1997 októberének második felében szülővárosa, Szeged látta vendégül a világhírű zongoraművészt és tanárt. A sajtóban megjelent és a televízióban látott-hallott nyilatkozatok, a zongorakurzus, a személyes beszélgetések és a két hangverseny révén nagyszerű művész és elragadó személyiség vonásai bontakoztak ki. Akár "Sebők-minifesztivál"-nak is nevezhetnénk ittlétének eseménysorát, mely dicséretes összefogás eredménye volt a Szegedi Zsinagógáért Alapítvány, a Konzervatórium, a Nemzeti Filharmónia, a Szimfonikus Zenekar és a Városi Önkormányzat együttműködésével.
Seből meglátogatta Kígyó utcai szülőházát, fájlalta, hogy Szegeden már nem beszélnek "szögediesen", mesélt élete első zenekari koncertjéről, melyet 14 éves korában (első hosszú nadrágjában) Fricsay Ferenc vezényletével adott. 16 éves volt, amikor a Zeneakadémiára került, Székely Arnold, Keéri-Szántó Imre, Weiner Leó és Kodály Zoltán keze alá. Világversenyt nyert, sokat koncertezett a vasfüggöny innenső oldalán. Az ötvenes években Szegeden is tanított. 1956-ban Járdányi Pállal a zenei tanácsba is jelölték, aztán '57 tavaszán elment egy szál ruhában, néhány kottával és hét dollárral felszerelkezve... Évekig Párizs volt az otthona, hanglemezek tucatjait készítette, lemeznagydíjat nyert, majd hangversenykörütak következtek a világ minden táján, végül az Egyesült Államokban talált otthonra az Indiana University professzoraként, Bloomingtonban. Svájcban megalapította és rendezi az Ernen Musikdorf és a Festival der zukunft eseménysorozatait, tanít, koncertezik számtalan helyen. Szegeden húsz évvel ezelőtt járt utoljára, de most hamarabb szándékozik visszatérni - tette hozzá.
Itt tartózkodása alatt részt vett a város október 23-i ünnepi közgyűlésén, ahol zongorázott is (a Forradalmi etűdöt), a polgármester díszvacsorát adott a tiszteletére, a város emlékplakettel tüntette ki.
Sebők magyar beszéde teljesen hibátlan. Ő azon kimagasló intellektusú személyiségek egyike, akinek a negyven évi távollét sem a kiejtésén, sem a nyelvben kifejeződő magyar szellemiségét nem károsította. Egy kíváncsi riporternek elmondta, hogy már évek óta nem gyakorol (november 2-án volt 75 esztendős). Most hat hangversenyen játszik Európában, de az anyag a fejében van, s onan bármikor előhívható. Tanárként mindig, mindent előjátszik - ez alkalmasint tréningnek is jó, de legfontosabbnak a gyermek- és ifjúkori munkát tartja. Zongorázni nem olyan nehéz - mondja -, a zongora, az hajlandó, nem kell legyőzni. És különben sem a befektetett munkát kell nézni, hanem az eredményt.
Mint mondja, 10-11 esztendős lehetett, amikor rájött a zene fontosságára. Egyébként azelőtt is, azután is sok minden érdekelte. Leonardo da Vinci volt a példaképe, rajzolt, festett akvarelleket is. (És el is adtam őket - teszi hozzá mosolyogva.)
Mondani sem kell, a látogatás legfontosabb része Sebők György tanítása és zongorázása volt. Benne is elválaszthatatlan a tanár és az előadóművész, de míg másoknál a zenélés gyakran a tanári munka illusztrációja, ő a zongoránál már nem magyaráz, hanem mesél, felfedez, társnak hív örömre, bánatra, a lélek csodás kalandjaira.
Szólóestjére a Konzervatórium nagytermében kerül sor, mivel a szép zsinagóga (az épület további felújítására fordítják a bevételt) október közepére már túlságosan lehűl. Ha az ember Sebőköt hallgatja, minden darabnál úgy véli, hogy éppen ez az ő kedvenc szerzője, műfaja, stílusa. Bach B-dúr partitája (BWV 825) Sebők keze alatt hol Tafelmusik, hol vallomás, hol technikai tűzijáték volt. Brahm művéből (Variációk és fúga egy Händel-témára, op. 24.) a gazdag eszköztárat rendező, szilárdan összefogó, szuverén szellemi (és fizikai!) erő áradt. A két Liszt-darab pedig - a Weinen, Klagen-variációk és a Mefisztó-keringő - vérbeli Liszt-játékost mutatott: az érzelmesség határát megközelítő, de azt soha át nem lépő lírikust, fanyar és kesserű színek festőjét.
Sebők két hangversenye a ráadásokkal együtt vált teljes műalkotássá. A szólóesten egy Haydn-szonátatételt, egy Chopin-keringőt s végül Händel G-dúr chaconne-ját játszotta, útravalóként nyújtva át a barokk ünnep tüzének melegét, ragyogását.
Egy hangszeres kurzuson nem lehet megtanulni zongorázni vagy hegedülni, ám egy jelentős személyiség hatása bizonyára segíthet az útkeresésben, szemontjai töprengésre késztetnek, igazságai beépülhetnek a fogékony személyiségbe. Sebők György sugárzása mindenkit bűvkörébe vont, hatalmas tudása pedig nem csüggedést keltett, hanem távlatokra utalt, járható utakat mutatott.
