Liszt hihetetlenül sorkétű zenei tevékenységének nem elhanyagolható része, hogy nemcsak tolmácsolta más zeneszerzők alkotásait, hanem már egészen fiatal korától kezdve közreműködött egyes művek, sorozatok nyomtatásában való kiadásában is.¹ Csaknem valamennyi nagyobb Liszt-műjegyzék (Göllerichtől Raabén és Milstejnen át egészen a legutóbb megjelent terjedelmes Chiappari-kompilációig)² megemlékezik Liszt közreadói, revideáló tevékenységéről, de legtöbbször nem vagy alig térnek ki arra, hogy a közreműködés jellege az egyes esetekben milyen volt. Sőt az egyébként legrészletesebb és sok tekintetben még mindig leginkább mintának tekinthető Raabe-jegyzék együtt sorolja fel az egyszerű szöveggondozó kiadásokat és azokat az eseteket, amikor Liszt például Beethoven zongoraversenyeiből koncertelőadás céljaira kétzongorás kivonatokat készített kadenciákkal, holott nyilvánvaló, hogy az utóbbiaknál nem puszta közreadásról, hanem önálló alkotói tevékenységről van szó. Az ilyen egyértelmű esetektől eltekintve is mindenképpen érdemes részletesebben foglalkoznunk Liszt közreadásaival, már csak azért is, hogy a készülő tematikus katalógusban pontos adatokkal, megfelelő helyen szerepeltessük őket. Az 1997-es Schubert-évforduló kapcsán most Lisztnek a stuttgarti Cotta kiadónál megjelent Schubert-közreadásait vesszük nagyító alá.
A nagymúltú, elsősorban irodalommal, kisebb mértékben azonban zeneműkiadással is foglalkozó Cotta cég Sigmund Lebert, a stuttgarti konzervatórium alapító professzorának szerkesztésében nagyszabású sorozatot indított Instructive Ausgabe klassischer Klavierwerke címmel, melyet azután tananyagként használtak a bécsi és a stuttgarti konzervatóriumban, a berlini zeneakadémián és más neves zenei tanintézetekben. Az 1860-as évek utolsó harmadában indított sorozathoz Lebert és a Cotta kiadó elnyerte Hans von Bülow, Immanuel Faisst, Ignaz Lachner és Liszt Ferenc közreműködését.³ A sorozat hét "Abtheilung"-ra, alsorozatra tagolva Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig von Beethoven, Muzio Clementi, Carl Maria von Weber, Franz Schubert és Johann Ludwig Dussek legjelesebb zongoraműveiből adott gazdag válogatást, egyrészt gyűjteményes kötetekben, másrészt számonként önálló füzetekben is. Liszt az V. és VI. alsorozat, Weber és Schubert műveinek közreadásában működött közre. Weber műveiből két kötetnyi anyagot adtak ki,⁴ a Schubert-sorozat öt kötetnyi anyagot foglalt magába.⁵
Liszt, Lebert és a Cotta kiadó részben már régóta kinyomtatott, részben még archívumok mélyén kéziratban rejtőző levelezéséből⁶ jól nyomon követhető a kiadás története, melynek itt csak a legfontosabb mozzanatait idézzük fel. Liszt 1868 márciusában fogadta el a felkérést a sorozatban való részvételre, és 1868 november elejére vállalta a Weber- és Schubert-kötetek revíziós munkáinak elvégzését.⁷ 1868. október 19-én adta postára e munka első eredményét: a Weber kiadás anyagának túlnyomó részét, s mindjárt kérte is a további munkához még hiányzó nyomtatott forrásokat (Schubert esetében a Markull által revideált keringőket, ländereket és écossaise-eket a wolfenbütteli Holle kiadásában). Így írt Lebertnek:
"Mivel belejöttem a revideálásba, szeretném a Schubert-kötetet rögtön elkészíteni, s még november vége előtt az Ön rendelkezésére bocsátani Weber és Schubert zongoraműveivel való sokéves, szenvedélyes foglalkozásomnak ujjrendek, pedál- és előadási jelek, variánsok révén kifejezett eredményét.
A Schubert-kötetet a következőkre korlátozom: 3-4 szonáta, a nagy fantázia, mintegy 8 impromptu, a Moments musicals-ok és az összes tánc. Később következhet még néhány négykezes darab, különösen az indulók és a magyar Divertissement.
