|
E beszámoló íróját szerencsés helyzetbe hozta Szitha Tündének az előző lapokon
olvasható interjúja: Eötvös Péter önelemzése, a Három nővér zenés színpadi megvalósításának
elbeszélése lehetővé teszi, hogy székében kényelmesen hátradőlve, átadja magát
a néző-hallgató élményeinek és felmentve érezze magát a zenei megfigyelések leírása
alól. Feladata persze kellemetlenné is válhatott volna, ha nem tudná igazolni
a zeneszerző szavait; ha azt kellett volna észlelnie, hogy a kitűnő muzsikus első
operája nem valósította meg elképzeléseit. De, mint mondtam, szerencsés helyzetbe
kerültem: nem egyszerűen egy minden mozzanatában tökéletes előadás részese lehettem,
hanem egy világsiker elindulásának is.
A produkciót olyannyira hibátlannak éreztem, hogy aggályaim támadtak, ez a zseniális
megvalósítás vajon nem veszélyezteti-e a mű utóéletét: kérdés, képes lesz-e egy
bármilyen kitűnő társulat megismételni a lyoni előadás varázsát. A varázslat már
abban a pillanatban elkezdődik, amikor a közönség a színház előterébe lép: a mostanában
felújított belső tér (a régi homlokzat és büfé egykori mennyezeti freskójának
kivételével) koromfekete. Lehet, hogy leírva mindez túlságosan komornak hat, a
valóságban mégis lenyűgöző és a hagyományos operaházak piros bársony-arany cirádás
pompájával ellentétben a tér éjszínű sötétsége mellbevágóan korszerű és elegáns:
fekete az előcsarnok (a jól látható fémszerkezetek kivételével), a mozgólépcsők,
fekete a teljes színháztér: a székek, a mennyezet, a járószint, feketék a hat
emeleten sorakozó páholy-mellvédek, s csupán ezek áttörtsége és a széktámlák hátsó
részébe süllyesztett apró sárga fénypontok serege töri meg a sötétséget. Az előadás
kezdetekor a lámpácskák is kialszanak, hogy annál kontrasztosabb legyen a díszlet
és a kosztümök fehérsége. Nem tudom, mindez miként működik mondjuk egy Verdi operánál,
feltételezem, hogy a klasszikus repertoár előadásakor a fények játszanak nagyobb
szerepet. (A lyoni Operaház egyébként feladatának tartja a kortárs zeneművek előadását:
1970 óta 25 világpremiert tartott.) A három nővér színpadának fehérségét mindenesetre
rendkívüli módon kiemeli a környezet feketesége. s e két alapszín kontrasztja
szolgálja a színpadra állítás puritán egyszerűségének és japán szellemének kidomborítását
is.
Eötvös Péter és a Lyoni Operaház kapcsolata nem mai keletű: 1990-ben a Don Giovannit,
1993-ban az épület rekonstukciója alatt a Parsifal koncertszerű előadását dirigálta
(amit az újjáépítés befejezése után a színházban is folytathatott), s 1994 ben
kérték fel opera komponálására. Ennek történetéről Eötvös is beszél Szitha Tündének,
de azt nem részletezi, hogy az Operaház milyen pazar bőkezűséggel állt a bemutató
sikerének szolgálatába. 1996-ban körülbelül 50 énekest hallgattak meg, hogy kiválaszthassák
a szerepekre nemcsak hangban, de alkatilag is legmegfelelőbb személyiségeket.
(A zeneszerző rugalmasságára és színpadi érzékére vall, hogy egy alkatilag ideális
szereplő kedvéért hajlandó volt néhány helyen átírni a szólamot.) Az opera trouvailleja
- kénytelen vagyok néhány, az interjúban olvasható tényt megismételni -, hogy
minden szerepét férfiak éneklik: a három nővért és Natasát férfiszopránok, illetve
-altok alakítják, az öreg szolgálót pedig basszus. A férfiszoprán és -alt szereplők
kiválasztásán igen sok múlott: a rendezésben ugyanis a japán tradicionális színház,
a kabuki és a no hagyományait követve személyesítik meg férfiak a női szereplőket
- éppen azért, hogy színpadi megjelenésük egyszerre legyen gyöngéd és erőteljes,
zenei megszólalásuk pedig szélesebb skálán mozoghasson. (Itt kell megismételnem
aggályomat az opera további sorsát illetően: a Düsseldorfi Opera ugyanis máris
lekötötte az előadás jogát, de a női szerepeket nőkkel fogja énekeltetni, s nem
vagyok biztos abban, hogy ugyanolyan hatásfokon, mint Lyonban a francia, belorusz-angol,
orosz, angol kontratenorok tették.) Alain Aubin Olga, Vyatcheslav Kagan-Palev
Mása, Oleg Riabets Irina és Gary Boyce Natasa alakját olyan érzékenyen
formálta meg, hogy ez már egymagában elég lett volna a csehovi elvágyódás és reménytelenség
kifejezésére. Természetesen szerepe és jelleme okán is kiválik közülük (a fekete
bőrű) Gary Boyce, aki Natasa figuráját élettel, humorral és némi frivolsággal
színezte. Ő volt egyébként az egyetlen szereplő, akinek narancsszínű ruhája is
jelezte a fehér jelmezekbe bújtatott nővérek és a fehérnek szürkés árnyalatába
öltöztetett Andrej (az orosz Albert Schagidullin) meg a többi férfi: Kuligin
(az orosz Nikita Storejev) Tuzenbach (a német Dietrich Henschel),
Versinyin (a lengyel Wojtek Drabowicz), Csebutikin (az angol Peter Hall),
és társaik jelleme közötti különbséget (és hasonlóságot).
