|
"New Series" azt jelenti: új folyam. Többnyire egy-egy folyóirat tartalmi vagy
formai megújulásakor szokták ráírni a címlapra. Most egy mini-fesztivál címe volt,
melyet a Budapest Music Center és a németországi ECM hanglemezkiadó közös rendezvényként
hirdetett meg a Tavaszi Fesztivál ideje alatt, az újjáépített Tivoli Színházban.
A zeneszerzők és előadók gyakran panaszkodnak amiatt, hogy a koncertrendezők a
kortárs zenét töbnyire fesztiválok, mini-fesztiválok tematikus hétvégék szakmai
gettójába szorítják be, s ezzel többet ártanak, mint használnak, hiszen a szélesebb
közönséget elriasztják mindentől, ami új, s ami nem a századfordulóval bezáruló
kb. kétszáz évet átfogó koncertrepertoárt jelenti. Ez a hétvége éppen az ellenkezőjét
reprezentálta, hiszen a különböző régi és kortárs zenei műfajok közötti átjárhatóság
elve alapján jött létre.
A BMC fesztiváljának műsorszerkesztési elve - a prospektus szövegében nyíltan
vállalva - a németországi ECM kiadó Nyugaton egyre nagyobb elismertségnek örvendő
gyakorlatán alapul. Az ECM betűszó ugyanis az Editio of Contemporary Music - Kortárs
Zenei Kiadó - rövidítése. S a kortárs zene ebben az esetben tágabb értelmű, mint
ahogyan azt mi - némi malíciával azt írhatnám: elkényelmesedett és arisztokratikus
gondolkodású -, klasszikus zenén nevelkedett zenészek használjuk. Minden olyan
műfajra vonatkozik, amit ma írnak, s aminek ma aktualitása van, akár előadók,
akár a megszólaltatott hangok révén, tekintet nélkül arra, "komoly" vagy "könnyű",
"klasszikus" vagy "szórakoztató" zenéről van szó. Hosszan lehet persze arról vitatkozni,
ki mit ért e kifejezéseken, hiszen keverednek bennünk az értékrendi, műfaji, tömegkultúrára
és elitkultúrára vonatkozó fogalmak. A régi korok zenéjéből számtalan példát lehet
mondani arra, hogy a szórakoztató zene hogyan képviselhet örök értékeket a szó
klasszikus értelmében, de arra is, hogy a mai jazz- és rockvilág nagy egyéniségeinek
zenéi igenis mérhetők a klasszikusnak nevezett zenetörténeti hagyomány mércéjével.
Ma már mindenki tisztában van a "klasszikus" kortárs zene egyre erősebb elszigetelődésével,
s vitathatatlan az is, hogy az általában "könnyű" műfajok közé sorolt jazz és
rock élő és változó világa ugyanannyira hozzátartozik a kortárs kultúrához, mint
a "magas" művészeteknek kikiáltott zenélési formák. Elegendő az ECM idei katalógusát
átnézni ahhoz, hogy lássuk, mennyire szegényes a terminológiánk (nemcsak a magyar,
hanem más nyelveké is) a ZENE különböző ágainak megkülönböztetésére. Az ECM talán
éppen ezért nem használ - a kortárs zenén kívül - semmilyen más műfaji
címkét. A jazz, a world music, a jazz-rock, Stockhausen, Kurtág, Reich, Meredith
Monk, Arvo Pärt, Perotinus, Mozart, Veress Sándor és Mosolov zenéje jól megfér
egymás mellett a kínálatban, mely azt tükrözi: az, hogy mit és mikor érzünk kortársinak,
nem attól függ, hogy milyen zenei előítéleteket neveltek belénk, hanem attól,
hogy egy-egy művet milyen előadásban, milyen más művek közegében, milyen akusztikus
környezetben hallunk.