Bárcsak értelmes, mértéktartó lenne a munkám, kielégítő és célszerű a rendes zongoristák [ordentliche Pianisten] számára!"⁸
A Schubert-művek annotálása több időt vett igénybe, mint Liszt előzetesen gondolta, a munka azonban végtelen örömet szerzett neki, hiszen visszaidézte saját ifjúságának meghitt hősét, szeretetre méltó géniuszát: "Mint a madár a levegőben, úgy élt ő a muzsikában, s közben angyali dallamokat dalolt." Abból az 1868. december 2-án kelt levélből, melyben Liszt többek között e csodálatos sorokat is leírta Schuberttel kapcsolatban,⁹ Lebert több részletet idéz a Liszt közreadásában megjelent Weber- és Schubert-kötetekhez írt, 1870. júliusában, Stuttgartban kelt előszavában.¹⁰ Ennek az előszónak a megírására maga Liszt kérte meg a sorozatszerkesztőt 1870. január elején, amikor beszámolt neki arról, hogy már postára adta Schubert és Weber szonátáinak korrektúráját, és rövidesen küldi az impromptuket és keringőket is.¹¹
A VI. Schubert-Abtheilungból először csak az első két kötet (1. Fantasien und Sonaten, 2. Kleinere Stücke) jelent meg 1871-ben,¹² Lebert azonban az előszóban jelzi, hogy a későbbiekben kiegészítik majd a sorozatot Schubert legjelentősebb négykezes zongoradarabjaival és a kései szonáták néhány tételével. Erre azonban csak hosszú évek múltán került sor. Előbb (1875-ben) ismételten kiadták az elfogyott köteteket, s tudjuk, hogy ezt előkészítendő, 1874-ben Liszt újra átnézte a már megjelent két Schubert-kötetet.¹³ Ezt a "Zweite revidierte revidierte Auflagé"-t azután még több további kiadás is követte, arról azonban már nincs tudomásunk, hogy Liszt az utóbbiakat is figyelemmel kísérte volna.
1877 májusában Liszt a kiadó kérésére megerősítette, hogy vállalja a Lebert által korábban beharangozott, még hiányzó Schubert-kötetek közreadását.¹⁴ Ekkoriban azonban már jobban foglalkoztatták a Beethoven-zongoraversenyek kétzongorás kiadásai (ezeket szintén a Cotta-cég részére készítette elő),¹⁵ és még 1878 január végére is csupán pár ívnyi anyaggal készült el a négykezes Schubert-kötetekből.¹⁶ Boldog volt, amikor márciusban Lebert felajánlotta, osszák meg a közreadói munkát.¹⁷ A három hátralévő Schubert-kötet végül 1880-ban jelent meg; mint Lebert 1879. áprilisi keltezésű, mindhárom kötetben egybehangzóan kinyomtatott újabb előszavából kitűnik, a 3. kötet (Stücke zu zwei Händen) teljes egészében az ő közreadása, a 4-5. kötetből (Stücke zu vier Händen) pedig szintén ő vállalta a 2-3., 10-13. és 18-19. számú darabok revideálását - mindez azonban Liszt hozzájárulásával történt.¹⁸
A kiadás történetének e rövid áttekintése után szólnunk kell a sorozat céljáról, mely egyúttal meghatározza a kiadás jellegét is. A sorozatcím mellett az előszavak, kiadói hirdetések és Liszt levelei egyértelmű tájékoztatást nyújtanak arról, hogy kiknek és milyen célból készültek az Instructive Ausgabe klassischer Klavierwerke kötetei.
Az egyes klasszikus szerzők legjelentősebb zongoraműveit úgy kívánták megjelentetni, hogy "mindenkinek, aki a zongorajátékkal a legkülönfélébb fokokon tanulva vagy tanítva foglalkozik, a lehető legjobban megkönnyítsék a művészileg hiteles technikai kivitelezést, a helyes felfogást és az értelemnek megfelelő előadást".¹⁹ E célból az eretei kottaszöveget gondosan revideálva igyekeztek kényelmesen olvasható kottaképeket nyújtani, a zeneszerzők által olykor nem egyértelműen kiírt díszítések, a frazírozás, a legato illetve staccato, a hangerősség árnyalatai tekintetében minél részletesebben eligazítani, a tempókat árnyaltan, gyakran metronómjelzésekkel megadni és a szükséges ujjrendeket is bejegyezni. A gyakorlati megjegyzéseket zenetudományi kommentárokkal kívánták kiegészíteni részben magukban a kiadványokban, részben külön füzetekben. Ezek "történeti, elemző és esztétikai" szempontból tárgyalták volna az egyes műveket. Tudomásuk szerint azonban a Liszt által gondozott Schubert- és Weber-kötetekhez ilyen külön füzetek nem jelentek meg.
