Az afrikai zene, az afrikai hangszerek, s még inkább az afrikai ritmusvilág iránt Európa sokáig nem mutatott különösebb érdeklődést. A század elején a jazz megjelenésével némiképp változott a helyzet, hiszen hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az újfajta előadási gyakorlat legeredetibb és legizgalmasabb sajátosságai (ritmika, rögtönzés, intonáció) afrikai eredetűek. A földrajzi távolságok csökkenésével, a világzenei áramlatok felerősödésével egyre többen ismerték fel, hogy az európai műzene az egyetemes zenekultúrának csak egyetlen - bár kétségkívül fontos - része. Felismerték ezt a mai zeneszerzők is: Ligeti György, Steve Reich és számos más komponista nemcsak érdeklődéssel, hanem igen tudatosan is fordult az Európán kívüli, elsősorban az afrikai és távol-keleti zenekultúrák felé.
Ez adott jelentőséget Joseph Matare kurzusának, mely széles körű érdeklődésre számított - ha ugyan manapság bármiféle művészeti kurzus képes széles érdeklődést kelteni. Joseph Oze Matare 1951-ben született Zimbabwéban. Családja élénken ápolta a népzenei hagyományokat: a fiú első zenei leckéit nagyapjától kapta, aki afrikai ritmushangszerekre tanította. 1984-ben járt először Európában: ekkor saját zenekarával, a Mhuri Yava együttessel szerepelt több országban. Egy évvel később Svájcban telepedett le, ahol előbb a berni jazzintézetben tanult bőgőzni, majd klasszikus zenei tanulmányokat folytatott a lausanne-i konzervatóriumban, később pedig az ottani zeneakadémián.
Tanulmányainak befejezése óta rendszeresen tanít és játszik. Kurzusokat, előadásokat, bemutatókat tart Svájcban és más országokban. Elsősorban Afrika és saját hazája zenéjét propagálja, a szaksajtó ezért gyakran "az afrikai zene európai követeként" emlegeti. Mivel az idők folyamán egyre alaposabban megismerte a nyugati műzenét és a jazzt, újabban a különböző kultúrák és műfajok kölcsönhatásával is foglalkozik - az exeteri egyetemen (Anglia) jelenleg éppen erről a témáról írja doktori disszertációját. Ez a fajta sokoldalúság, a különbségek alapos ismerete, valamint a kapcsolatteremtési lehetőségek bemutatása tette igazán érdekessé Matare kurzusát.
Ennek megfelelően a kurzus technikailag igen változatos volt. Az előadó legtöbbet - persze nem véletlenül - az afrikai ritmikával foglalkozott. A feketék ösztönös, s egyúttal hallatlanul fejlett ritmusérzékét a fehér muzsikusok régóta csodálják. Igen tanulságos volt most közelről megfigyelni, hogy Matare fizikailag milyen intenzitással éli át a ritmust, elsősorban annak pulzálását. Legyen szó dobolásról, bármilyen más hangszerjátékról vagy ritmikus énekről, az mindig hullámzó testmozgással, dobbantással vagy tapssal párosul. A zene legfőbb összetartó ereje ez a belső lüktetés, amely a játék vagy a dobbantás hangsúlyozott ütésében testesül meg, s akkor is érzékelhető, ha a valóságban esetleg nincs is jelen. Az alaplüktetést egészítik ki azok a leheletfinom, időben ki nem fejezhető ritmikai előlegezések és késleltetések, amelyek az ellentétes, nemegyszer ütköző képletek egészének tartást és feszültséget adnak. Így alakul ki a bonyolult afrikai poliritmika. Matare szólt róla, hogy ez a ritmikai jelenség a jazzben is megtalálható: ott ezt beatnek, illetve off beatnek nevezik. Az ősi afrikai folklórban a szóban forgó ütéssorozat mindenfajta metrikus elrendezés nélkül, parttalanul zajlott, a mai népzenében azonban az ütembeosztás már éppúgy megtalálható, mint a jazzben. Igazi folklórt egyébként ma már csak a városoktól távol eső, kevésbé civilizált vidékeken lehet találni - mint nálunk Bartók és Kodály népdalgyűjtő tevékenysége idejében. A városok pedig az úgynevezett afro-pop zenétől hangosak.