A műfaji átláthatóság elvében a New Series fesztivál úttörőnek számít már csak
azért is, mert itthon egyenlőre nincsenek meg az ilyen jellegű sorozatok technikai
feltételei és helyszínei. A hangversenyek tapasztalatai alapján bizonyos vagyok
benne, hogy a Tivoli Színház is csak kényszermegoldás volt. A száraz kultúrház-akusztika
megöli a legjobban hangszerelt Mozart-zenék hangzásarányait is, a suhogó szellőztető-berendezés
hangja zavar minden halk és finom zenét (még a tételek közötti szüneteket is),
a kavargó huzat lehangolja a vonós hangszereket, a vakító reflektorok nem Bach-tételekhez
valók. Az elmúlt háromszáz év zenei repertoárja idegenül szól itt - nem is annyira
a feketére sötétített terem, és a rendhagyó színpadelhelyezés, sokkal inkább a
rossz akusztika és a kényelmetlen játékfeltételek miatt. Feszengő érzésem csak
az elektronikusan erősített jazz-műsorok alatt szűnt meg, amikor is a hangerő
a terem összes akusztikai gyengéjét ellensúlyozta, a műfaj spontaneitása pedig
feledtette a mozi- és színházi előadások céljára megfelelő, de hangversenyre alkalmatlan
terem fogyatékosságait. Szomorú, de Budapesten - akusztikai és építészeti szempontból
is nézve - egyetlen olyan többfunkciós hangversenyterem sincs, mely egy heterogén
műfaji összeállítású koncertsorozatnak otthont adhatna. Nyugat-Európában mostanában
egyre több megüresedett, öreg remízt, piacot, gyárépületet alakítanak át hangversenyteremmé,
s a közönség és az előadók tapasztalatai azt mutatják, hogy ezek az épületek ügyes
építészeti megoldásokkal alkalmassá tehetők klasszikus és kortárs, akusztikus
és elektronikusan erősített műsorokra egyaránt, s hogy a tágas tér és a különböző
műfajok igényei szerint alakítható környezet el tudja feledtetni e helyszínek
szokatlanságát. Csak remélni lehet, hogy a BMC tevékenységének lesz folytatása,
s talán éppen az ilyen vállalkozások, mint ez a fesztivál teszik majd egyszer
fontossá Budapesten is egy hasonló, többfunkciós hangversenyterem létrehozását
- megüresedett épület biztosan lesz hozzá.
A fesztivál hat hangversenyéből három klasszikus illetve kortárs zenei, három
pedig jazzprogram volt. A külföldi vendégművészek a nemzetközi jazzvilág nagynevű
szólistái, az ECM sztárjai közül kerültek ki, a klasszikus műsorokat magyar művészek
és együttesek előadásában hallhattuk. A jazzhangversenyek esetében az előadók
személye nyilvánvalóan meghatározza a műsor profilját, a "mindent mindennel" elve
tehát elsősorban a klasszikus programokban érvényesült, bár ezeken a hangversenyeken
is lehetett érzékelni a "jutalomjáték" jellegű műsorösszeállítást. Nehéz lenne
például az első hangverseny műfaját meghatározni. Két zongorista - Csalog Gábor
és Nagy Péter - és egy zenekar köré rendeződött a műsor, melyben Kurtág
néhány szóló-zongoradarabja (részletek a Játékokból), Szkrjabin
9. szonátája, Messiaen Le baiser de l'enfant Jesus tétele szólalt meg két
Mozart-mű, a D-dúr divertimento (K. 251) és az Esz-dúr kétzongorás
verseny (K. 365) mellett. Kurtág zongoradarabjait ma egyre többen tűzik műsorukra,
de kevesen képesek olyan perfekcióval és hitelességgel megszólaltatni őket, ahogyan
Csalog Gábor teszi. Az ő Kurtág-játéka nem újraértelmező, hanem átlényegítő, s
talán mindenki közül a legközelebb áll ahhoz, ahogyan a zeneszerző játssza saját
műveit. Mindebben talán része van annak is, hogy Csalog előadói alkatához is közel
állnak ezek a rövid lélegzetű, de érzelmi és formai szempontból nagyon koncentrált
tételek. Ugyanez az előadói alapállás a más kort és más zenei nyelvet képviselő
Szkrjabin-szonáta megszólaltatását is emlékezetessé tette. A "Fekete mise" nem
a kriptaszerűen fekete terem külsőségeinek köszönhette szuggesztivitását, hanem
a technikai virtuozitásának és a Csalog Gábor zongorajátékát jellemző kifinomult
hangzásarányoknak. Különös, de Szkrjabin és Kurtág zenéjének koncentráltsága mellett
a Messiaen-darab exatikus jellege minden szépsége ellenére is bőbeszédűnek és
külsőségesnek hatott, amiben talán része volt annak is, hogy Nagy Péter zongorajátékában
- a technikai kidolgozottság ellenére is - több a romantikus elem, s egyéniségétől
távol áll az a fajta előadói aszkézis, mely Messiaen zenéjének külsőségeit tompíthatta
volna.