Sigmund Lebert már említett, 1870 júliusában kelt előszava, a "Vorwort zu Franz Liszt's Bearbeitungen Weber'scher und Schubert'scher Klavierwerke" az 1. Schubert-kötetben jelent meg.²⁰ Lebert itt megindokolja, miért éppen Lisztre bízták a válogatást és a közreadást annak a két mesternek az esetében, akik "Beethoven mellett a leginkább kitágították és elmélyítették a zongorastílust": Liszt, mint e művek zseniális tolmácsolója, "szilárd normát állított fel azok felfogásáról és kivitelezéséről, legkorábban és legmélyebben hatolt be szellemükbe, s még ma is ő a legfőbb tekintély a zongorajáték valamennyi technikai és szellemi kérdésében".
Lebert szerint Liszt a maga közreadásával segít behatolni Schubert zongoraműveinek eszmevilágába, hiszen végtelenül nagyra becsüli azokat ("Zongoristáink alig sejtik, milyen nagyszerű kincset lelhetnek Schubert zongorakompozícióiban" - idézi Lebert Lisztet a már említett, 1868. december 2-i leveléből). Maga Schubert, bár szellemes és érzékeny zongorajátékos volt, nem tartozott sem a zenepedagógusok, sem a virtuózok közé. Liszt tehát az olykor kissé felületesnek vagy zongoraszerűtlennek tűnő eredeti letétet helyenként átírva, könnyítve vagy gazdagítva, technikailag finomítva helyezte a megfelelő fénybe Schubert kiválasztott zongoradarabjait, köztük "az első két szonátát, a G-dúr fantáziát (e 'vergiliusi költeményt'), a pompás Wanderer-ditirambust (a C-dúr fantáziát), a nyolc Impromptut, a Moments musicalest és az összes valcert ('közöttük a legfinomabb fajta drágaköveket')".²¹
Liszt ugyanakkor súly fektetett arra, hogy közreadásában világosan megkülönböztesse a zeneszerző eredeti kottaszövegét és saját hozzátételeit. Maga fogalmazott meg egy technikai jellegű előszót, amelyet valamennyi kötet elején változatlanul kinyomtattak.²² Ebben részletesen megmagyarázza, hogy tipográfiailag miként különbözteti meg apróbetűs szedéssel, másfajta jelöléssel, illetve külön kottasorokba, a szisztémák alá vagy fölé lejegyezve saját hozzátételeit. Mindennek ellenére ha lehetséges is, mégis elég nehéz "kihámozni" a tényleges kottaképből Schubert eredetijét, így aki az "Urtext"-et óhajtja tanulmányozni, annak kevéssé ajánlható a Liszt-féle közreadás. Annál érdekesebb viszont számunkra, mint annak írott rögzítése, hogy maga Liszt miként játszotta, hogyan interpretálta Schubert zongoramuzsikáját. Válogatásában ugyanis elsősorban olyan darabok szerepelnek, amelyeket virtuóz korszakában koncertrepertoárján tartott, és szűkebb körben később is gyakran játszott, illetve növendékeinek tanított.
Valamennyi Liszt által közreadott Schubert-mű áttekintése lehetetlen egy rövid tanulmány keretében, így most egyetlen műre, az op. 15-ös C-dúr fantáziára korlátozzuk figyelmünket. Kiemelt helye van e műnek Liszt Schubert-közreadási sorában: az első kötet nyitó darabjaként szerepel. Ez bizonyára nem véletlen: a Wanderer-fantázia olyannyira foglalkoztatta Lisztet, hogy nemcsak eredeti formájában tartotta repertoárján,²³ hanem 1851-ben egy bécsi koncerten a műből készített saját "szimfonikus feldolgozását", azaz zongorára és zenekarra átdolgozott verzióját is nyilvánosságra hozta.²⁴ E szimfonikus feldolgozásból, melyet rövidesen nyomtatásban is kiadatott, később kétzongorás letétet is készített, melyet 1862-ben publikált. Mindezek után került csak sor az eredeti kétkezes zongoramű közreadására (mint láttuk: Liszt 1868-ban kapta a felkérést, és az első kötet 1871-ben jelent meg!). Az általam részletesen áttekintett Schubert-közreadások (azaz a sorozat első két kötete) közül messzemenően a Wanderer-fantázia tartalmazza a legtöbb hozzátételt, kiskottás ossiát, azaz előadási variánslehetőséget, sőt a befejező Allegro szakaszt (a fúgától kezdve) kétszer egymás után nyomtatták ki, melyek közül a második egy "Liszt'sche Version des vorstehenden Schlusssatzes",azaz "az előbbi zárótétel Liszt-féle verziója". Ilyen mértékű eltérés az eredeti letéttől a többi darabnál nem fordul elő, bár szinte alig van közöttük olyan, amelyben ne volnának fontos liszti hozzátételek, ossiák - talán csak egy-egy kisebb valcer és ländler jelent kivételt a II. kötetben.
