Kulcsár István
Új barátok, régi trükkök
Latin-Amerikába és a Közel-Keletre nyújtózkodnak az oroszok

Az orosz vezetõk nem hagynak kétséget afelõl, hogy országuk, miután széthullását követõen a Szovjetunió kilábalt a kilencvenes évek káoszából, ismét nagy-, sõt hovatovább szuperhatalmi státuszra törekszik. Ezt jelzi az orosz katonai és gazdasági jelenlét, de legalábbis diplomáciai terjeszkedés Latin-Amerikában, amellyel alaposan feladják a leckét januártól az Obama-kormányzatnak.

Októberben népes orosz egyházi küldöttség járta végig a latin-amerikai országokat, és vett részt ottani ortodox templomok felszentelésén. Ez magában még nem emelkedett volna túl a helyi sajtó apróbetûs híreinek szintjén, ha a havannai orosz ortodox templom megnyitásán nem jelent volna meg az államelnök, a marxista-leninista Kubai Kommunista Párt vezetõje, Raúl Castro. Ám ami ennél is nagyobb figyelmet és érdeklõdését váltott ki: a Moszkvából érkezett delegáció feje, az orosz ortodox egyház külügyminisztereként emlegetett Kirill metropolita meglátogatta a betegeskedõ Fidel Cast­rót, aki az elmúlt években elvtársán, Hugo Chavez venezuelai elnökön kívül nem sok külföldi személlyel találkozott.
A metropolita nyilvánvalóan nem arról tárgyalt Havannában, hogy országa ismét maximális katonai és gazdasági segítséget nyújt majd Kubának, mindamellett az irányában tanúsított nem mindennapi gesztus jelezte a két ország hajdani „testvéri”, majd teljesen meglazult kapcsolatai újbóli szorosabbra fûzésének szándékát. Természetes, hogy az amerikai embargó által változatlanul sújtott Kuba, akárcsak korábban, egyrészt politikai-katonai ellensúlyt keres az Egyesült Államokkal szemben, másrészt szüksége van a régebben beszerzett orosz polgári és haditechnikai berendezések, gépkocsik pótalkatrész-ellátásának felújítására, általában orosz technikai segítségre. Ugyanakkor viszont az is figyelemre méltó, hogy Moszkva, amely tudja, hogy ezzel keresztbe tesz a kelet-európai rakétatelepítésen fáradozó Washingtonnak, milyen készségesen siet egykori szövetségesének segítségére.
Nem sokkal Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája után orosz katonai küldöttség is járt Kubában a légvédelem törzsfõnökének, Alekszandr Maszlov altábornagynak a vezetésével. Itt már a két ország fegyveres erõi közötti kapcsolatok elmélyítésérõl tárgyaltak, és - a hivatalos közlemény szerint - megvizsgálták annak lehetõségét, hogy ismét kubai tiszteket képezzenek orosz katonai tanintézetekben.
Az orosz küldöttség konzultációkat tartott a rádioelektronikus harc bevezetésérõl a kubai légvédelemhez. Néhány nappal késõbb az orosz-kubai gazdasági kormányközi bizottság moszkvai ülése után közölték, hogy Moszkva meghosszabbítja az orosz termékek exportjának finanszírozására Kubának nyújtott hitel futamidejét. Megállapodás született a két ország együttmûködésérõl a nikkelbányászatban, az orosz búzaszállításról, és együtt­mûködési nyilatkozatot tettek közzé a kõolaj- és a földgázipar területén való együtt­mûködésrõl. Azután megint csak néhány nap telt el, és Moszkvában tárgyalt - a többi között a két ország katonai-mûszaki együtt­mûködésérõl - Felipe Pérez Roque külügyminiszter, akit Dmitrij Medvegyev elnök is fogadott. A kubai kollégájával közösen tartott sajtóértekezleten Szergej Lavrov orosz kül­ügyminiszter hangoztatta, hogy országa érdekelt a térség más országaival való legszorosabb együtt­mûködésben, s rokonszenvvel könyveli el, hogy bõvülnek kapcsolatai a többi között Venezuelával, Nicaraguával, Bolíviával.

