Papp Levente, Brüsszel
Válságcsúcs
A politika nyakig merül a pénzpiacokba

Zsúfolt program elé néztek a hét elején a brüsszeli EU-csúcs résztvevõi. Bár elõzõleg az eurózóna tagállamainak vezetõi párizsi tanácskozásuk során már kidolgozták akciótervüket a pénzügyi válságra, bõven maradt még feladata a brüsszeli csúcsnak is.

Fotó: Reuters

Az Európai Unió soros francia elnöksége egyre több váratlan, nehezen kezelhetõ kihívással szembesül. Az unióba berobbant pénzügyi válság csak a jéghegy csúcsa, azonban most ez igényelte a leggyorsabb intézkedéseket. A gondok akkor kez­dõd­tek, amikor az írek júniusban leszavazták a Lisszaboni Szerzõdést, amit idõközben huszonnégy tagállam már jóváhagyott, mégis az ír fiaskó az egész intézményi reform kerékkötõje lett. Ezt követte az orosz-grúz fegyverszünet, ami egyrészrõl a legnagyobb eredmény, amit a Sarkozy francia elnök vezette EU elkönyvelhet, másrészrõl viszont a konfliktust követõen az EU és Oroszország viszonya olyan mélypontra került, ami már-már hidegháborús hangulatot hozott létre a felek között. Valószínûleg az ír és az orosz kérdésrõl esett volna a legtöbb szó az eheti EU csúcstalálkozón, ha az elmúlt napokban nem érte volna el Európát is az egész globalizált világot megrázó pénzügyi válság. A belga Fortis és a francia-belga Dexia után a német Hypo Real Estate lett állami eurómilliárdokkal konszolidálva, ám így sem sikerült a lavinát megállítani. A helyzet komolyságát jelzi, hogy egy egész ország, nevezetesen Izland is a pénzügyi káosz áldozata lett. A miniállam kereskedelmi bankjait és központi bankját egyaránt csõd fenyegeti, ezért külföldi segítségre szorulnak. Az EU meglepetéssel vette tudomásul, hogy az izlandiak Oroszországhoz fordultak pénzügyi segítségért. Állítólag mikor az illetékes izlandi minisztert számon kérték, hogy miért Oroszországtól kért segítséget, azt válaszolta: „ha a régi barátaink nem segítenek, akkor újakat kell keresnünk”. Izland nem EU tagállam, és úgy tudni, hogy mindeddig nem is kereste meg az uniót, valószínûleg halászati ágazatának védelme miatt nem keresi a szervezet kegyeit pénzügyi hiánya rendezésére, de könnyen lehet, hogy az oroszok majd magasabb számlát nyújtanak be a konszolidációért, mint amit az EU kért volna. Korábban Izland jelezte, hogy szeretné bevezetni az eurót, éppen a pénzügyi instabilitás kivédése miatt, de mivel nem kívánt csatlakozni az EU-hoz, az unió határozottan elzárkózott ettõl. Sarkozy aggasztónak találja, hogy a pénzügyi válság miatt egyes európai autógyárak (pl. Opel) leálltak a termeléssel, ami már azt sejteti, hogy gazdasági válsággá duzzad a pénzügyi válság. A francia elnök ezért fontosnak tartja, hogy az autóipar is valamiképpen állami támogatást és ösztönzést kapjon.
A párizsi találkozón az eurózónát érintõ megegyezésre utalva Jose Manuel Barroso Bizottsági elnök kijelentette: „Meg kell mutatni az európai polgároknak és a piacoknak, hogy Európa képes összehangoltan fellépni. A bizottság már régóta sürgette a mélyebb gazdasági együttmûködést az euróövezeten belül. A kialakult válság viszont már elkerülhetetlenné teszi számunka az együttmûködést.” Barroso úgy látja, hogy a válság megfelelõ mumus lehet a szorosabb integráció sürgetésére. Párizsban az eurózóna tagállamainak vezetõi nem döntöttek olyan közös bankmentõ csomagról, mint a hétszáz milliárd dolláros amerikai, vagy a kétszázötven milliárd fontos brit program. Ehelyett, nemzeti kereteken belül, minden tagállam maga intézkedik pénzügyi mentõakcióról. A bankközi hitelekért azonban közös garanciát vállal az EU, mivel éppen a bankok közötti bizalmatlanság és a bankközi hitelek befagyása gerjeszti leginkább a pénzügyi válságot. A Financial Times szerint a bankok azért nem voltak hajlandóak egymásnak hitelezni, mert mindenkivel kapcsolatban felmerült a bankcsõd lehetõsége, ráadásul a vállalati és a személyi hiteleket is korlátozták. Ez a gyakorlat a finanszírozások hiánya miatt óhatatlanul gazdasági válsághoz vezetett volna, ám a bankközi hitelekre adott uniós garancia új lendületet adhat a gazdaságnak. Németország, Franciaország már el is kezdte saját bankmentõ akcióit.
Az új kihívásokat ugyanakkor fel is használják az unió reformját sürgetõ politikusok, akik szerint a Lisszaboni Szerzõdés nélkül az európai integráció nem képes elõre lépni. Ezért a grúz válság, de még inkább a pénzügyi krízis mumusával akarják rábírni az íreket arra, hogy a nyári népszavazáson hozott „nem” döntést törvényes és demokratikus keretek között felülbírálják. Az unió vezetõi ugyanis nem hiszik el (vagy nem akarják elhinni), hogy az írek valóban a szerzõdést szavazták le, és nem egy emocionális, „csakazértis” döntést hoztak. A keleti bõvítés elõtt az írek a bõvítéshez sem járultak hozzá az elsõ referendum alkalmával, majd a megismételt népszavazáson is csak éppen hogy átcsúszott a bõvítés terve. Az EU vezetõi abban bíznak, hogy ahogy akkor a jobb kommunikációnak köszönhetõen sikerült az írek álláspontján változtatni, úgy ez most is menni fog. Margot Wallström, az EU Bizottság alelnöke szerint az ír népszavazás csak kis mértékben szólt a Lisszaboni Szerzõdésrõl, mivel szerinte a szavazók zöme nem ismeri azt. Szerinte az ellenzõk kampánya elsõsorban adózási kérdésekrõl, az ír függetlenségrõl, valamint az abortusz, a homoszexuális házasságok és az eutanázia ellen foglalt állást, pedig - noha ezek fontos kérdések - a szerzõdés alapvetõen nem ezekrõl szól. Az ír miniszterelnök jelezte, hogy december elõtt a kérdésben nem várható érdemi vita Írországban. Az, hogy az írek megtörnek-e vagy kitartanak a „nem” mellett, minden bizonnyal csak jövõre dõl el, s ez már önmagában is elodázza az unió intézményi átalakítását.