A továbbiakban röviden összefoglaljuk, milyen módon nyúlt hozzá Liszt Schubert darabjához. Hogy azonban a kottaképről is némi fogalmat nyújtsunk, a Liszt-közreadás első kottás lapjának hasonmását is bemutatjuk. Már ezen az egyetlen lapon is számos jellegzetesség figyelhető meg. (A kottapéldát lásd lent.)
Schubert művének eredeti kiadásában seholsem szerepelnek pedáljelzések (ami természetesen nem jelenti azt, hogy az Urtextet pedálozás nélkül lehet és kell megszólaltatni, Liszt azonban mindvégig gondosan bejegyzi őket. Helyenként meglepően hosszú egységeket vesz egy pedálba, másutt váratlanul száraz, poentírozott hangzást céloz meg azáltal, hogy nem kíván pedálhasználatot (például a 12-13 ütemben). Liszt a pedáljelzéssel mutatja meg azt is, ha a frazeálásban egyébként nem jelzett összetartozást kíván, vagy a pedálozás segítségével erősíti egy-egy váratlan dinamikai váltás hatását (a 14. ütem kezdetén).
Feltűnő, hogy Schubert staccatóit és marcatóit Liszt milyen sok esetben kiegészíti, illetve bizonyos esetekben még további bejegyzésekkel finomítja - pl. a 7., 9. és 11. ütem marcato-jelét tenuto-jelzéssel egészíti ki. Már itt, a darab legelején láthatunk néhány igen jellegzetes ossiát, jól megfigyelhető például a zongora regisztereivel való szabad bánásmód. A 13-17 ütem ossiájában a jobb kéz egy oktávval lejjebb helyezésével s csak a marcatissimo helynél való felvitelével Liszt a crescendo erejét növeli (érdekes, hogy a 14. ütem schuberti diminuendo villáját is crescendóra cseréli), és az eredeti regiszterbe való visszaugrással a 16. ütem ff-ját még jobban kiemeli (a marcatissimo megjegyzés is ezt célozza). - Más lehet a célja a 15. ütem bal kéz módosításának: a teljes kromatikus skála helyett csak egy fél szólal meg, de oktávtöréssel - így könnyebben játszható, zongoraszerűbb, és pedállal kombinálva igen hatásos. Hasonló helyek a fantáziában többször is előfordulnak. Egy másik ossia-típusban feltűnik, hogy míg Schubertnél a bal kézben az ütem indításakor tizenhatod szünet előzi meg egy futam kezdetét, Lisztnél rögtön a fő súlyon megszólal a futam kezdőhangja (32. ütem); ennél is egyértelműbb értelmezést ad azonban egy-egy Liszt által kiemelten fontosnak tartott akkordhang minden súlyos ütemegységen való hangsúlyozott megszólaltatása (például a 33-34. ütemben: g). Ha nem is idegen hangról van szó, ez mégis elég jelentős változást okoz a hangzásképben. Másutt a tizenhatodcsoportok egy-egy fontos hangjának a Schubert eredetijétől eltérő, melódiaszerű kiemelése tűnik fel. A kiemelt hangokból hol belső szólamként, hol legfelső szólamként kialakuló dallam Lisztnél általában nagyobb ívű, s repetíciókkal kevésbé van megosztva, mint az eredetiben.
A kottaképben jelentős többletet ad Schubert eredetijéhez képest, hogy sok helyen megtalálhatjuk Liszt apróbetűs, az előadás karakterére utaló szöveges utasításait (például rubig, espressivo, sotto voce, un poco marcato, marcatissimo, con bravura, dolcissimo con grazia) - ezek a Schubertnél sohasem szereplő utasítások nemcsak a kiadvány "instruktív" jellege miatt kerültek a kottába, Liszt máskor is bőségesen él velük notációjában.
