Hazafi Zsolt
Az elit és az állambiztonság
Az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat

„Ha elkezdenénk bolygatni a há­ló­zati személyek kilétét, akkor azokat az embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, az egyházakat vagy a dip­lomáciai kart” - vélekedett a Hetek­nek adott interjújában Kenedi János. A tudományos kutató által vezetett, az állambiztonsági doku­mentumokat vizsgáló bizottság jelentése szerint új, úgynevezett „dossziétörvényre” van szükség az iratnyilvánosság, a megfigyeltek kárpótlása és a tudományos megismerés biztosítása érdekében.

Fotó: Somorjai László

A bizottságuk jelentésébe több mint négyszázötven oldalon hihetetlen mennyiségű információt sűrítettek be, ami számomra felvetette azt a dilemmát, hogy mennyire „mé­dia­képes” a jelentés, hiszen az érdeklődőktől rendkívüli erőfeszítést kíván az elolvasása. Nem lett volna szerencsésebb „médiacentrikus”, populáris anyagot készíteni?
- Munkánk elsősorban nem a médiának készült. Az állambiztonsági iratátadások teljesítésének és értékelésének tényfeltáró bizonyítási eljárását folytattuk le a szükséges aprólékossággal és precizitással, de annak a Történeti Levéltárnak a számára, amelynek elsődleges feladata az információs kárpótlást igénylők és a tudományos kutatók kiszolgálása. A jelentés címzettje az önkényuralmi rendszer áldozata, akinek a tettesek tevékenységét is ismernie kell. Szakértőket felkértünk, „piárosokat” nem.
Mit akartak bizonyítani?
- A tényállást. Két fontos szempontot követtünk. Egyrészt, ha a törvényhozók csakugyan befogadják a dossziétörvény alapelveit - amely megkönnyítené az állambiztonsági rendszer adatainak feldolgozását és kiszélesítené a nyilvánosság körét -, akkor legyen hozzá olyan tényanyag, ami a törvény tartalmát, hitelességét alátámasztja. 1945 és 1990 között volt a jogszolgáltatásban egy „haladó hagyomány”: kitűztek egy koncepciót, s hozzáigazították a tényeket. A bizottság közös erővel most megfordította a sorrendiséget. Előbb empíria, aztán teória. A másik szempontunk az volt, hogy (akár lesz új törvény, akár nem), legyen olyan internetes adatbázis, amelyet az ÁBTL levéltári segédletekké alakíthat át. A második szemponthoz előkészítettük - a szlovák Nemzeti Emlékezet Múzeum kebelén belül működő - adatbázis megteremtésének feltételeit, amelyet Bukovszky László történész-levéltáros alakított ki, s eredményét bárki megismerheti, ha számítógépén rákattint a http://www.upn.gov.sk linkre.
A levéltárosi és történészi nyelvezetű, kissé nehezen emészthető jelentés sorai között én botrányos kijelentésekre találtam. Például, hogy a Duna-gate- üggyel, miszerint az iratok jelentős része megsemmisült, egész egyszerűen becsapták a magyar társadalmat. Valamint: a többszöri ígéretek és törvények ellenére sem történt meg az áldozatok teljes körű információs kárpótlása, illetve hogy egy csomó iratot „a nemzetbiztonsági érdekek” gumiparagrafusára hivatkozással ma is visszatartanak.
- Tizennyolc éve az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat az állambiztonsági források hollétének, mibenlétének tekintetében. A megtévesztés mindjárt a rendszerváltáskor kezdődött azzal, hogy a politikai rendőrségi ügyek középpontjában a III/III-as ügyosztályt állították, főszereplőjévé pedig az ügynököket. Ezzel a politikusok tévútra terelték az Alkotmány 61. és 59. paragrafusából leszármaztatott törvényeket. Annak ellenére, hogy az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága már 1991-ben meghallgatásokat tartott, amelyeknek egyes összefoglalásai beépültek az Alkotmánybíróság 1994 karácsonyán kihirdetett ítéletébe is. Az AB-határozat kimondta, hogy a III. Főcsoportfőnökség valamennyi szerve a parancsuralmi rendszer fenntartását szolgálta, nemcsak a III/III-as.
