Állatmese felnőtteknek

„Riszálom úgyis, úgyis” - ezzel röviden összegeztük is a Madagaszkár címû rajzfilm második részének lényegét. A továbbiakban jöhet a kiegészítés.

Az emberek és az õ gyermekeik kijönnek a moziból, és csalódottan álldogálnak még egy kicsit, mielõtt végleg elhagynák a helyszínt. Látták egy nagyon jó film gyenge folytatását: többszálú cselekménye nehezen érthetõ, és hemzseg az obszcén poénoktól. Mintha a DreamWorks stábja másfél órát férfiasan elhumorizált volna a saját szórakoztatására, és készítettek egy jó kis felnõtteknek szóló rajzfilmet, ügyelve a profi látványvilágra, amelyre mellesleg a gyerekeket is elvárják. A 12 éves korhatár ülne, mivel a kisebbek garantáltan nem értenek belõle sokat. A transzvesztita mosómaci vagy a bronxi állatkert tánckara egészen másfajta karaktereket mintáz, mint az elõzõ rész megmosolyogtató állatsereglete, bár a rezignált pingvinek most is viszik a pálmát.
A történet dióhéjban: az Oroszlánkirály meglehetõsen gyenge átiratában az Afrikából elrabolt oroszlánkölyök állatkerti táncos, „New York Királya” lesz. Kollégáival, az identitászavaros zebrával, a betegségmániás zsiráffal és a párkeresõ vízilóval nyaralni mennek Madagaszkárra, ahonnan hazafelé egy pingvinek által összetákolt repülõronccsal Afrikában kényszerlandolnak. A degenerált városi lét után találkoznak természetes környezetben élõ társaikkal, rokonaikkal, és emberszabású ismerõseik is újra feltûnnek szafarizó turisták képében. Hepiend ide, poéntenger oda, cseppet sem gyermeki a film hangulata: a rengeteg követhetetlen fordulat, a beszélõk „tutkeráj” szlengje, a varázsló mesterkedései vagy a szexéhes, levakarhatatlan víziló figurája annyira lehet meseszerû egy hatévesnek, mintha a Jóbarátok címû tévésorozatot bámulná este a tévében. (M. R.)