A Magyar Állami Hangversenyzenekar és a Magyar Állami Énekkar koncertje, vezényelt Kocsis Zoltán
Zeneakadémia, Nagyterem, október 3.
E sorok írója pár éve még prófétai dühvel ostorozta az ÁHZ-t a Korunk zenéjén való szereplésének színvonala miatt. Ezúttal semmi okot nem lát ilyesmire. Igaz, a feladat nehézsége sem mérhető a két évvel korábbihoz. A korai Schoenberg zsúfolt, de ismerős, poszt-wagneri jegyeket fölmutató szimfonikus költeménye, a Pelléas és Mélisande, vagy Stravinsky fanyar humorú televíziós táncdrámája, az Özönvíz kellemesebb kihívást jelentettek. Az együttes játéka magába sűrítette azt a helyzeti energiát, amelyet az új vezető karmesterrel, Kocsis Zoltánnal való közös munka szabadított fel, s összefogottabb volt, mint korábbi hasonló szerepléseken. Az elmúlt évtizedekben bizony gyakran előfordult, hogy egy kortárs koncertsorozat keretei között kellett pótolni a hazai zeneélet Stravinszky életművével kapcsolatos mulasztásait. (A Korunk Zenéje, de főként a Lázár Eszter által szerkesztett rádiós hangversenyciklus sokat tett a magyarországi Stravinszky-recepció statisztikájának javításáért: számos, évtizedekkel megkésett magyarországi bemutatót tűzvén műsorra.) Akad még törlesztenivaló a kései Stravinsky-kompozíciók terén, s az Őszi Fesztivál akár szisztematikusan is feltérképezhetné a hiányokat - csak hálásak lehetnénk érte.

Ősbemutatók
Zeneakadémia, Kisterem, október 5.
A Magyar Zeneszerzők Egyesületével közösen rendezett hangversenyen népfrontos egységben léptek fel olyan kompozíciók, amelyek között aligha fedezhető fel bármiféle szellemi kapcsolat. (Emlékszik még rá egyáltalán valaki, mi volt az a Hazafias Népfront?) Az efféle alkalmak próbára teszik a rencenzens nyitottságát a különböző irányzatok iránt, s nem mindig könnyű minden egyes kompozíciót a saját mércéjével mérni.
SÁRI JÓZSEF három trombitára írt Hat fanfárja egyszerű apparátusa és kisformái ellenére is meglepő bőséggel vonultatja fel a zeneszerző alkotói stílusának személyiségjegyeit. Első és ötödik fanfárjában az egyenletes hangrepetíciókból szabálytalanul kiugró hangsúlyokhoz egyfajta líraian szárnyaló, romantikus hevületű, polifon szerkesztésű szakasz képez ellentétet, az a hangvétel, amely az utóbbi évek Sári-kompozícióiban (mindenekelőtt a Kérdések Hillélhez lapjain vagy a Végh Sándor emlékének ajánlott "Es ist vollendet..."-ben bukkant fel először. Más tételekben a homofon deklamáció, ismét másokban a csetlő-botló, előke rövidségű hanghalmaz és a tartott, hosszú hangok ellentéte alkot formát, vagy szerveződik morzeszerű meccánicóvá. A sorozat egyik legérdekesebb vonása e fent említett, személyes stílusjegyek és a rézfúvós fanfár műfajával együtt járó konvencionális fordulatok összebékítése.
SZOKOLAY SÁNDOR szólókantátája (Aeternitas temporis - Az idő örökkévalósága, op. 100) 1988-ban keletkezett szopránhangra és vonósnégyesre, több más vokális kompozíció társaságában, melyek közül magam a nagyszabású Tanúságtételt és a francia nyelvű Palme-szólókantátát ismerem. Minthogy korábban mindkettőről részletes méltatást írtam (Muzsika 1992/november, 1993/április), s a kompozíciók stílusa igen köze áll egymáshoz, nem szeretnék önismétlésbe bocsátkozni. Annyi azonban föltétlenül megemlítendő, hogy az Aeternitas temporistól idegen az a lehengerlő agitáló jelleg és naiv szövegkezelés, amelyet a Tanúságtételben problematikusnak éreztem. A finomabb szövésű monológban (talán a latin szöveg miatt is) érvényesül egyfajta jótékony távolságtartás, amely ellensúlyt képez a Szokolaynál sokszor osz túláradóan személyes lírával szemben. Távolságtartásról még nem beszélhetünk
BÁNKÖVI GYULA dalciklusában, az Eszméletben, mely első sejtésünkkel ellentétben nem József Attila, hanem Szabó Ferenc jezsuita atya verseire született. Fiatal komponistáról lévén szó, ezt aligha lehet rovására írnunk. A nyitó vers érzelmi-gondolati ívét szorosan követő kétszeres nagy fokozás viszont erőteljes zenei fantázia működésére vall. A második és harmadik vers énekszólama egyszerű, deklamáló, sőt melodramatikus, a hangszeres kíséret pedig naivan illusztratív szerepet játszik, de nem nélkülözi a hangulatteremtő erőt.