Az opera nem a Három nővér csehovi drámáját önti zenébe, nem annak "történetét"
meséli el, hanem a kulcsjelenetek megismétlésével Irina, Andrej és Mása alakjának
középpontba állításával, egy-egy szituáció más-más nézőpontból történő megmutatásával
illetve szimultaneitásával felkínálja a hagyományos japán színház többletét és
hatását. A kép éppen ezáltal kapcsolódik zene és színház viszonya Eötvös által
oly fontosnak követelményéhez, s ettől lesz a mű és előadása korszerű.
Szükségtelen megismételnem a zeneszerző szavait színházi vonzalmáról és a zenés
színpad számára fontos követelményeiről, de e gondolatokat olvasva is meglepett,
milyen színpadi érzékkel, gyakorlottsággal komponálta meg első operáját. Eötvös
korábbi kompozícióinak ismeretében az szerezte a másik meglepetést, hogy mennyire
énekszerű szólamokat (is) komponált; mennyire tudta, hogy a zenés színpad "dallamos"
énekelnivalót is igényel, hogy milyen jótékonyan ötvözte korszerűség és hagyomány
követelményeit és milyen erős drámai, érzelmi hatásokra képes zenekarával. A zene
egyik legerősebb tulajdonsága, hogy képes olyasmit elmondani, amire az énekelt,
szöveges beszéd képtelen, a partitúra polifóniája, asszociációs rendszere világossá
teszi, miért nyúlhatott Eötvös sikeresen az operaszerzők számára eddig tabunak
bizonyult Csehovhoz.
Az interjúból azt is megtudjuk, hogy Eötvös szokatlan módon két zenekart alkalmazott.
A kamarazenei összeállítású együttest Kent Nagano irányítja: ez a színpad
alakjaival tart állandó kapcsolatot, s azon kívül, hogy mindegyik szereplőhöz
- annak jelleméhez híven - meghatározott hangszert társít (Irinához angolkürtöt,
Másához klarinétot, Olgához altfuvolát, Natasához a frivolabb szoprán szaxofont,
Andrejhez fagottot; de a többiek jellemzéséhez is csatlakozik egy-egy instrumentum),
intimebb kapcsolatot teremt zenekar és színpad között, sőt arra is alkalmat ad,
hogy olykor a szereplők helyett a zene nyelvén mondja el azok érzéseit, gondolatait.
A színpad mögött elhelyezkedő nagyzenekar a szerző vezényletével a drámaibb jelenetek,
érzelmi kitörések megformálására szolgál. Egy jellegzetesen orosznak érzett hangszer,
a harmonika Eötvös szándékai szerint korántsem a couleur locale kikeverésében
játszik szerepet, éppen ellenkezőleg: a történelmen kívüliséget, az időben való
eltávolodást jelképezi. (Az opera szövege természetesen oroszul hangzik el, a
lyoni előadáson vetített francia feliratozással látható. A düsseldorfi társulat
német nyelvű előadást tervez - ez egyfelől ismét aggályokat ébreszt, másfelől
örömöt szerez, hogy az új opera a bemutatótól eltérő előadásban probálhatja ki
erejét.)
A magam részéről pillanatnyilag elválaszthatatlannak tartom a bemutató sikerét
Ushio Amagatsu rendezésétől, pontosabban a színpadot meghatározó japán
művészcsoport: a festő- díszlettervező Natsuyuki Nakanishi és a jelmez-,
illetve sminktervezőnő Sayoko Yamaguchi munkájától. A fehér-fekete színpadon
voltaképpen semmilyen "díszlet" nem látható: az előfüggönyt egy fekete tusfröcsköléssel
díszített tüllfüggöny helyetesíti, a háttérben pedig három hasonlóan festett,
mozgatható-fordítható tüllparaván szolgálja a jelenetek tagolását. A játéktér
egy nyers színű, hatalmas tatamira emlékeztető dobogó - ezen és e körül pantomimszerűen
mozognak az énekesek. A díszlethez tartozik még három fehér, a zen-kertek asszociációját
keltő kőhalmocska, a színpad három pontján, színes szálon aláeresztett egykarú
mérleg (a sors vagy az idő szimbolizálására) és a háttérben vékony szálon függő,
forgó-villódzó, más-más fénytörést kapó apró háromszögletű tükrök (érzésem szerint
az esetlegeség-váltonyzékosság jelzésére). A háromszög az előfüggönyön és a luxuskivitelű
műsorfüzeten is szerepel, minthogy a hármas szám meghatározza Eötvös operadramaturgiáját.