A két zongorista játékának és előadói stílusának különbözősége, mely a szólódarabok
során a koncert műsorát változatossá és érdekessé tette, a Mozart-versenyműben
már kevésbé volt meggyőző. Úgy tűnt, Csalog Gábor és Nagy Péter nem tudták igazán
összehangolni tempókra és artikulációra vonatkozó elképzeléseiket, s a zavart
csak fokozta, hogy a zenekar mindkét zongoristához igyekezett alkalmazkodni. A
meg-meglóduló tempókat és megtorpanásokat a kulturált játék és szép hangzás csak
részben ellensúlyozta, pedig ez esetben ez sokkal nagyobb erőfeszítésbe került,
hiszen a terem akusztikája egyáltalán nem kedvezett az összhatásnak, sőt inkább
elemeire bontotta a különböző hangszercsoportok megszólalását. A Weiner-Szász
Budapesti Kamara-Szimfonikusok, mely egyébként az egyik legösszecsiszoltabban
játszó kamarazenekar, ezen az estén mindkét Mozart-műben indiszponáltabb volt
a szokásosnál. Legnehezebb dolga a Mozart-divertimento oboaszólistájának, Dienes
Gábornak volt, aki csak nehezen tudott (nem is tudhatott, hiszen fizikai képtelenség
lett volna) olyan halkan játszani, hogy ne harsogja túl az egész zenekart. Az
oboa egyszerűen levált a zenekari hangzásról, s az összesimuló játékra irányuló
görcsös igyekezet a divertimento-műfaj legfontosabb elemeit, a simulékonyságot,
a könnyedséget és kiegyensúlyozottságot rombolta szét.
Különös hangulata volt a második hangversenynek, melyen a Keller Vonósnégyes
előadásában egyetlen, egész estét betöltő, monumentális kompozícióként hangzottak
fel Kurtág György vonósnégyesre komponált művei és A fúga művészetének
tételei. Nézőpont kérdése, illetve a hallgató szubjektivitásának függvénye, hogy
ki hogyan érzékelte a műsor folyamatát - azaz a Bach-tételek kötötték-e össze
intermezzóként Kurtág műveit, vagy fordítva -, de két különböző zenei világ között
alakult ki olyan összefüggésrendszer, mely mindkét réteget a megszokottól eltérő
fénytörésben mutatta meg. Kurtág vívódó, sokszor felkavaró, énközpontú világa
Bach mellett visszafogottabbá és letisztultabbá vált, ugyanakkor a fúgák szigorú
konstrukciói Kurtág darabjainak köszönhetően emberi közelségbe kerültek, s valósággal
lehámlott róluk az évszázados objektivitás és megközelíthetetlenség. Kurtág mellett
élesebb lett A fúga művészetének kromatikája, az ő éles gesztusai viszont
egyszerűbekké és világosabbakká váltak ebben a környezetben. A Keller Vonósnégyes
rendkívüli feladatra vállalkozott ezzel a műsorral, nemcsak zenei értelemben,
hanem a koncentráció és állóképesség tekintetében is. Nem tudom, játszották-e
már ezt a programot, mindenesetre a mostani előadás még sok nyerseséget tartalmazott.