Bánkövi sötét, misztikus dalciklusa után a hétköznapok derűsen könnyed világába kalauzol HORVÁTH BARNABÁS négy dala, mely már címével (Szia szerelmem) és szövegválasztásával sem pályázik a magasztos műalkotás státuszra - a dalok a fiatal szegedi költőbarát, Ugró Béla verseire születtek. A saját, egyéni hang megtalálásáért felkerekedő zeneszerző most karakteres, népszerű zenei stílusok felidézésében keresi célját. A címadó vers például sanzon, a ciklus 3. darabja (Gyönyörű bestia) pedig fülledt hevületű szerelmi rock. Horváth Barnabás nem először ötvözi a populáris zenét az akadémikus műveltségű komponista eszköztárával: nagyzenekari Sinfoniettájának egyik legsikerültebb tétele például a rock and roll funkciós basszusára épít variációkat. A kidolgozás a dalciklusban is míves, a zeneszerző technikai vértezete szép lassan gazdagodik. A belső érés folyamatát, az önmagára találás csodáját meg nem lehet siettetni.
JENEY ZOLTÁN-nak már régóta nem kell megharcolnia egyéni hangjáért. A hangversenyen bemutatott kis zongoradarabok (Hérakleitosz újabb vízjele, Hérakleitoszi könnycsepp; Hérakleitosz állapothatározása) például a Hérakleitosz-sorozat alapdallamának jelenléte nélkül (annak csak mintegy árnyékát őrizve) is tökéletes egységet alkotnak, s a szerző félreismerhetetlen hangján szólalnak meg. Ugyanakkor a csöndes előadásmód, a töredezettség olykor szinte egyfajta kései stílus születését sejteti. A négy új dal a Weöres-versek költői nyelvének csodálatos tömörségét képezi le a zenére, melynek minden eleme a szövegből fakad: a Harangkongás egyszerűségében is rafinált rímjátékát például harmóniai eszközökkel transzponálja zenévé Jeney. Az első két dalban figyelemreméltó a zongora és az énekhang következetes kettéválasztása. Az előbbi csak elő- (illetve utó-) játékot játszik, hogy annál jobban érvényre jusson a szinte eszköztelen, s mégis oly sokatmondó magányos ének.
MADARÁSZ IVÁN kamaradarabja, az Orfeusz gesztusai nemigen nevezhető eszköztelennek. A zenei folyamat perpetuum mobile-szerű alapsodrása repetitív elemekből épít nagy hangzásfelületeket, melyek az élő hangszeres anyag elektronikus hangzásokkal való gazdagítása által szinte felfoghatatlanul gazdag szövetet alkotnak. A kompozíció azon szerencsés eseteket gyarapítja, melyekben az új effektuskészlet felvonultatásából költői tartalom születik.

Az Amadinda Ütőegyüttes hangversenye
Zeneakadémia, Nagyterem, október 7.