Az első tétel végén találunk egy olyan szakaszt, ahol Liszt a zongoraletétben különösen fontos változtatásokat javasol. A 132. ütemtől kezdődő forte dinamikájú részben a tizenhatod-párhuzamokat gyakran cseréli fel váltott kezes streptiosóra (133., 135., 137., 139. ütem); a bal kéz szimpla tizenhatod-figurációit oktávtörésekkel erősíti (143. és a következő ütemek); akkordokat dúsít fel plusz hangok beiktatásával, sőt quasi trillo megoldással (144., 146. és a következő ütemek); oktávpárhuzamban futó tizenhatodmeneteket triolákra cserél (161-164. ütem); s mindezt persze gazdagon ellátja pedáljelzésekkel is. Célja kettős: részben a hangzás gazdagítása, részben pedig a zongorista technikai feladatának megkönnyítése. Példaként a 143-144. és a 164. ütemet mutatjuk be. (A kottapéldákat lásd fent.)
Az Adagio tételben Liszt legfőbb célja az, hogy minél jobban kiemelje a dalból kölcsönzött gyönyörű dallamot. (Tájékozatlanabbak számára ki is írja a tétel kezdetéhez: "Der Wanderer".) A lap alján fontosnak tartja, hogy megjegyezze: "Meines Erachtens nach sollte dieser Satz sehr langsam, pathetisch, ab imo pectore vorgetragen werden" (Véleményem szerint e tételt igen lassan, patetikusan, szívből jövően kell előadni.) Minden ujjrendje, pedáljelzése (vagy éppena pedálozás hiánya), ossiája, szöveges utasítása ezt az előadásmódot célozza meg. Az egyre dúsabb figurációk között gondja van rá, hogy a dallam ne sikkadjon el, ezt szolgálják például a 19. lap ossiái. A tétel közepén a fokozásban újra a váltott kezes megoldással találkozunk, ami nemcsak kényelmesebb, de a dramatikus hatást is erősíti.
A Presto tételben a pedálozás megoldása rögtön a legelején igen szellemesen emeli ki a scherzo-karaktert. Később, a 303. ütemtől kezdve Lisztnek több jelentős letétbeli módosítási javaslata is akad: hatásosabbá teszi a scherzót a hármashangzat-futamoknak váltott kezű akkordokká való alakításával, majd a basszus regiszterének váltogatásával és akkordosításával - ez elősegíti, hogy minél könnyebben létrejöjjön az ütemek első, súlyos hangján a Schubert által elképzelt fz hatás. Ebben a tételben azonban egy olyan ossia is található (489-512. ütem), amelyben Liszt némileg elrugaszkodik Schubert szellemétől, és inkább saját virtuóz parafrázisainak reminiszcenciáját építi bele a közreadásba - először egy apró, díszítő jellegű ellenszólammal, majd a jobb kéz oktávval magasabbra dobása mellett a bal kéz jelentős megváltoztatásával és kánonszerű belső ellenszólam létrehozásával. Az utóbbit mutatja be a kottapélda (fent).
A záró Allegro tétel kezdetén egy lapalji megjegyzésben a kiadó eleve jelzi: "Eine besondere Versions dieses Satzes, von F. Liszt, siehe am Schlusse Seite 40-43" (E tétel külön verzióját Liszt F.-től lásd a végén, a 40-43 oldalon). - Az alapszövegben (34-39. lap) tehát nincsenek ossiák, de a Schubert-kottaszöveg értelmezése itt is végig megtörténik az artikuláció, a dinamikai és előadási jelek kiegészítésével, a pedálozás és az ujjrendek bejegyzésével. A "Liszt'sche Version des vorstehenden Schlusssatzes" ütemről-ütemre végig párhuzamba állítható az eredetivel, végül azonban oly mértékben más, hogy túl sok értelme nincs a részletek összehasonlításának. Összefoglalóan annyit mondhatunk, hogy Liszt itt még az eddigieknél is intenzívebben törekszik a hangzás fokozására, dúsabbá tételére (már a fúgatéma bemutatása is eleve sempre con octava történik, és jellemzően nem ff, hanem fff). Érdekes azonban, hogy a letét sokszor mégis könnyebben játszható, mint Schuberté! A nagy, végső fokozásban Lisztnek nem elegendőek a Schubert által előszeretettel használt tizenhatod-futamok és figurációk. Helyette dús akkordtriolák, a tempó gyorsítása (stringendo sin al fine) készíti elő a befejezést, amelyet ezáltal inkább jellegzetesen Liszt-muzsikának érzünk. Liszt egyáltalán nem érezte szentségtörésnek, hogy ilyen alaposan hozzányúlt Schubert eredeti letétjéhez, sőt így nyilatkozott Lebertnek: "A C-dúr fantázia több helyét és egész befejezését a magam modern zongoratechnikájának megfelelően írtam át, és azzal hízelgek magamnak, hogy Schubert sem lenne átírásommal elégedetlen."²⁵