Az ügynök a hálózati nomenklatúra alacsonyabb beosztású tagja volt. És csak egyik funkciója volt a besúgás. Másik feladata, a dezinformálás kevésbé közismert, márpedig ahogy alkonyult a Kádár-rendszer, úgy virradt fel a dezinformálás bel- és külpolitikai jelentősége. A teljes - és nem csak a III/III-as csoportfőnökségi - állambiztonsági anyagból kiderül, hogy az egész rendszerben dolgozó legalább tizennégyféle státusú „szakembernek” milyen szerteágazó feladata volt, de a jól kvalifikált ügynök is dezinformációval hagyott egy pamacsnyi ecsetfestéket Magyarország 1990 előtti nemzetközi képén. A „gulyáskommunizmus” imázsát a mai történészek a valóság részének tekinthetik, ha könyveiket az állambiztonsági források kellő forráskritikája nélkül olvassák.
Miért lényeges kérdés ez?
- A helsinki egyezmény 1975-ös aláírását követőn a Szovjetunió átértékelte a szatellitországok szerepét a titkosszolgálati munkamegosztásban, és a magyarokra új feladatokat bíztak. A bolgárok voltak ugye az élenjárók a likvidálásokban, magyarán a gyilkosságokban, a csehek a fegyver- és robbanószergyártásban, valamint csempészetben, míg a Stasi a KGB- fiók irattáraként működött az NDK-ban. A magyarok - érdemleges katonai hírszerzésüket leszámítva - komolytalan társaságként voltak nyilvántartva a SZU-ban, ezért kínálkozott a lehetőség, hogy a COCOM-listának (a keleti blokk országaiba el nem adható műszaki eszközök listájának) szigorítása miatt a gazdasági, műszaki-technikai hírszerzésre álljanak rá, amihez viszont a dezinformálásban kellett élenjáróvá válni.
A nyolcvanas években komoly szaktudással rendelkező magyar hírszerzők, kémelhárítók eljuttattak olyan dezinformációkat a vezető nyugati kormányok többségéhez - kancelláriák, miniszterelnöki hivatalok legfelsőbb szintjéig -, amivel Nyugaton elkezdték Magyarország „különutasságát”, „hintapolitikáját” mindinkább valóságosnak tekinteni. Ez megkönnyítette a licenclopásokat és az üzleteléseket, gyakran ide vezethető vissza az állami bűnözés, a pártállam feketepiacának gyökere is.
Ebből a helyzetből a társadalomra nézve nagyon furcsa következmény adódott. Úgy tűnik, Magyarországon nem történt rendszerváltás abban az értelemben, ahogy ez más volt szovjet szatellitországnál lezajlott. Joachim Gauck Berlinben a „nép nevében” lefoglalta a Stasi épületét és iratait. Prágában Havelék öt napra elfoglalták a Laterna Magica színházat. Tehát voltak szimbolikus események. Magyarországon nincs ilyen szimbolikus centruma a rendszerváltásnak. A rendszer felbomlása elkezdődött a nyolcvanas évek elején, de a kilencvenes évek végén se fejeződött be. Épp a jelképes centrum hiányzik, emiatt nem tud 1989. október 23-a a III. Magyar Köztársaságban a demokrácia és a jogállamiság örökösen visszatérő s egyben meghatározó erejű kiindulópontja lenni.
Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy tizennyolc évig semmit se lehetett tenni ezekkel az állambiztonsági iratokkal, mert mind az operatív tisztek, de főként a hálózat feletti informális kategóriák, a társadalmi, operatív és a hivatalos kapcsolatok benne éltek ebben a folyamatban. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a pályájukat kezdő személyekből lett a nagyvállalati vezetők, a diplomaták és főpapok jelentős része.