A műhelygyakorlatokon a résztvevők megismerkedhettek a konga és más ütőhangszerek afrikai játéktechnikájával, valamint a felelgető előadásmóddal. Ennek a zenének egyik jellegzetes eleme a felhívás-válasz formula. A felhívást rendszerint szólista: előénekes vagy vezető dobos intonálja. A felhívás jellegénél fogva arzikus, emelkedő, többnyire improvizált és kötetlen tempójú. A tetikus válasz gyakran ostinato dallam- vagy ritmusképlet, melyet kórus énekel vagy valamilyen ütős-hangszeres együttes játszik, általában kötött tempóban.
Az úgynevezett melodikus hangszerek közül is a ritmizálásra legalkalmasabbak használatosak: az ütögetéssel megszólaltatható xilofon és marimba, továbbá sokféle pengetett hangszer, melyek közül Zimbabwéban a különös marimbula, a mbira, ngoma és a chipendai igen elterjedt. Matare többször is felhívta a figyelmet arra, hogy a különböző afrikai országok dallamvilága és hangszerválasztéka jelentősen eltér egymástól, így az a nyugati szemlélet, amely mindezt egységes egésznek tekinti, számos téves általánosításhoz vezet.
A pengetős mbira hangolása igen szokatlan. Olyan hangközök fordulnak itt elő, amelyek távol állnak a mi fogalmaink szerinti tiszta intervallumoktól, némiképp a távol-keleti szlendro és pelog hangsorokban szereplő hangtávolságokra emlékeztetnek. S ami még különösebb: miközben a pentatónia az afrikai zenében mindenütt uralkodó szerepet játszik - ezúttal az általánosítás indokolt -, a mi hallásunk által nehezen érzékelhető hangok és hangközök a legtermészetesebb módon jelennek meg nemcsak az instrumentális, hanem a vokális zenében is. Persze egy olyan világban, melyben a mi fogalmaink szerinti tiszta éneklés az előadó pillanatnyi lelkiállapotának megfelelően bármikor izgatott, ujjongó vagy panaszkodó kiáltozásba csaphat át, az egymásmelletiségnek ez a kontrasztja talán nem is olyan meglepő.
A kurzuson sok szó esett a jazzről is, mint az afrikai és nyugati zenekultúra legkiforrottabb szintézisformájáról - a polihisztor Matare egyben gyakorló jazzmuzsikus. Szóba került egy kézenfekvő pedagógiai kérdés is: hogyan lehetne a nyugati szolfézsoktatásban lkalmazni és hasznosítani az afrikai zene ritmuselemeit és ritmushagyományait? Hiszen zeneoktatásunknak éppen a ritmika terén volna a legtöbb tennivalója.
A program remek kiegészítése, egyúttal a kurzus demonstrációja volt az a koncert, melyet az Amadinda Ütőegyüttes adott október 30-án a SOTE dísztermében, Joseph Matare közreműködésével. Ez volt a nyitóestje az együttes öt hangversenyből álló, Földrészek zenéje elnevezésű sorozatának. Ezen az esten Matare budapesti kurzusa alkalmából Afrika zenéje szerepelt a műsoron: ghanai, ugandai, zimbabwei és dél-afrikai ütős zene mellett elhangzott néhány, kifejezetten afrikai hatásokat befogadó kortárs mű, többek között Steve Reich Drumming című, nagylélegzetű kompozíciójának első tétele. Matare néhány darabot egyedül adott elő, több alkalommal pedig az Amadindával közösen muzsikált. Nem mindennapi élmény volt megfigyelni a két zenei világ érintkezését, s egyúttal ráérezni mélységes ellentéteire. Az ütőegyüttes közismert kvalitásait csillogtatta: játékát virtuozitás, rendkívüli kidolgozottság és magabiztosság jellemezte. Matare viszont azt közvetítette, amit őseitől örökölt: énekelt, dobolt vagy más ritmushangszereken játszott és táncolt - vagyis úgy mozgott, ahogyan Afrikában a zenélés közben mindenki mozog. Az ő előadása mindenekelőtt spontán és felszabadult volt, emellett improvizatívnak és nagyon természetesnek hatott. Az Amadindáért lelkesedő közönség mindkét fajta zeneiséget értékelte, s mindkét produkciót - különösen a közös darabokat - nagy ovációval fogadta.
A program rendezés tekintetében is "komplex" volt. A kurzust a tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet hozta létre és szervezte meg, az előkészítésben azonban társrendezőként a Liszt Ferenc Zeneakadémia és a Zenetanárok Társasága is közreműködött. A hangversenyt a Nemzeti Filharmónia rendezte.

Joseph Matare és az Amadinda Ütőegyüttes

Felvégi Andrea felvétele