Eltekintve a darab címében szereplő hármastól, a mű három szekvenciájára tagozódik,
a középpontban három szereplő: Irina, Mása és Andrej áll, az ő szemszögükből elevenedik
meg más és más módon a történet. Mint az interjúban olvasható, három alapszituáció
áll a középpontban, s a szereplők is többnyire hármas kapcsolatban állnak egymással.
A színpadi kellékeket a szereplők pantomimikus mozgása helyettesíti, a rendező
kétszer engedélyez külső eszközt a zeneszerző számára. Az egyik: névnapjára Irina
(a Csehovnál szereplő búgócsiga helyett) egy nagy tengeri csigát kap, amelyet
füléhez tartva a Moszkvát idéző hangokat hallja. A másik eszköz is zenei természetű:
a teát valódi porceláncsészékből isszák, mert a kanalak csörrenésére, sőt az egyik
csésze eltörésének csörömpölésére szüksége volt a komponistának.
Ha Eötvös nem beszélne róla, akkor is világos lenne a hallgató számára, hogy a
kontratenorok szerepeltetése korántsem a barokk tradíció felélesztésével függ
össze - más kérdés, hogy e válogatott énekesgárda olyan technikával rendelkezik,
amely különleges kifejezőerővel gazdagítja éneküket -, hanem a tradicionális japán
színház ihletésére utal. Amagatsu, a kosztümtervező Yamaguchi és Eötvös kapcsolata
korábbi keletű: tavaly februárban együtt vitték színre Tokióban A kék szakállú
herceg várát. Hogy Amagatsu zsenialitása befolyásolta-e Eötvös japános elképzelését,
vagy éppen azért választotta most a korábban már ismert rendezőt, mert eleve az
ősi japán művészet ereje és egyszerűsége inspirálta, nem tudom, de tény, hogy
találkozásuk rendkívül szerencsés. (Ha a rút anyagiak nem gátolják meg, a hírek
szerint Amagatsu bhuto-színháza az ősszel Magyarországra is ellátogat, s akkor
a budapesti közönség is megcsodálhatja kifinomult művészetét.) Yamagutchi stilizált
kimonói, a nővérek hajviselete és maszkja szerves része a látványnak, a tervezőnő
a műsorfüzet szerint a kosztümökön felhasználta Nakanishi tursajzait is - bár
ez a nézőtér messzeségéből nem látható.
Említettem a Lyoni Operaház luxuskivitelű műsorfüzetét. Ez a könyvecske mellékletként,
japán papírra nyomva, közreadja Nakanishi tusrajzait, merített papírral választva
el egymástól a képeket. De nem csak a tanulmányokkal teli műsorfüzet (benne néhány
kézírásos partitúraoldal japán selyempapírra nyomott mellékletével) jelzi a színház
nagyvonalúságát. A zeneszerzővel való együttműködés, a próbaéneklések sorozatának
lehetősége, az alkalmas szereplőgárda kiválogatása mellett konferenciát is szerveztek
és négy dalestet rendeztek a négy kontratenor számára. S ami a legfontosabb: hihetetlen
gondot fordítottak a közönséggel kialakítandó kapcsolatra. A próbákra meghívtak
egy zenetudóst és egy irodalomtörténészt aki 40 pedagógussal konzultálva 3-400
gyereket előre felkészíthetett az előadásra, s ezeknek a gyerekeknek módjuk volt
egy találkozón résztvenni, ahol kérdéseket tehettek fel . Mi más ez, mint irigylésre
méltó közönség- és utánpótlás-nevelés? Természetesen nemzetközi sajtótájékoztatót
is rendeztek Lyonban, meg a Magyar Intézet segítségével Párizsban is. Az eredmény
nem maradt el: Európa vezető napilapjai többek között a Le Monde, A Frankfurter
Allgemeine és a Neue Zürcher Zeitung küldte el kritikusát a bemutatóra és közölte
elragadtatott beszámolóját; 1-1 órás műsort sugárzott a France Musique és a Suisse
Romande, a DGG lemezén máris hallható a teljes előadás, Eötvös Péter pedig új
opera komponálásra kapott megrendelést.
Ami a mű utóéletét illeti: beszámolóm írásának idején már lekötötte az előadás
jogát a Düsseldorfi Operaház de szerencsére az eredeti nagysikerű produkció sem
vész el: 2001-ben Lyon felújítja, s látható lesz a párizsi Chatelet-színházban
is, majd európai turnéra indulnak: többek között Brüsszelbe, talán Oroszországba
- s remélhetőleg a magyar közönség is részesülhet élményében.
Jómagam a lyoni sorozat hetedik előadásán vettem részt: zsúfolt ház és tomboló
siker fogadta a - megismétlem - minden mozzanatában gyönyörű produkciót. Mi más
a világsiker kezdete, ha nem ez?
|