A hangverseny minden pillanata tehetségről és ihletségről árulkodott, s hallatszott
a háttérben elvégzett komoly munka is, a hatás mégis gyakran egyenetlen volt,
különösen a Bach-tételekben. Sokszor nem lehetett tudni, mennyire gondolták át,
mikor mennyi vibratóval játsszanak (mintha nem merték volna vállalni, hogy játékuk
szándékoltan nem historikus igényű), az intonáció néha megingott, s a hangzás
a legváratlanabb pillanatokban vált zavarossá. Szokták mondani, hogy az igazán
nagy előadások alatt a hallgató sohasem érzékeli, hogy a pódiumon játszók küzdenek
az anyaggal. A Keller Vonósnégyes, úgy tűnik, még nem jutott túl a küzdelem e
stádiumán. Ilyen nehéz műsort végigjátszani embert próbáló feladat, s ha a mostani
hangverseny nem bizonyult is minden pillanatában sikerültnek, benne volt egy későbbi,
jobb előadás lehetősége.
A harmadik hangverseny főszereplője Rácz Zoltán volt. Ő egyike azoknak
a zenészeknek, akiknek minden produkcióját áthatja a zenélés szeretete, mely akkor
is átsugárzik, ha nem szólistaként, hanem valamilyen együttes tagjaként játszik
a színpadon. Rácz Zoltánt az elmúlt 15 év alatt számtalan szerepben hallhattuk:
mindenekelőtt az Amadinda Együttesben, melynek prospektusokban deklaráltan ugyan
sohasem, de hallgatólagosan megalakulása óta ő a központi egyénisége. Személyében
az ideális ütős minden fontos képessége megtalálható. Ez az ütős-lét egyrészt
sokoldalúságot, másrészt előadói alázatot feltételez, hiszen a repertoár - mely
nagyrészt a 20. századi - néhány reprezentatív szólódarab kivételével szinte kizárólag
kamarazenét jelent, tehát a másokkal való együttjátszás képessége elengedhetetlen
hozzá. Ezt demonstrálta a mostani műsor is hiszen mindössze két műben - Bach
E-dúr hagadűversenyének vibrafonra adaptált változatában és Mozart Üvegharmonika-kvintettjében
(K. 617)- hallottuk Rácz Zoltánt szólistaként, ezekben a darabokban azonban kiderült,
hogy a vibrafon, ha hajlékonyan és virtuózan játszanak rajta a történeti távolság
ellenére is képes hitelesen megszólalni. A műsor többi része valójában Amadinda
produkció volt, két ősbemutatóval. A rejtelmes című Dukay Barnabás- mű
(Lebegő pára a mélység színén - a kavargó esti szelekben) valójában
négy marimbára készült hangszeres motetta - az egyik legszebb darab azok közül,
melyeket az utóbbi években Magyarországon komponáltak; az absztrakt, kortól és
divattól független zeneszerzői gondolkodás példája. Holló Aurél-Váczi Zoltán
FEJ vagy ÍRÁS? című darabja ennek éppen ellenkezője: a hosszú és ideologikus
program ellenére valójában hangszer ihlette mű, melyben a szerzők - mindketten
az Amadinda Együttes tagjai - hangszereikhez kapcsolódó idiomatikus tapasztalataikat
összegezték kompozícióvá. Mindez semmit sem von le a kilencrészesre tervezett
beFORe JOHN-sorozat negyedik darabjának értékeiből, melyet az Amadindától
megszokott hibátlan előadás különösen hatásossá és átütő erejűvé tett, de óva
intenék bárkit is attól, hogy a műben az ismertetőben leírt költői programot keresse
(mely lehetséges, hogy betekintést ad a komponálás inditékaiba, de inkább félrevezető,
mint informatív).
Az első jazzhangversenyen egy - talán hazai körökben még nem igazán ismert - fiatal
együttes az ESP Group (Extra-Sensory Perception) mutatkozott be. Az est során
pillanatig sem volt kétséges, hogy az alapító, Gőz László a legtehetségesebb
fiatal jazz-zenészeket hozta össze a négy éve működő együttesbe. A zene, melyet
játszanak, valójában jazz-rock, és a billentyűs hangszereken játszó Erdélyi Péter
nagyon jó forma-, stílusérzékéről és melodikus fantáziájáról tanúskodik. Kiváló
hangszeres produkciókat is hallhattunk, különösen, mivel a harsona- és virtuóz
kagylószólókat megszólaltató Gőz László mellett fellépett két méltán nagynevű
sztár is: a Trio Stendhal megszűnése óta szólószerepben ritkábban hallható Dés
László (szaxofon) és Horváth Kornél (ütőhangszerek).