Az Amadinda-koncert bizonyára nemcsak számomra volt a Korunk Zenéje egyik legkiemelkedőbb eseménye. Mivel a forró hangulatú est első félideje a kortárs termés mára már klasszikussá vált repertoárjából (Lou Harrison, Steve Reich) válogatott - s engedtessék meg nekem, hogy a minőség okán Eötvös Péter pompás humorú, vérbő "leszámolását", a Countdownt is azonnal e klasszikus csoportba soroljam -, indokoltnak tűnik, hogy az est második félidejét vegyük tüzetesebben szemügyre. Annál is inkább, mert ez a bő háromnegyed óra alkalmat adott számomra, hogy leszámoljak az egyik makacs előítéletemmel. Azzal a gyanakvással, amellyel egy-egy - kortárs zenében járatos, hangszerét virtuózan kezelő - előadó zeneszerzőként való fellépését kísértem. Sokszor láttam már példát arra, hogy az efféle kompozíciókat inkább a hangszer irodalmának gyarapítása, mintsem a valódi teremtő szellem megnyilvámulásának igénye motiválja, s ha a végeredmény rendkívül hangszerszerű is, a "tartalom" gazdagsága nem mérhető a "forma" tetszetősségéhez. Némi aggodalommal vártam tehát ezt a második félidőt, melyben az Amadinda együttes két tagja is komponistaként állt a közönség elé. Utólag megkövetem a két muzsikust, mert kompozíciójuk jóval többet nyújtott a tetszetős, ám üres bravúrdarabnál. Mindkét kompozíció a beFORe JOHN című sorozat része, mely nagyszabású összefoglalásnak ígérkezik: foglalata mindannak, amit az Amadinda játékosai a tradicionális kultúrák ütős zenéjétől John Cage műveiig (és tovább) ívelő repertoárjukból megtanulhattak. HOLLÓ AURÉL műve (39 - a manicheus álma) a Jézus Krisztus szupersztár megostorozás-jelenetének hard rock stílusát transzformálja egy jóval humánusabb hangzásvilegú repetitív tétel alapjává. A hallgató hajlamos a szerző által sugallt filozofikus programtól eltekintve, pusztán jól hangzó, lendületes, üresjáratok nélküli zenei folyamatként hallgatni a kompozíciót, de azt hiszem, ez sem kevés. VÁCZI ZOLTÁN darabjában (Reconstruction) még a kompozíció alapját képező gondolatmenet is hitelesnek hat, mely az emberi kultúra nagy korszakain utaztatja végig a hallgatót, s a tiszta szellemiség fokozatos elanyagiasodádát a tiszta természethangok elszennyezésével, a fémes zajok eluralkodásával érzékelteti. Nemcsak a hatalmas hangszerarzenál mintaszerűen idiomatikus kihasználása avatja tehát ezt a darabot figyelemreméltó alkotássá. Akárcsak a tradicionális ütős zene, a Reconstruction is atavisztikus emléket ébreszt, és a hétköznapi "hangversenytermi" zenehallgatásnál mélyebb rétegekig hatolva gondolkodtat el. Nagy érdeklődéssel várom a teljes beFORe JOHN sorozat bemutatóját.

A Forrás Kamarazenei Műhely
és az Amadinda Együttes hangversenye
Merlin Színház, október 8.

Két kompozícióra zsugorodott a hangverseny műsora, Márta István ugyanis levélben értesítette a közönséget, hogy Az üvegfúvó második álma című darabja elkészült ugyan, de ebben a formájában nem érdemes terhelnie vele a közönséget. Nem tudom pontosan, mi áll az eset mögött, de bevallom, rokonszenvesnek tartom azt a meglehetősen ritka zeneszerzői magatartást, amely nem hajlandó vállalhatatlan kompromisszumokat kötni, csak hogy műve megszólalhasson.
Elkészült viszont VAJDA GERGELY fuvolára, klarinétra, hárfára és vonósötösre fogalmazott kamaraműve, a Messiaen sírja. Az 1997-es Korunk Zenéje legfiatalabb zeneszerzője ígéretes tehetségként mutatkozott be. Alig ötperces darabja, melyben Szőke Péter lemezének madárhangjai közül is felhasznál dallamokat, imponálóan gazdag színfantáziáról, a hangszeres tulajdonságait "belülről" ismerő muzsikus magabiztosságáról és természetes zeneiségről tanúskodik. Vajda Gergely nemcsak saját művét vezényelte, hanem a második félidő zenei irányítását is magára vállalta.
A sokakat magával ragadó Hamvas Béla-divat Melis Lászlót oratorikus mű megírására ihlette. (Félreértés ne essék, Hamvast századunk egyik legnagyobb gondolkodójának tartom, de hogy nemcsak aktuális, hanem divatos is lett, az tény - s ha felidézzük, hogyan is vélekedett ő maga a divatról, akkor meglehetősen tragikomikus tény.) Az oratórium szövegkönyve Hénoch apokalipszisének részleteiből (nem a Hamvas fordította válogatásból, hanem az etióp szakrális ge'ez nyelven fennmaradt forrásból), Ésaiás könyvéből, Pilinszkytől és a Karneválból vett idézetekből áll össze. Tessék elképzelni, hogy "ama napon" nem a végítélet harsonái szólalnak majd meg, hanem mondjuk a Budapest Ragtime Band szolgáltatja a zenét. Körülbelül ez a viszony áll fönn a szöveg tartalma és a Melis-féle megzenésítés között. Ragtime ugyan nincs az oratóriumban, de Steve Reich Tehillimjének erőteljes utánérzései annál inkább, mégpedig nemcsak a technika általános szintjén, de a konkrét harmóniai fordulatokig, és egy-egy tétel dramaturgiájának leképezéséig. Vannak bizonyos italok, amelyeket nem szabad felvizezni, mert ha alkoholtartalmuk csökken élvezhetetlenné válnak. A Tehillim is csak "tisztán" jó. Az oratórium másik fő stílusrétegét azok a deklamáló szövegrészek alkotják, amelyek stilárisan Kurt Weilltől az operettig ívelnek. A bukott angyalok névsora - azoké, akik megkívánván az emberek leányait, szerelembe vegyültek velük, s a gonosz óriások embernyomorító faját nemzették - vidám rockzenére ihlette a szerzőt, aki valósággal beleszerelmesedett ebbe a dallamába, s szinte szabadulni sem tud tőle. Ez a szám bizonyára felkerül a The Greatest hits of Damnation túlvilági CD-re, amelyet valamennyi bugyorban milliós példányszámban vesznek meg. Komolyra fordítva a szót, a mintegy ötvenperces darab legértékesebb része számomra a Karneválbéli utóhang egyszólamú, egyetlennői hangra írt 20. századi gregoriánja volt. A korábbi tételek buja zenei vegetációjával megdöbbentő ellentétet képező befejezés Melis drámai érzékének bizonyítéka.

