Kulcsár István
Rózsákból tövis
Eljátszotta a bizalmat: inog Szaakasvili széke

A 2003. évi „rózsák forradalmát” követõen az amerikai politika valósággal rajongott a kijevi tanulmányait követõen a New York-i Columbián tanult, angolul jól beszélõ, fiatal Miheil Szaakasviliért. Ez a szeretet némileg megcsappant tavaly õsszel, amikor az ellenzék tüntetéseire válaszul az addig a demokrácia bajnokának kikiáltott grúz elnök rendkívüli állapotot hirdetett. Igazán azonban Washington csak akkor hökkent meg, amikor idén augusztusban a Szaakasvili-féle vezetés megpróbálta belerántani a Nyugatot egy Oroszország elleni katonai kalandba.

Máig sem teljesen világos, hogy augusztusban milyen meggondolásból és milyen reményekkel indította meg hadseregét a grúz elnök annak a Dél-Oszétiának a „visszacsatolására”, amelyben orosz békefenntartók állomásoztak. Nyilvánvaló volt, hogy a viszonylag kis létszámú békefenntartó egység mögött ott áll - ha szükséges - az egész orosz hadsereg, amely - ezt is ki lehetett számítani - aránytalanul nagy válaszcsapást mér az általa agresszornak tekintett Grúziára. Ellentmondóak az értesülések arról, hogy kik biztatták erre a kalandor lépésre Miheil Szaakasvilit. Egyesek lehetségesnek tartják, hogy amerikai katonai tanácsadók is ludasak benne, de hogy nem a Fehér Ház és nem a washingtoni külügyminisztérium, az szinte bizonyos. Hiszen az Irakban és Afganisztánban katonailag amúgy is lekötött Egyesült Államok semmiképpen sem siethetett Grúzia segítségére, annál is kevésbé, mivel ezzel Oroszországgal került volna fegyveres konfliktusba, amit pedig még a hidegháború idején sem kockáztatott meg. S jóllehet mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió (igaz, az utóbbi jóval visszafogottabb hangnemben) elítélte Oroszországot, az már bizony csak a veszett fejsze nyelének bizonyult. Azzal, hogy a baráti Tbiliszi kedvéért nem voltak hajlandók fejest ugrani a grúz-orosz konfliktusba - más olvasatban azzal, hogy cserbenhagyták a kaukázusi országot -, a Nyugat nem néz nyugodt lelkiismerettel a tükörbe.
Ezt a csorbát kiköszörülendõ, Washington - a NATO-felvétel kilátásba helyezésének ígéretével és egymilliárd dolláros segéllyel - most kétszeresen igyekszik Grúzia hóna alá nyúlni. Mind több jel mutat azonban arra, hogy akit támogat, az ugyan az Oroszországgal „haragszomrád”-ot játszó Grúzia, de nem az Egyesült Államokat jégre vivõ Miheil Szaakasvili. Az Abháziához és Dél-Oszétiához ragaszkodó, többségükben zsigerbõl Moszkva-ellenes grúzok a fegyveres konfliktus idején összezártak, és jobb híján támogatták elnöküket. Azokban a napokban még a Szaakasvili és hívei által a hatalomból elkergetett egykori grúz államfõ (és hajdani szovjet külügyminiszter, politikai bizottsági tag) Eduard Sevardnadze sem volt hajlandó egyértelmûen elítélni utódját. Most azonban, amikor a fegyverek hallgatnak, az oroszok távoztak a szorosan vett Grúzia területérõl, és Genfben immár a jövõrõl tárgyalnak (vagy veszekednek) a diplomaták, Tbilisziben egyre többen vetik fel Szaakasvili felelõsségének a kérdését, mi több, azt, hogy egyáltalán alkalmas-e „Misa” az ország vezetésére. Bár az idén januárban, az ellenfelei által kikényszerített, elõre hozott elnökválasztáson Szaakasvili megkapta a szavazatok több, mint 53 százalékát, azóta sok víz folyt le a Kurán.
