Termékeny delelőnek nevezhetjük Madarász Iván utóbbi évekbeli munkásságát. Csupán 1997-ben két versenymű - az egyik tuba-, a másik fuvolaszólóval -, gitárzenekari darab és több kamarazenekari alkotás került ki műhelyéből, s jutott el a nyilvános megmérettetésig.
Madarász Ivánban két zeneszerző lakozik. Az egyik az újító: a komponista indulásának idején frissnek számító repetitív gondolkodást és aleatóriát alkalmazó. A másik a kiváló dramaturg: az, aki az ismételgetős, szabad anyaggal ellentétes hatású, pontos időtartamban-ritmusérzékben lejegyezett harmóniákat állít szembe. A dinamikus, ám egyben valamiféle álszabadság ketrecébe zárt szakaszok e kötött, ám mégis mélyen lélegző részekben nyerik el éltető ellenpontjukat. Van olyan kompozíciója a szerzőnek, amely csak előbbi arcát mutatja. Nem lehetek Madarász Iván objektív bírálója, így csak saját hallásomra hagyatkozva jegyzem meg: azokat az alkotásait szeretem igazán, amelyekben e két tőről egyszerrre fakad virág.
Korábbi oeuvre-jéből ilyen csomópontként emelhetjük ki egyfelvonásos operáját, a Lót-ot. S most, mintegy évtizednyi távlatban ilyan a Flautiáda, melyet a Magyar Fuvolás Társaság októberben megrendezett (osztrák résztvevőket is felvonultató) országos találkozóján, Győrben mutatott be Csetényi Gyula és a Drahos Béla vezényelte Győri Filharmonikus Zenekar. Csetényi nevéhez már sok Madarász-mű első előadása fűződik, ismeri hát a szerző nyelvét és gondolkodásmódját, s így otthonosan mozog az aleatorikus részek fragmentálisnak tetsző lejegyzésében is. Drahos fuvolás lélekkel, ugyanakkor vérbeli karmesterként dirigált: múlhatatlan érdemei fűződnek ahhoz, hogy a turnéktól megtizedelt, csupán tartalékos keretét pályára küldő zenekar végül a szólista megfelelő partnerévé vált.
A Flautiáda már első hallásra a Lótot idézte föl számomra. Egyrészt a kétféle zeneszerzői hangütésnek itt, a versenyműben is szinte színpadi eszközöket alkalmazó egymáshoz illesztésével, másrészt a "lírai", akkordikus szakaszok helyenként csaknem azonosnak feltűnő (bár hangokban mindenütt különböző) motivikájával.
Aleatorikus felhőből indul a darab: szólóhangszer és zenekar egyaránt 1:3-as modellben permutálja motívummagját. Madarász érzékeny hallású szerző: mindig a legmegfelelőbb pillanatban vált egyik harmóniáról a másikra - érzi, s így nem várja meg az anyag kimerülését. A feldúsuló zenekari szövet egyszer csak "dróton rángatózó" repetitív unisolóba fordul. Emlékeinkben felködlik a RE-petíció című Madarász-darab, amely "funkcionális", csaknem illusztratív szereppel épül a Lótba. Az operában alkalmazott ellenpontozásra nem hiába várunk: 1:4-es modellek vonós hömpölygése ereszt értelmező díszletet a zavartalanul folytatódó repetitív cselekmény mögé. A magasból méltósággal ereszkednek alá a fuvola hosszú hangjai, ám egyre rövidülő ciklusokban: 10 másodpercről 4-re csökken az aláhajló dallam időtartama - e melódiát a magas fúvók árnyékként kísérik, miközben a mélyek, a vonósok és az egyik szintetizátor (kettő szerepel a partitúrában) más-más ritmikus elemmel folytatják a fokozást. Így érkezünk el az akkordikus szakaszhoz, e szenvtelen korálhanghoz, a lemondással vegyes nyugalom légköréhez, mely fölött mintha csak Lót imáját hallanánk, sóhajtozik a fuvola. A lírai cadenzában szár nélkül lejegyzett hangokat kell a szólistának háromszor - libero, moderato, legato - megszólaltatnia. Fermaták tagolják e hangsort: a három elhangzás folyamatát mindig máshol állítják meg, azonosság és különbözőség finom vibrációját idézve elő. Az ismét kifejlődő zenekari tutti után persze még egy gyors cadenzával is előrukkolhat a fuvola, hogy végül magára maradva, halk kérdőjelekkel csendítse ki a darabot.
A Flautiáda megint egyszer összefoglaló kompozíció Madarász Iván életművében. Nem lepődnék meg, ha koreografálva, táncszínpadon látnám viszont. Addig is jó fuvoláznivalóval, hatásos koncertdarabbal gazdagodtunk.