Busa Viola
A kapzsiság ára
Szerencsejátékot űző bankárok, felelőtlen adósok, kétségbeesett politikusok

Lapzártánkkor még nem tudni, hogy sikerül-e a washingtoni képviselőháznak megmentenie a 700 milliárd dolláros amerikai gazdaságmentő csomagot, ám az első elutasítást követő pánik és káosz azt jelzi, hogy a válság mélyebb, mint korábban feltételezték. A politikusok drámai változásokra figyelmeztetnek: „A világ nem lesz többé ugyanaz” - mondja a német pénzügyminiszter, és Nicolas Sarkozy szerint is „ez a válság átformálja majd az egész jelenlegi világot”.

Bush elnök ennél konkrétabban fogalmazott: ha megbukik a közel 700 milliárd dolláros bankmentő terv, kritikus folyamatok indulhatnak be Amerikában. „A bankok csődbe mehetnek, akár az önök közvetlen lakóhelyén is, a további tőzsdei hanyatlás csökkentheti a nyugdíj-megtakarítások értékét, az otthonok értéke nagyot zuhanhat, és amerikaiak milliói veszthetik el állásukat.”
A kommentátorok szerint szinte precedens nélküli kijelentések ezek egy amerikai elnöktől, talán csak Jim­my Carter 1977-es és 1979-es országos televíziós beszédei hasonlíthatók hozzá, amelyeket az akkori energiaügyi helyzetről és a bizalom megingásáról tartott.

Az utóbbi hetekben kirobbant pénzügyi válság országhatárokon és kontinenseken átlépve tovább tarol. Patinás cégek dominószerűen dőlnek egymás után, korábban stabilnak tűnő pénzintézetek - látszólag - napok leforgása alatt a csőd szélére kerülnek. A pánik egyelőre fokozódni látszik: a vállalati csődök, a munkahelyek tömeges megszűnése nemcsak a piacokat, hanem személyes életeket, sőt egész közösségeket is nehéz helyzetbe hoz. Míg egyes elemzők a kialakult helyzet erkölcsi, etikai hátterét feszegetik, mások egy olyan globális pénzügyi szervezet létrehozását szorgalmazzák, amely képes lenne hatékonyan kezelni az ilyen, határokon átnyúló kríziseket.
Peer Steinbrück német pénzügyminiszter már Washington meggyengülését vizionálja: szerinte Amerika a pénzügyi válság nyomán elveszti globális pénzügyi szerepét. „A világ nem lesz többé ugyanaz. Multipoláris lesz, és erősebb központok jönnek majd létre Ázsiában és Európában.”
Hasonlóan drámai kijelentést tett Nicolas Sarkozy francia elnök is, aki a válság által keltett bénító félelemre hívta fel a figyelmet. Nyíltan kell beszélni a franciákkal - tette hozzá -, és el kell nyilvánosan ismerni előttük, hogy ez a válság átformálja majd az egész jelenlegi világot, a következő hónapokban várhatóan csökken majd a gazdasági növekedés, és növekszik a munkanélküliség.
Az európai országok közül az eddig prosperáló Nagy-Britanniát is elérte a recesszió. A legutóbbi statisztikai jelentések szerint az év második negyedévében az ország gazdasági növekedése kereken 0 százalék volt, igaz, már az első negyedévben is alig 0,3 százalékkal nőtt a termelés. Az eredmények az elmúlt tizenhat évben soha nem voltak ilyen rosszak.
Európa amúgy is szorult helyzetben van: a lakosság már így is küzd a magas élelmiszer- és energiaárakkal, ezért a politikusok igyekeznek minél hamarabb reagálni a pénzintézetek megroggyanásának hírére. Az unióban azonban, töredezett jellege miatt, nehéz lenne Amerikához hasonlóan egy egységes stratégiát alkalmazni, lévén, hogy az egyes tagországok maguk is speciális gondokkal küszködnek. „Európában túl sok dudás van egy csárdában, mindegyik más javaslattal áll elő, és nincs egységes képviselőjük” - jegyezte meg Kully Samra, az egyik brit részvénybrókercég igazgatója.
A Morgan Stanley becslései szerint jövőre az eurózónában a GDP növekedése a felére csökken, és 1,3 százalék körül várható. Ezt tükrözi Spanyolország és Írország romló ingatlanpiaca, a németországi gyártóipar és export csökkenése, és az olasz­országi és görögországi túlzott hitelezés is. A fejlemények szerint azonban a politikusoknak lehet, hogy itt sem lesz túl tág a mozgásterük, és kénytelenek lesznek az adófizetők pénzéből „feltámasztani” a haldokló bankokat.