Nem kétséges tehát, maga Liszt is megmondja, hogy itt nem egyszerű közreadásról van szó, hanem átiratról - legalább annyira önálló munkáról, mint amikor - az eredeti művet taktusról taktusra követve - átírta zongorára Schubert Erlkönig vagy Gretchen am Spinnrade című dalát.²⁶ Csakhogy az átirat most zongoráról zongorára készült. Létrejöttét több tényező magyarázza, melyek közül a legfontosabb az, hogy Lisztnek egészen más volt a zongorahangzás iránti igénye, mint Schubertnek. Ez részben a zongorának a Schubert és Liszt közötti generációváltás során történt óriási fejlődésével magyarázható, részben pedig azzal a különbséggel, amely a házimuzsika és a hangversenyterem igen eltérő közege között fennáll. A rendelkezésre álló szerény dokumentáció szerint Schubert, aki többnyire intim körben ült zongorához, gyakran elég régimódi és gyenge minőségű, főleg hatoktávos tafelklavierokon játszott.²⁷ Ugyanakkor tudjuk, hogy ismerte és beszerzésre ajánlotta - kora kevésbé híres osztrák zongorakészítőinek (Wilhelm Leschen és Kaspar Pfaff) munkái mellett - az egyik legjelentősebb bécsi zongoraépítő mester, Conrad Graf hangszereit is.²⁸ Schubert hangszerhasználati lehetőségei és igényei mégsem hasonlíthatók Lisztéhez, akinek zongorista tevékenysége kezdettől fogva a nagy nyilvánosság előtt, a koncertpódiumon zajlott, s aki kora gyermekségétől fogva mindig élvonalbeli hangszereket használhatott: Erard-, Streicher-, Boisselot-, Bösendorfer-, Chickering-, Bechstein-, Steinway-zongorákat - hogy csak a legnagyobb neveket soroljuk fel. Így érthető, hogy Schubertnek ez a "legszimfonikusabb" koncepciójú és hangzású zongoraműve²⁹ is arra késztette, hogy megpróbálja a darabot a rendelkezésre álló, más és több lehetőséget biztosító hangszereken saját és közönsége megváltozott hangzásigényéhez idomítani.³⁰ Nem a "történeti hűség" vezette, mint ma bennünket, hanem a mű irénti őszinte szeretet. Egy 1846-os bécsi kritika bizonyítja, hogy nem is tévesztett hatást: "Schubert fantáziája a nagy dalköltő egyik legköltőibb alkotása. Azelőtt sohasem hallottam, de nem is szeretném mástól hallani, mint Liszttől. Nem akarom aggódva kutatni, hogy mit költött hozzá Liszt a pillanat ihletében, s miként komponálta meg eredetileg Schubert - elegendő annyi, hogy ez a darab volt a mai koncert fénypontja, amely koncert viszont valamennyi zongorahangverseny csúcspontját képezi, amelyen valaha is jelen voltam, beleszámítva Liszt korábbi hangversenyeit is. A nagy művészt még sohasem hallottam olyan ihletetten játszani, mint ma, de nem is tapasztaltam ilyen hangos és tartós ünneplést a lelkes közönség részéről sem."³¹ S ha mai ízlésünkhöz közelebb áll is Schubert fantáziájának minél inkább szöveghű előadása, s ha ma a legtöbb előadóművész még modern hangszereken is a Schubert-korabeli hangzés reprodukálását célozza is meg, mégsem lehet figyelmen kívül hagynunk (mint eddig) az önálló "liszti verzió" létezését.³² Ennek zenetörténeti érdekessége abban áll, hogy szinte kézzelfoghatóan dokumentálja az ízlés és a hangszer egyetlen generáció alatti változását; ugyanakkor kottás rögzítése egy olyan briliáns előadásnak, amelyről hangfelvétel sajnos nem maradt ránk. Egyúttal többet is jelent ez az "átirat zongoráról zongorára": mint szuverén műalkoás is megállja a helyét a hangversenypódiumon, önálló művészi létjogosultságát sem tagadhatjuk