A Budapesti Őszi Fesztivál Kamaraegyüttesének hangversenye. Vezényelt: Tihanyi László.
A Musikfabrik hangversenye. Vezényelt: Mauricio Kagel
MTA Kongresszusi Terem, október 9. és 12.
Nemcsak az előadók virtuozitása lehet szemet-fület gyönyörködtető. Ezúttal a koncertszervezés is imponáló ötletességgel teremtette meg a fesztivál csúcspontját. Három különböző "szólam" találkozott az október 9-i hangverseny fúgájának strettájában: ekkor került sor az Őszi Fesztivál által meghirdetett zeneszerzőverseny díjkiosztó ünnepségére, s a három díjnyertes mű bemutatására; a versenydarabok apparátusa a fesztivál legtekintélyesebb külföldi vendégének, Mauricio Kagelnek egyik kompozícióját tekintette mintának, s maga az ötletadó mű, az Orchestrion-Straat ugyancsak elhangzott a műsorban; s végül, de nem utolsósorban a gondos szervezés erre a koncertre időzítette egy kortárs zenére szakosodott új magyar előadó-együttes bemutatkozását is.
A három díjnyertes darab megbízható szakmai színvonalról tett tanúságot, ám stilárisan és minőség tekintetében ugyancsak különböznek. Formai fegyelemmel párosuló hangszín-fantázia és biztos kézzel alakított forma jellemezte NÓGRÁDI PÉTER Durkó Zsolt emlékének ajánlott kompozícióját (In Memoriam D. ZS.), melynek rokonszenves, csöndes líráját nagy, érzelmi kitörés ellenpontozza. FEKETE KISS SÁNDOR olcsón vette a győzelmet. Darabja kellemes, de minden egyéni vonást nélkülöző, s meglehetősen jelentéktelen alkotás a repetitív zene stílusköréből. Efféle kompozíciókból csak az idei fesztiválon többet is hallottunk, s valamilyen tekintetben mindegyik felülmúlta a Consorts for Chamber Ensemble minimális igényekkel föllépő, álnaiv örömzenéjét. A három új opusz közül számomra VAJDA GERGELY pályaműve, az Előjáték, Tánc és Mellékdal tűnt a legjobbnak - ez nemcsak leleményes, színes hangszerelésével, mindig zenei fogantatású effektusaival, hanem immár önálló alkotó egyéniséget sejtető finom iróniájával is megörvendeztette a hallgatót.
Az irónia (méghozzá nem is a legfinomabb) lehet a kulcsszava Kagel Orchestrion Straatjának is. A mintegy huszonötperces mű, a vurstlizene apoteózisa, s fátyolos idézeteket sző csaknem egy szuszra elfújt mondanivalójában. A zenekar, melynek jó esélye van rá, hogy kortárs zenével eljegyzett muzsikusainak élcsapatává váljon, nagy élvezettel játszotta a pompás kompozíciót. Különös módon a szerző által vezényelt Kagel-est egyáltalánnem keltett ennyire kedvező hatást. Nehéz lenne konkrét részletekben megragadni, hogy a szalonzenekarra komponált ciklus (A szélrózsa minden irányából) mennyiben alább való az Orchestrion-Straatnál, hiszen szintén nem szűkölködik kacagtató pillanatokban, s telibe találó gegekben. Valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy ebből a fajta zenéből megárt a sok. A Die Stücke der Windrose maga a zeneszerző figyelmezet, hogy egy estén legfeljebb 2-3 tétel megszólaltatása kívánatos. Ezúttal talán megfeledkezett e bölcs intésről, s a feledékenységnek a közönség látta kárát, amelynek türelmetlenebb része már a szünetben megfutott (a szélrózsa minden irányába) a különböző égtájak felől érkező, mégis vészesen egysíkú hangzuhatag elől.