyi az emlékkönyv-bejegyzésekben áll?
Ki tudja, miért, de jóval kevesebb hírverés előzte meg DUBROVAY LÁSZLÓ Magyar szimfóniájának premierjét (március 20, Nemzeti Filharmonikusok, Hamar Zsolt), mint más kortárs zenei eseményeket. Holott Dubrovayra az utóbbi időkben érdemes odafigyelni. Évek áldozatos munkája során kidolgozott magának egy hangrendszert, ha tetszik: összhangzattant, amely, úgy látszik, eléggé működőképes és sokoldalúan használható. Már egyszer a Muzsika hasábjain is elmondhattam egy korábbi művel kapcsolatban: csak bámulni tudom Dubrovay új zenéjének a hangzását. Hihetetlenül jól szól minden pillanat. Energiát árasztanak a hangzatok, csodálatosan színes a hangszerelés. Elképesztő, mit tud a komponista a hangok fizikai természetéről, a hangszerek lehetőségeiről. Pazar a hangsávokkal létrehozott polifónia, a karakterek sokfélesége, a kontrasztok ereje. Kevésbé tudok viszont lelkesedni a "magyarosan" pentaton dallamosság iránt. Kényes kérdés ez. Az, hogy egy muzsikus tudatosan akar "magyar" zenét alkotni a huszadik század végén, természetesen a legkevésbé sem baj. Éppen elég már a hamburger- és cola-kultúra mindenhatóságából. Nem csoda, ha undort kelt a sok hazugság és léhűtés. De nem hiszem, hogy a hivalkodó "magyarság" volna a helyes megoldás. Inkább úgy gondolom, mindenfajta ideológia sorvaszt. Bénítja a fantáziát, megköti az alkotó kezét. A "választottaknak", akik, tudjuk, kevesen vannak, nem kellene ilyesmivel törődniük. A magyarság különben sem elhatározás, zászlólobogtatás kérdése. És nem is pentatóniáé, ereszkedő vagy kupolázó dallamoké, kvintváltásé. Váltsa a kvintet a Bank. Hátha most jó az árfolyam...