Az ellenzéki politikusok, de a grúz elnök hajdani külföldi támogatói is mind gyakrabban vonják kétségbe, hogy demokrácia-e az, ami ma az országban van. Lincoln A. Mitchell, a Columbia Egyetem Grúzia-szakértõje úgy nyilatkozott: jóllehet a térség szovjet utódállamai között Grúzia még a legdemokratikusabb, mindamellett Szaakasvili egy „félig tekintélyelvû” állam élén áll. A Freedom House nevû, New York-i székhelyû emberi jogi szervezet szerint a sajtószabadság tekintetében Grúzia Kolumbiával van egy szinten, elmaradva Nigéria, Indonézia és Malawi mögött. „Az, hogy az ország a demokrácia felé halad, és hogy szabad a sajtója, nem más, mint egy Grúzia által kitalált mítosz, amit Nyugaton elhittek.” Ezt Szozar Szubari grúz emberi jogi ombudsman mondta, hozzátéve, hogy „a világ egyik legjobb szólásszabadsági törvénye a mienk, ám a gyakorlatban a kormány annyira fél a bírálattól, hogy elengedhetetlennek tartja a szerkesztõségek lerohanását, az újságírók megfélemlítését.” Ellenzéki sajtótermékek ugyan léteznek, de a televíziót - benne a kereskedelmi csatornákat is - a kormány gyakorlatilag az ellenõrzése alá vonta.
Az ellenzék - a Köztársasági, a Munkás- és a többi párt - képviselõi egymás után vetik fel Szaakasvili felelõsségét a Grúzia számára súlyos következményekkel járó dél-oszétiai konfliktusért, és egy új, elõre hozott elnökválasztás szükségességét hangoztatják. David Gamkrelidze volt elnökjelölt, az Új Jobboldal vezére szerint „Szaakasvili személyesen döntött az erõszakos fellépésrõl, és õ a felelõs azért, hogy Szuhumival és Chinvalival lehetetlenné vált a párbeszéd”. Egy másik volt elnökjelölt, Levan Gacsecsiladze úgy nyilatkozott, hogy „Szaakasvili elnökségének minden egyes napja új bajokat hoz Grúziára”. Többen nyíltan célozgatnak rá, hogy az államfõnek köze lehetett az akkori miniszterelnök, Zurab Zsvanija 2005. évi különös halálához. Óvatosan bár, de közeledik ehhez a táborhoz két tekintélyes politikus asszony: a volt házelnök Nino Burdzsanadze és az emigrációból annak idején személy szerint Szaakasvili által hazahívott, majd elbocsátott külügyminiszter, Szalome Zurabisvili is. Az ellenzék ugyanakkor annyira megosztott, hogy nincs közös elképzelése arról, ki állhatna egy új, „még rózsásabb” forradalom élére, és foglalhatná el az elnöki széket.
A Szaakasvilivel ugyancsak elégedetlen Washingtonnak azonban állítólag van jelöltje erre a posztra. A Pirveli sajtóügynökség szerint ez a személy Irakli Alaszanija, a grúz állambiztonság volt helyettes fõnöke, jelenleg hazája ENSZ-nagykövete, aki - a hírek szerint - teljesen az amerikaiak embere. Hogy azután mennyire hiteles ez az információ, hogy mekkorák az Egyesült Államok beavatkozási lehetõségei a tbiliszi belpolitikába, de legfõképpen hogy a grúz lakosság többségében valóban megérett-e az elhatározás Szaakasvili megbuktatására, azt Budapestrõl nehéz megítélni. Annyi kétségtelen, hogy az 1991-ben függetlenné vált Grúzia valamennyi eddigi elnökét félig vagy egészen erõszakos módon távolították el tisztébõl. Az is bizonyos, hogy a gazdasági helyzet az országban már jó ideje romlik, az életszínvonal süllyed, és ezt a folyamatot a világban most jelentkezõ pénzügyi válság csak tovább ronthatja. Magyarázható módon bár - de attól a nép még nem lakik jól - Grúzia aránytalanul sokat fordít katonai kiadásokra. A hadsereg létszáma például a lakosság lélekszámához képest négyszer akkora, mint Magyarországon.
A grúz-déloszét és a grúz-abház demarkációs vonalon jelenleg nyugalom honol. Valószínûsíthetõ azonban, hogy a grúz belpolitika lövészárkaiban nem ez lesz a közeljövõben a jellemzõ.