Benke László
Média és politika
Berlusconi az olaszok favoritja
„A tettek embere, aki jóváteszi a tisztességtelen kommunisták okozta károkat” - e sorok írója ilyen méltánylásokat hallott az elmúlt hetekben Észak-Olaszországban, amikor az államfõre terelõdött a szó. A negyedik miniszterelnökségét töltõ Silvio Berlusconi, aki nemrég ünnepelte 72. születésnapját, soha nem látott népszerûségnek örvend: felmérések szerint kormányzati munkájával az olaszok 67 százaléka elégedett. A vállalkozó-médiaguru-politikus külhoni megítélése ezzel éppen ellentétes.
Silvio Berlusconi Milánóban, középosztálybeli családban nevelkedett. Egy szerzetesek által fenntartott középiskolában végzett, majd a milánói egyetemen tanult jogot. 1965-ben kötött elsõ házasságából két gyermeke született. Késõbb egy színésznõvel alakult ki tartós viszonya, aki három gyermekkel ajándékozta meg. Elsõ feleségétõl utóbb elvált, és elvette addigi szeretõjét, aki mellett máig kitart.
Apjának egy élet munkájába telt, hogy banki tisztviselõbõl a bank igazgatójává lépjen elõ. Ehhez képest az ifjú Silvio vállalkozói, majd politikusi elõmenetele viharos gyorsaságúnak mondható. Üzleti pályafutása az 1960-as évek végén ingatlanépítéssel kezdõdött Milánó keleti külvárosában, a Linate repülõtér mellett.
A járatokat késõbb más repülõtérre irányították, és ingatlanjainak értéke megugrott. A média világába 1973-ban lépett be a Telemilano kábeltelevízió-állomás létrehozásával, amelyet eredetileg az általa építtetett lakópark kiszolgálására tervezett.
1978-ban megalapított médiacége, a Fininvest öt év alatt 113 milliárd lírát (1997-es árfolyamon számolva 260 millió eurót) hozott. Az alaptõke forrása máig ismeretlen, a különbözõ holdingok bonyolult rendszere ugyanis szinte kibogozhatatlan, jóllehet több ügyészi vizsgálat is zajlott a cégcsoport körül. A Berlusconi-féle ügyletekben érintve voltak olyan bankok is, amelyek késõbb gyanús kapcsolatba kerültek maffiakörökkel. A cég országos hálózatot alakított ki helyi televíziókból, amelyek ugyanazt az adást adták, s így tulajdonképpen országos tévéállomásként mûködtek, jóllehet az olasz jog a nemzeti tévéadást a RAI köztévé monopóliumának hagyta meg. Ekkoriban egyes városokban a bíróság elítélte Berlusconit az országos adásokat korlátozó jogszabály alapján, az adókat lefoglalták, és beszüntették mûködésüket. A médiaguru azonban jó kapcsolatokat ápolt Bettino Craxival, az akkori szocialista miniszterelnökkel, aki törvényt hozatott a Berlusconi-féle adások legalizálásáról. 1980-ban megalapította Olaszország elsõ országos adású magántelevízióját, amelyet pár éven belül további két csatorna követett.
Pályafutásának talán a leginkább ellentmondásos vonása az egy kézben összpontosuló médiatulajdon és a politikai hatalom. Jelenleg tulajdonosa a három televíziós csatornával és így a nézõk nagyjából felével rendelkezõ Mediaset cégcsoportnak, egy piacvezetõ hirdetési ügynökségnek és a Mondadori kiadóháznak, amely szintén a legnagyobb Olaszországban. Érdekeltségei vannak a mozi- és a videóforgalmazási üzletben, a bank- és biztosítási szférában is. Több jobbközép napilap és az egyik legnépszerûbb hírmagazin családjának tulajdonában áll. 1986 óta elnöke az AC Milan labdarúgóklubnak, amely sokak szerint fontos tényezõ a népszerûségében. A Mediaset mérvadó vélemények szerint döntõ szerepet játszott politikai sikereiben: híradói és más információs mûsorai gyakran tartalmaztak burkolt vagy nyílt politikai propagandát.
A kérdés mindmáig megosztja az országot; a baloldal Berlusconit az állami RAI televízióra gyakorolt befolyásának kihasználásával is rendre megvádolja. Külföldi értékelések pedig a baloldal bírálatait támasztják alá. Berlusconi kiterjedt befolyása miatt az amerikai Freedom House 2004-es jelentésében Olaszország minõsítését „szabadról” „részben szabad” besorolásra rontotta le (ezzel a félsziget hasonló megítélés alá jutott, mint Törökország).
Berlusconi a kritikusai szerint pusztán önérdekbõl lépett politikai pályára, közvetlen szövetségesei elõtt több ízben is kijelentette: ha nem kezd el politizálni, börtönbe és csõdbe jutott volna. Támogatói szerint azonban Berlusconi elég gazdag, hogy ne kelljen további harácsolásra használnia a politikát - a bírósági eljárásokat tehát csak politikai ellenlábasai akarták a nyakába akasztani, hogy megszabaduljanak tõle.
Történt ugyanis, hogy az 1990-es évek elején Olaszország két legnagyobb politikai tömörülésével - a kereszténydemokratákkal és a szocialistákkal - szemben csökkent a választók bizalma, miután a pártok számos frontembere ellen indultak bírósági vizsgálatok. A közelgõ választások elõtt általában a korábbi kommunista Baloldali Demokratákat tartották esélyesnek. Ezzel szemben kínált alternatívát a „kommunizmus legyõzése” érdekében létrejött jobbközép koalíció, amelynek 1994-ben Silvio Berlusconi állt az élére, s amely sikerrel töltötte be a két történelmi párt összeomlása után keletkezett politikai vákuumot. A kenõpénzügyek nyomozói állítólag épp kinevezése idején jutottak közel ahhoz, hogy elegendõ bizonyítékot találjanak Berlusconi és cégvezetõ társai õrizetbe vételéhez.
Berlusconi általában showmanként, bohóckodásaival sikeresen leköti a nemzetközi sajtó figyelmét, érdemes azonban tisztázni: nem fasiszta, nem maffiózó, és nem is ostoba marionettbábu. Ellenfelei szerint persze rosszabb mindezeknél, de nekik mégsem sikerült soha ezt a látszólag kormányozhatatlan nemzetet ilyen példátlan egységbe kovácsolni. Gazdaságpolitikáját tekintve Berlusconi leginkább a nyolcvanas évek szocialista miniszterelnöke, Bettino Craxi egyenes ági örököse: az öntudatára ébredõ, jómódú középosztály szószólója, aki az egyenlõségpárti eszméket félretéve ultraliberális gazdasági programjával, adócsökkentésével a középosztály népes táborát, fõként a vállalkozókat és kereskedõket juttatja elõnyös helyzetbe. „Bár társadalmi bázisa számára Berlusconi eljátssza a nagy idealista szerepét, híveit nem érdeklik az eszmék - írja Valerio Evangelisti olasz publicista -, nekik elég, ha a pénzmozgás útjából minden akadályt elhárítanak. Berlusconi egyre inkább összeurópai jelenség.”