Ehhez az utat a britek, a Benelux államok, Németország és Izland máris elkezdték kitaposni, amikor a héten több helyi pénzintézetnek költségvetési mentőövet dobtak. Nagy-Britanniában a Bradford & Bingley nevű bank, Belgiumban a Fortis, Németországban a Hypo Ingatlancsoport, Izlandon pedig az ország harmadik legnagyobb bankja, a Glitnir részesülhetett az állam bankmentő akciójában. Franciaországban pedig a Daxia francia-belga bank kapott most állami támogatást.
A jelenlegi krízis kialakulását többen a hiányos szabályozás rovására írják, de a pénzügyi lapokban egyre-másra jelennek meg a válság erkölcsi-etikai mozgatórugóit elemző kommentárok is. Ezek rendre az egyik fő okot egészen egyszerűen a kapzsiságban látják. Míg egyesek a fogyasztók telhetetlenségét emelik ki, mások a bankárok pénzéhségére teszik a hangsúlyt.
Az amerikai lakosság az elmúlt években többet költött, mint ameny­nyit megkeresett, és a költekezést sok esetben jelzáloghitelekből fedezték. Az Egyesült Államokban egy ingatlanra több jelzálog is bejegyezhető, a bankok pedig - bevállalva a kockázatot - ezt a lehetőséget az alacsonyabb jövedelmű, normál esetben nem hitelképes minősítésű lakosság számára is elérhetővé tették. A hitelfelvevők ráadásul nemcsak fogyasztásra, hanem befektetésekre is költöttek a pénzből.
Úgy tűnik, hogy a kockázatokat a bankok nem mérték fel megfelelően. Likviditásuk további növelése érdekében elkezdték a jelzáloghiteleket „értékpapírosítani”, azaz értékpapírokat bocsátottak ki a hitelállományra. Mivel a szabályozás megengedi úgynevezett speciális célú gazdálkodó egységek (SPE-k) létrehozását is, így gyakran nem közvetlenül a bankok, hanem az általuk megalapított speciális vállalatok bocsátották ki az értékpapírokat.
A folyamat során tehát a bankok folyósították a kockázatos hiteleket, majd azokat értékpapírokba „átcsomagolva” eladták a gyanútlan - többnyire spekulatív - befektetőknek. Ezek az értékpapírok ily módon átcsomagolt fizetési ígéretek voltak, amelyekkel a tőzsdei bevezetések után igen élénk spekulatív kereskedés indult, így a bankok - mintegy vérszemet kapva - még több jelzáloghitelt folyósítottak, és még több ezekhez kapcsolódó értékpapírt bocsátottak ki.
A rendszerrel addig nem is volt baj, amíg a hitelfelvevők törlesztettek, ám egy idő után megnőtt a nemteljesítések száma, a bankok pedig elkezdték érvényesíteni a jelzálogokat. Ez pedig az ingatlanpiacot is átrendezte: a növekvő kínálat leverte az árakat, és ily módon csökkent a jelzálogok fedezetéül szolgáló házak értéke is. A jelzálogokhoz kötődő értékpapírok vásárlóinak a bizalma megingott, ám a bankok ekkor elkezdték garantálni az értékpapírokat, hogy továbbra is el tudják adni őket. Kitették magukat annak a kockázatnak, hogy a mérlegen kívüli kötelezettségeik visszakerülnek a mérlegekbe.
A különleges célú gazdálkodóegységek létrehozásának egyik célja ugyanis a valós kötelezettségeknek a vállalati mérlegekből való eltávolítása volt: az SPE-k nyereséget termeltek a tulajdonos vállalatoknak, amelyek ily módon látványos nyereségekkel kápráztatták el a tulajdonosokat, akik örömmel meg is szavazták a felső vezetők hatalmas bónuszait és egyéb juttatásait.
Annak idején ebben állt az Enron-botrány lényege is: egy szerteágazó SPE-rendszer révén a cég a kötelezettségeit távol tudta tartani a mérlegétől, és így képes volt évekig nyereséget felmutatni. A botrány ellenére a szabályozószervek mégis hagytak kiskapukat a pénzintézetek számára e gyakorlat folytatásához.
A kritikusok szerint ennek most egyrészt a befektetők isszák meg a levét több száz milliárdos veszteségekkel, másrészt pedig az adófizetők hátán csattan az ostor a magasabb adókban és/vagy a megugró inflációban. Ugyanakkor egy ördögi kör is áll e mögött: a szabályozószervek gyakran térdet hajtanak a vállalatok, és a vállalatoktól busás adományokat zsebre tevő politikusok nyomása előtt. Nem ritka, hogy a cégek különféle adományok, támogatások révén „győzik meg” a politikusokat arról, hogy elég az enyhébb szabályozás is.