Vagyis azokkal a latin-amerikai államokkal, amelyek független politikai-gazdasági politikára törekednek. (Venezuelából és Bolíviából nemrégiben utasították ki az amerikai nagykövetet.) Hugo Chavez, aki hazája olajkincsére támaszkodva (Venezuela az USA negyedik legnagyobb olajszállítója) bizonyos értelemben több Amerika-ellenes arroganciát engedhet meg magának, mint fénykorában Fidel Castro, nemrégiben elzarándokolt Oroszországba, ahol Vlagyimir Putyin kormányfõvel és Dmitrij Medvegyev elnökkel találkozott. Itt aztán már nemcsak érdemi, konkrét gáz- és olajipari együttmûködésrõl volt szó, hanem igen jelentõs fegyverszállításokról is.
2012-ig Caracas 30 milliárd (!) dollár értékben kíván beszerezni orosz fegyverzetet, a többi között légvédelmi rakétákat, harci repülõgépeket, helikoptereket, felszíni és tengeralattjáró hadihajókat. E hónap végén, amikor Medvegyev tesz feltûnõen gyors viszontlátogatást Venezuelában, valószínûleg egy orosz atomerõmû szállításáról születik megállapodás. A két ország katonai együttmûködését példázta a közelmúltban két orosz, nukleáris töltetek célba juttatására alkalmas hadászati bombázó látogatása a dél-amerikai országban. Ez alkalommal nem volt fedélzetükön atomfegyver, de mindenesetre évtizedek óta elõször repülte át az Atlanti-óceánt és szállt le annak túlsó felén orosz bombázógép.
Ezekben a napokban az orosz északi-tengeri flotta zászlóshajója, az atommeghajtású Pjotr Velikij (Nagy Péter) nehézcirkáló vesz részt közös hadgyakorlaton a venezuelai haditengerészet egységeivel a dél-amerikai ország partjaihoz közeli vizeken. Az orosz cirkáló és kísérõ hajói „útközben” egy szíriai kikötõben, Tartuszban is tisztelgõ látogatást tettek. A Barents-tengerrõl az Atlanti-óceán déli térségébe vezetõ legrövidebb út persze nem a Földközi-tengeren át vezet, viszont az oroszok itt is lobogtatni kívánták hadiflottájuk Szent András kettõs keresztjét ábrázoló zászlaját, annál is inkább, minthogy már folynak a tárgyalások orosz flottatámaszpontok bérlésérõl Szíriában és Líbiában.
Eközben ennél „ártatlanabb”, de Washingtont nyilvánvalóan ugyancsak idegesítõ konzultációkat és tárgyalásokat folytat Oroszország Chilével, sõt Argentínával is energetikai, bányászati, áramtermelési és közlekedési együttmûködésrõl.
Fontos hangsúlyozni, hogy Oroszország valóban nem törekszik rakétatámaszpontok létrehozására vagy másfajta állandó katonai jelenlétre Latin-Amerikában, és hogy az ebben a térségben, valamint például a Földközi-tengeren való újbóli, részben a korábbinál is szélesebb nyújtózkodása nem jelent közvetlen katonai fenyegetést az Egyesült Államoknak. Annál is kevésbé, minthogy a hetvenes-nyolcvanas évekre jellemzõ amerikai-orosz katonai erõegyensúly - legalábbis belátható ideig - aligha áll helyre.
Moszkva egyelõre az amerikai katonai büdzsének csak kis töredékét képes katonai kiadásokra költeni. E töredék aránya azonban évrõl évre növekszik (vagy mindenesetre így volt a kõolajárak zuhanása, a pénzügyi világválság bekövetkezte elõtt), és Oroszország politikai befolyását tekintve, de gazdasági és katonai értelemben is igyekszik ismét megközelíteni egy nagyhatalom státuszát.
Az Egyesült Államok pedig közben kénytelen fokozatosan lenyelni a Monroe-elv kimúlását, vagyis lemondani arról, hogy az egész nyugati féltekét a saját hátsó udvarának tekintse. Ami persze nem csak, sõt nem is elsõsorban az orosz befolyás növekedésének a következménye. Ám az egypólusú világrendnek mindenképpen kezd vége szakadni, és ebbe az Obama-kormányzat aligha fog könnyebben beletörõdni, mint tette azt George W. Bush.