Teljes értetlenséggel olvastam haladó, demokratikus lapjukban
.
A cikk második felével és különösen a végével egyetértek, de kifejezetten
bárgyúnak tartom, hogy a szerzõ Sztálinnak a népharag által ledöntött szobrával
egy sorban említi (mintegy kifogásolja), hogy köztéri szobrai voltak
Magyarországon Ságvári Endrének, Leonyid Brezsnyevnek, Jurij Gagarinnak,
Komócsin Zoltánnak. Ságvári Endre az antifasiszta szabadságharc mártírja, aki -
bár ez a mai szélsõjobbnak nem tetszik - igenis hõs volt, aki -
Bajcsy-Zsilinszky Endréhez hasonlóan - a nagyon kevesek között fegyveresen
szállt szembe a nácikkal és segédcsapataikkal. Jurij Gagarin, bár elég el nem
ítélhetõ módon a Szovjet Hadsereg pilótatisztjeként szolgált, talán mégiscsak az
elsõ volt az emberiség sok ezer éves történetében, aki kijutott a kozmoszba, és
ezért csak megérdemel egy szobrot. De hol volt köztéri szobra Brezsnyevnek vagy
Komócsinnak? Én nem hallottam ilyenekrõl. És végül, hogy érti azt Pécsi Tibor,
hogy a „szocialistává idealizált József Attila”? Azt akarja mondani, hogy J. A.
nem is volt szocialista, csak Rákosi Mátyás, Révai József, netán Kádár János
„idealizálták szocialistává”? Ez egyszerûen nevetséges!
Alemán Mónika, Budapest
***
Kedves Alemán Mónika!
Ságvári és Gagarin számomra is hasonló tartalommal bírnak, mint Önnek. Cikkem
elején azonban leszögeztem, hogy a 20. század magyar szoborállítási trendjeirõl
írok. Így került egy cikkbe Tisza István, Sztálin, József Attila, Szent István
és Wass Albert. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a mai közgondolkodás
nem ugyanúgy értelmezi ezeknek a személyeknek a pályáját, mint amikor szobrot
emeltek vagy éppen emelnek nekik. József Attila pedig annyiban volt
szocialistává idealizált, hogy sorsának és költészetének eme oldalát kiemelten
tanították - nekünk is - az iskolákban. Az irodalomtörténészeken kívül azt
hiszem mindenki számára a reveláció erejével hatott, amikor a rendszerváltás
hajnalán nyomtatásban is olvashattuk a „fasiszta kommunizmusról” szóló sorait.
Pécsi Tibor, történész