Kritika érte az olyan neves hitelminősítő cégeket is, mint például az S&P, a Moody’s és a Fitch, amelyek anélkül adták meg a legjobb minősítéseket a jelzálog alapú értékpapí­roknak, hogy valójában megvizsgálták volna őket. Csupán az értékpapírok értékesítői által kidolgozott kockázati modellekből indultak ki, amelyekről aztán kiderült, hogy hibásak voltak. De gyenge láncszemek lehetnek akár a könyvvizsgálók is (mint például az Enron-botrány esetében is látszott), akik szintén a cégektől kapják a díjukat. A Forbes magazin egyik kritikus kommentárja szerint „az amerikai kormányzat hanyagság és figyelmetlenség révén lehetővé tette a Wall Street legbefolyásosabb és legelvtelenebb szereplőinek, hogy elszippantsák a részvényesek és az adófizetők vagyonát”.
A krízishez hozzájárult az is, hogy a piacon egyre népszerűbbek lettek az úgynevezett származékos termékek (derivatívák), amelyek egyre bonyolultabb spekulatív tranzakciókat generáltak. Ezek egyes elemzők szerint már-már a szerencsejáték kategóriájába tartoznak. Az ilyen üzletekről Warren Buffet, a híres befektető már jóval ezelőtt megállapította, hogy valóságos „pénzügyi tömegpusztító fegyverek”.
A derivatívák és az értékpapírosítás révén a kockázat - időnként szinte alig nyomon követhetően - szétszóródott a globális pénzügyi piac szereplői között, és ahogyan több elemző is megjegyezte, a piac most egy aknamezőhöz hasonlít, ami nem tudni, mikor és hol robban.
Sokan a bankárokat hibáztatják a helyzet elfajulásáért. „Ha kockázatokat vállalnak, akkor fizessék is meg az árát. Ha olyan összegeket tesznek zsebre, ami messze felülmúlja a normál halandók fizetéseit, akkor legyenek készen arra, hogy ha hibáznak, elveszthetik ezeket az összegeket” - hangoztatta George Osbourne brit konzervatív árnyék-pénzügyminiszter. Nehezményezte az állami mentőakciókat is, mondván, hogy így az adófizetők pénzéből húzzák ki a csávából a milliomos bankárokat. „Nem adóztathatjuk meg a húszezer fontos keresettel rendelkező családot csak azért, hogy a kétmilliót kereső bankárnak továbbra is biztosítva legyen a bónusza. Ők csinálták a bajt, akkor segítsenek is kijönni belőle.”
A válság egyik rövid távú hatása a hitelezés szigorítása, ami nagyban megköti a szélesebb értelemben vett gazdaságot. Amerikában a hitelt tartják a gazdaság motorjának, sok vállalkozásnak a napi szintű működése - rezsik és bérek kifizetése - függ ettől. Ha nincs új hitel, a vállalkozások nem tudnak bővülni, alkalmazottakat felvenni, és nem kapnak megrendeléseket sem. Hasonlóan járhatnak az önkormányzatok is.
A jól fizető állásokat biztosító pénzügyi, biztosítási és ingatlanszektorok közel 9,8 millió főt foglalkoztatnak csak Amerikában, ami a teljes amerikai munkaerőpiacnak közel a 7 százalékát teszi ki. E réteg vásárlóereje igen jelentős. Egyedül júliusban - még az őszi válság előtt - 10 ezer munkahely szűnt meg a pénzügyi szektorban.
A helyzet városnegyedeket is érint: a Wall Street biztosította eddig a New York-i üzleti negyed munkahelyeinek egynyolcadát és az ottani fizetések negyedét. Az egyik szakértő szerint „New York a víztükörre dobott kavics, amely végig fog gyűrűzni az egész országon”. A problémát tovább növeli, hogy a tömegével állás nélkül maradó jó szakemberek egy igen éles versenyben találják majd magukat a munkahelyekért, és az is elképzelhető, hogy korábbi pozícióiknál alacsonyabb posztokat is elvállalnak majd - persze kevesebb fizetésért, ami érinti egyrészt a fogyasztást is, másrészt pedig az adott államok adóbevételeinek csökkenését is jelenti.
Mindeközben többen a globális megoldást keresik. Nicolas Sarkozy a világ pénzügyi rendszerének teljes felülvizsgálatát sürgette, a londoni Financial Times egyik kommentárja pedig olyan globális pénzügyi hatóság létrehozásának szükségességét hangsúlyozta, amely képes lenne a határokon átnyúló piacok felügyeletére. Erre a meglévő nemzetközi szervezetek, például a Nemzetközi Monetáris Alap vagy a hét vezető ipari nagyhatalom nem képes egyelőre, de az USA jegybankja, a Fed sem tudna globális központi bankként fellépni.