A hangszerrel való tökéletes azonosulás és a kamarazenélés magasiskolája volt
Ralph Towner (gitár) és Gary Peacock (nagybőgő) hangversenye. Nevük
immár külön-külön is a jazztörténet legfényesebb lapjaira tartozik. Ralph Towner
gitárjátéka az Oregon együttes egyik meghatározó eleme, Gray Peacock nevét pedig
elsősorban Keith Jarrett partnereként és a Bill Evans Trió tagjaként ismerik a
jazzrajongók. Műsoruk a jazz különböző irányzatainak széles skáláját vonultatta
fel, s lenyűgöző volt hallani a közös improvizációk során létrejövő tökéletes
ritmikus és stiláris összahangot.
Míg a hatalmas rutin, s a repertoárral való teljes szimbiózis ezen a hangversenyen
a két nagy művész játékának csak háttér eleme volt az egyéniség szolgálatában,
ugyanez az eszköz sokkal öncélúbban érvényesült a svéd származású zongorista,
Bobo Stenson triójának hangversenyén. A hangszeres virtuozitás természetesen
itt is lenyűgöző hatást keltett, hiányzott viszont mögüle a játszott zene kompozíciós
nagysága. Másfél órán keresztül - igaz, tökéletes kivitelezésben - csak arc nélküli
idiómák szóltak, az a fajta jazz, melyet az ember hosszabban inkább háttérzeneként
képes csak hallgatni. Némi változatosságot vitt a műsorba Tomasz Stanko
kissé különc de tagadhatlanul egyéni trombitajátéka, melyhez a trió igazi professzionalizmussal
csatlakozott, és a hangversenyt hatásos codaként befejező Dresch Mihály megjelenése,
aki sajátosan archaikus hatású, népzene ihlette dallamvilágú, szuggesztív szaxofonszólóival
az itthoni jazzkultúra nemzetközi viszonylatban is életképes erejét bizonyította.
Aki végigülte a hat hangversenyt, valószínüleg egyetért velem abban, hogy a rendhagyó
helyszín és a rendhagyó műsorok nemcsak a Tavaszi Fesztivál idei kínálatát gazdagították
új színnel, de újdonságként hatottak hangversenyéletünk egyre lassabban mozgó,
s egyre provinciálisabb közegében is. Ebben nyilvánvalóan szerepe van annak is,
hogy a rendező cég magániroda, amely bátran megengedhette magának a kísérletezést.
Nem kérhetik rajta számon, hogy ki és mit játszik a hangversenyein; s ha kortárs
zenét tűz műsorra, milyen szempontok szerint teszi, magyarán: minden gátlás nélkül
érvényesítheti a saját szakmai vagy üzleti preferenciáit, hiszen a kockázat is
az övé. Jól van ez így, s könnyen leírhatnám, hogy az a szemlélet a jövő útja,
amelyet a Budapest Music Center képvisel, de sajnos bizonyos, hogy a klasszikus
hangverseny-repertoár legnagyobb részéből (kamarazene, dalirodalom, kortárs zene)
sohasem lehetett és ezután sem lehet majd üzletet csinálni. Illúzió tehát azt
hinni, hogy tisztán piaci viszonyok között a kultúrának ez a területe működni
tud, mint ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy a New Series Fesztiválon a MATÁV
nagyvonalú támogatása nélkül legfeljebb a jazzkoncertek szólalhattak volna meg.
(Bár nem a recenzens tiszte, mégis kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a jazzkoncertek
telt házai mellett az első két hangverseny hézagos széksorai továbbra is a "nehezebb
" koncertműfajok kiszolgáltatottságát mutatták.) Örülni kell az ötletnek. de nem
szabad messzemenő következtetéseket levonni belőle: amit a BMC erre a hétvégére
kitalált, az speciális és zenei szempontból igen jól működő konstrukcióként arról
szólt, hogyan lehet aktuálissá és élővé tenni egy olyan koncertgyakorlatot, melyet
a merev műsorszerkesztési elvek, hagyományok, külsőségek és rituálék egyre inkább
elszigetelnek a kultúra más, a kortárs igényekhez jobban alkalmazkodó területeitől.
|