1983-ban a Belügyminisztérium III/IV-es csoportfőnöksége kiadott egy intézkedést, amely azt takarta, hogy a legvidámabb barakkhoz vezető út nem a társadalom megrendszabályozásán, hanem az informalizmuson keresztül vezet. Több „tisztségben” ugyanis csak szóban kellett jelentést tenni, és nem maradt nyoma az együttműködésnek, bár a játszmákból és a műveletekből, illetve az operatív tisztek dokumentációiból kiderül, hogy mennyien is dolgoztak együtt a pártállami titkosszolgálati szervezetekkel.
Nyilván a jelenlegi nemzetbiztonsági szervezetek ezért is tartanak vissza dokumentumokat, azaz nem teszik kutathatóvá az állambiztonsági levéltárban? Titkosítások léteznek ötven és hetven évre, de mint a jelentésből kitűnik, száztizenöt évre is.
- A bizottság a munkája során kapott nyilvántartásokat arról, hogy mely dokumentumokat milyen indokkal tartottak vissza. Az egyik ilyen indoklása a titkosítás fenntartásának, hogy az abban érintett személyek a továbbszolgálók köréhez tartoznak, azaz, akik mai is a szervezetnél dolgoznak. Ők 1989. október 23-ig szignáltak egy esküszöveget a Magyar Népköztársaságra, 1989. október 24-25-től aláírták ugyanazt az esküt Magyar Köztársaságra. Ezek az iratok olyanok, mintha a Svejk ispotályából kórlapokat olvasnánk le a „Szimuláns disznók szobájában”, ahogy Hasek megörökítette a K. und K. hadsereg történetét.
A nyolcvanas évek valóságának megismerése majdnem hogy a legérdekesebb része a visszatartott iratoknak. Ezekben gyakran úgynevezett játszmásügyek szerepelnek. A jelenleg hatályos törvénybe ez azzal az eufemizmussal került be, hogy a „módszerek” nem megismerhetők. Ezen játszmás ügyek nem „hungaricumok”. A „módszerek” megismeréséért elég a könyvespolcról leemelni Graham Greene vagy John Le Carré regényeit.
Nem az a probléma, hogy érintett az elit egy része?
- De, a legnagyobb mértékben!
A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott, és az országon keresztül transzferálták a lopott jószág használatáért járó ellentételeket, majd azokat mindenféle nyugati bankokban helyezték el, és ezekkel a pénzekkel soha nem számoltak el. A VSZ és a KGST pénze be van tagolódva a magyar gazdaságba. Ha ezt elkezdenénk bolygatni, akkor azokat az embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, vagy az egyházat, vagy a diplomáciai kart.
Nem lehet, hogy épp ez az oka, hogy Magyarországon a demokrácia megítélése nem áll valami fényesen és kritikusak az emberek az elmúlt tizennyolc év teljesítményével kapcsolatban, mert nem annyira érzik magukénak ezt a rendszert?
- Igen, az a törekvés, hogy állandóan a közéleti hazudozás részesül előnyben a valóságismerettel szemben, az bizony innét is ered. Nagyon nehéz visszafordulni a hazugság megszokott útján, különösen ha nincs szembesítés, konfrontáció, nincs megbízható társadalmi nyilvánossága az ügyeknek. Ez hitelteleníti a demokráciát. Lassan ott tartunk, ahol az I. Magyar Köztársaság bukását követően, a Horthy-rendszerben: a demokrácia egyet jelentett Nagy-Magyarország földrajzi területeinek elvesztésével.