Rengeteget beszélt a lazaságról. Horowitzot említette, aki elképesztő lazasággal acélosan feszes előadásokat produkált. Hányan ülnek úgy a zongoránál, mintha görcsösen tartanának valamit! A tanár feladata, hogy rájöjjön, mit kell eldobni ahhoz, hogy felszabadultan játszhassunk. A testtartás, mint a homorú tükör, a fókuszpontra irányul, melynek távolsága a hangszertől, az alkalomtól, a teremtől függ. Liszt egyes képein jól láthatjuk, hogy nem eltolta, hanem szinte magához ölelte a zongorát.
A jó tanár sohasem kíván lehetetlent. A pedagógia csak katalógus, az alkalmazást személyiségekre, egy adott esetre kell szabni. Mégis léteznek általános szabályok. Végy levegőt a frázisok közt! Vagy: a zenei megvalósításnak három stádiuma van - szomjas vagyok, iszom, végül sóhajtok. Ha a darab végére nem üresedik ki az előadó, akkor a mű nincs befejezve!
Sebők György beszélt a hüvelykujj sajátos helyzetéről, szerepéről, az esetleges memóriazavarokról, melyeket a jó művész ott és akkor azonnal elfelejt, és sokszor hangsúlyozta, hogy a zenélés - minden testi vonatkozása mellett és ellenére - nem fizikai, hanem szellemi feladat. Egy zongorista nem úgy tréningezik, mint egy olimpikon. És mi, muzsikusok mindenekelőtt birtokában vagyunk egy hatalmas kiváltságnak: állandóan zsenik közt élünk, ott van előttünk, mellettünk Bach, Mozart és Beethoven.
A zenekari koncert próbáira szép számmal gyűltek össze az érdeklődők. Híre ment, hogy Varga Tibor és Sebők György közös munkája izgalmas élmény minden muzsikus számára. Varga Tibor, a világhírű hegedűművész (Hubay Jenő és Flesch Károly tanítványa) jelenleg Svájcban él, és a világ számos városában tanít meg vezényel. Inspiráló karmesteri jelenléte pillanatok alatt érezhető volt a Szegedi Szimfonikus Zenekar muzsikusainak magatartásán, odaadó munkáján. Ez az együttes évtizedek óta játszik magas színvonalon operát, koncertjein különösen a nagyromantika terén jeleskedik, a 18. század áttetszőbb zenei világában azonban épp az ilyen Varga-Sebők-féle hatások segítik a legjobban a fejlődését.
Jellemző Varga Tibor attitűdjére az a (félig tréfás) megjegyzés, mely szerint a koncert szinte már szomorú esemény, mert véget vet az azt megelőző csodálatos munkának. Varga, mint vérbeli hegedűs, szinte végigénekelte a próbákat, de olykor kivette a koncertmester kezéből a hangszert, és bemutatta, amit fontosnak tartott.
Pálcája nem a látványos (és sokaknál ijesztően üres) koreográfia szerint mozog, hanem "csak" jelez, emlékeztet, segít, orientál. Varga Tibor a hangversenyen a próbákra támaszkodik, s zenéjének épületét kiérlelt elképzelésekre alapozza. A zenekar nagy hasznot húzott a közös munkákból, mert ez az a fegyelem, amelynek segítségével a legáttetszőbb zenei szövetben is mindenki vállalhatja önmagát. A közönség pedig november 22-én emlékezetesen szép Mozart-estet hallott. A K. 466-os d-moll zongoraversenyt közrefogó két szimfónia közül a záró szám, a Jupiter volt a "profibb". Talán akkorra oldódott fel az elfogódottság, vagy vált egyértelművé, hogy a publikum felől egységes rokonszenv árad a pódiumra. Azonban már az A-dúr szimfónia (K. 201) is mozarti erényekkel ékeskedett. Sok-sok dalolás, jól követhető szerkezet, kiegyensúlyozott szólamjáték. A Jupiterben a párhuzamos megszólalások is rendre sikerültek, s ha olykor egy tempó ismételt jelentkezésében némi elcsúszás támadt, készséggel elnéztük a nagyszerű karnagynak és odaadóan muzsikáló zenekarának.
A zongoraversenyben a zenekar tiszteletteljes, szerető gonddal vette körül a szólistát. Sebők mindig beszédszerűen játszik. Futamait nem mérőszalaggal méri, nem vonalzóval rajzolja. Kis belelendülések, kivárások, a hanghordozás finom árnyalatai mind-mind a közlés eszközei: hol lesújt, hol felemel, máskor gyengéden súg valamit. Mennyi viharzó energia volt a második tétel középrészében, s hogyan vezette vissza kézenfogva társait a lassú dalolás gyönyörű révébe, milyen gyermeki öröm áradt a harmadik tétel néptáncgesztusaiból!
Sebők itt is ráadással búcsúzott. Egy Haydn- és egy Debussy-remeklés után az Adagiót játszotta Bach C-dúr toccata, adagio és fúga című orgonaművéből, Busoni átiratában. Felejthetetlen játékát hallva olyan vándor társául szegődhettünk, aki mindnyájunknál többet tud életről-halálról, és tudását féltő, óvó szeretettel osztja meg hallgatóival.