Visszatérve a visszatartott iratokra. A másik részük az úgynevezett rezidentúrákról szól, amelyek úgy épültek fel, hogy volt egy operatív tiszt vagy egy általa kinevezet TMB, a rezidens, aki egy csapat, azaz nyolc-tíz ügynök vagy hálózati személy működése felett diszponált. A nemzetközi irodalom is úgy tartja számon, hogy a rezidentúrák hírszerzési alapegységek, és külföldön működtetik őket, miközben Magyarországon számos belföldi rezidentúra volt. Például működött ilyen az egyházakhoz „telepítve”, az MTA-hoz, a KKI-hoz, létezett tudományos jellegű, igaz, legkiterjedtebbek a sajtórezidentúrák voltak. Ezek az újságírók túlélték a rendszerváltást. Voltak, akik zsurnaliszták maradtak, míg mások különféle szakemberekként jelentek meg a közéletben. Ha bekapcsolja a televíziót, akkor többüket láthatja, mint akik értékelik a világhelyzetet, vagy szakértenek valamilyen biztonsági területen. Mások kommunikációs tanácsadók lettek, vagyonőrök, ezért érthetően le akarják vakartatni a nevüket a dokumentumokról.
Nyilván általános megdöbbenést jelentene, ha ez kiderülne?
- A szememben nem demokrata az, aki egy nagy lepedőrántással az egészet egy óra alatt leleplezné, és listázna, mondván: „pusztuljon a férgese”. Ők is emberek, különböző okoknál fogva kerültek ebbe az ellenszenves szerepbe. De emberi jogaik nem korlátozhatók. Még akkor sem, ha Magyarországon az elhibázott joggyakorlat folyvást a tettes védelmére kel.
A jelentésben javaslatot teszünk arra, hogy ezt a helyzetet miként lehetne humánusan rendezni - például magyar állampolgárságú ügynök esetében három-, külföldinél ötéves moratóriummal, tanúvédelmi programmal stb. Elfogadom én az Alkotmányban rögzített nemzetbiztonsági és az ország szuverenitásához fűződő alapelveket. Legfeljebb más jogtechnikai megoldást javaslok a nemzetbiztonsági szolgálatok igényének kielégítésére. A ügynök nélkülözhetetlenségének bizonyítási terhe szálljon át a szolgálatokra! Ha a titkos adat „ügyviteli értéke” két szintű bíróság előtt bizonyítást nyer, maradjon az adat a szolgálatoknál. Ha nem, adják át az iratot a levéltárnak. Nem vagyok jós, de attól tartok, a titkok kártyavára összeomlana a dossziétörvény súlya alatt, s már parlamenti kihirdetésekor a minősített iratok tömege a harmadára esne össze.
Azt mondta, hogy Magyarországon a hazugság élvez előnyt, de ha nem lesz katarzis, akkor hogyan lesz fordulat?
- Nincs parancsra katarzis.
Mitől kezd el egy új, fiatal generáció hazugságmentes politikai kultúrát „megélni”?
- Félrevezető az a közhely, miszerint a fiatalság maga a megtestesült romlatlanság. 1988-89-ben számos szemináriumi előadást tartottam akkori fideszes barátaimnak is. Amikor aztán hatalomra kerültek, a társadalom nyakára hozták a Horthy-korszakot, ha ugyan nem a hungarizmust, követőik pedig a neonácizmust szabadították rá a köztársaság cigány és zsidó közösségeire.
A megoldás az, hogy egyszer el kell kezdeni őszintén viselkedni. Ha beleszocializálnak fiatalokat a hazugság rendszerébe vagy belenevelődnek, nehezen értik meg, hogy van élet azon kívül is. Ez megfordítható; ha egy olyan szociális rendet tud a demokrácia teremteni maga köré, ahol egyszer csak latolgatás tárgya lesz, megéri-e a becsületesség, a lelkiismeretesség és a tisztességes élet is, és ha valaki így tesz, nem gúnyolják ki érte, hogy „élhetetlen”!, vagy nem nevezik bogarasnak, „megszállott!”-nak, akkor talán döcögve bár, de elindulhat. Nem öltem volna ennyi időt és energiát a bizottsági munkába, ha nem bíznék abban, hogy érdemes erre törekedni. Előbb-utóbb foganatja lesz. Ez nem „a hétköznapok forradalma”, hanem a hétköznapokkal szembeni ellenforradalom.