M.M.R.
Az elit ma már nem a középiskolákban képződik
– mondja Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem tanára
Négy évvel ezelõtt indult be Magyarországon a készségfejlesztésre
irányuló oktatás és az integrált nevelés. Ennyi idõ múltán láthatók-e
kézzelfogható eredmények, és ha igen, ön szerint melyek a legfontosabbak?

- Az említett folyamatokat nem kötném négy évhez, hiszen mindkét területen
korábban is voltak hasonló törekvések, és ma sem beszélhetünk arról, hogy
mindenütt érvényesülnének. A most támogatott tanítási módszerektõl is azt
várjuk, hogy hatásukra a tanulók mélyebben megértik a tananyagot, ezért
tudásukat szélesebb körben képesek alkalmazni. A diákok azonban sokfélék, eltérõ
ütemben fejlõdnek, ezért az igazi áttörésre akkor kerülhet sor, ha mindenkinek
egyénileg azt tanítjuk, aminek a megértésére felkészült. Lényegében ez az
elõfeltétele az említett másik probléma megoldásának is: heterogén összetételû
csoportokban minden egyes tanulót a neki legjobb módon kell tanítani. Ezen a
téren sok az ígéretes kezdeményezés, de egyelõre kevés a mérhetõ eredmény.
Összességében történt-e elmozdulás az esélyegyenlõtlenségek felszámolása
irányába, és ha igen, milyen értelemben?
- Amit ma látunk az iskolákban, az két ellentétes folyamat eredménye.
Egyrészt, ha észrevehetõ különbségek alakulnak ki az iskolák között, a folyamat
öngerjesztõvé válik, és azok a szülõk, akik megtehetik, elviszik a gyerekeiket
azokból az iskolákból, amelyeket nem tartanak elég jónak. Ennek a spontán
folyamatnak a visszafordítása nagyon sokba kerül. Látunk néhány bátor helyi
kezdeményezést, például Hódmezõvásárhely újraszervezte összes iskoláját. Szeged
is felszámolt egy iskolát, ahol a problémák kezelhetetlen mértékben
felhalmozódtak. Nagyon fontos felismerésnek tartom, hogy a hátrányok kialakulása
már az iskoláskor elõtt megkezdõdik.
Ön szerint minimum hány év kell ahhoz, hogy az iskolák közötti, nemzetközi
szinten is kirívóan nagy különbségeink csökkenjenek?
- Technikailag ezt lehetne leggyorsabban megoldani, hiszen nem kell más
hozzá, mint a különbözõ felkészültségû tanulókat (és tegyük hozzá:
pedagógusokat) egyenletesebben szétosztani az iskolák között. A jogszabályokat
fél év alatt át lehet írni, de az egy másik kérdés, hogy azoknak mennyi idõ
alatt lehetne érvényt szerezni, és mennyi idõ alatt lehetne megszerezni a
feltétlenül szükséges társadalmi támogatást és megteremteni egy másfajta
érdekeltségi rendszert. Ehhez pedig mindenekelõtt a közbizalom helyreállítására
és szélesebb körû összefogásra lenne szükség. Lengyelországban ez megvolt, és
ennek ma már az egész iskolarendszer teljesítményeiben is mérhetõ hatásai
vannak.
A tömegesen újratermelõdõ munkanélküliség kivédésének elõfeltétele, hogy
idõvel minden gyerek eljusson legalább az érettségiig. Megoldható-e ez pusztán a
közoktatás (és az óvodai ellátás) modernizációja révén?
- Az elmúlt évek során lezajlott gyors expanzió révén eljutottunk odáig,
hogy aki tud és akar tanulni, az leérettségizik. Nehezebb lesz a nagyobb számban
megszerzett érettségi bizonyítvány értékének visszaállítása, és még nehezebb - a
ma alkalmazott módszerekkel lehetetlen - azoknak az eljuttatása a középiskola
végéig, akik ma korán lemorzsolódnak. Ehhez mindenekelõtt szemléletváltozásra
van szükség, minden téren. Ma már az elit nem a középiskolákban képzõdik, hanem
az egyetemek mesterszakjain, doktori programjaiban. Felesleges tehát „lehozni” a
leendõ elit kiválogatását az iskola korábbi szakaszaira. A sokféle társadalmi
tapasztalat és a szélesebb körû mûveltség megszerzése mindenkinek hasznosabb,
mint a korai elkülönülés, specializáció. Ugyanez érvényes a skála másik végén
levõkre is, akik kékgalléros pályákra készülnek. Megfelelõ mûveltség nélkül
nincs munkakultúra, nem lehet szervezetekben dolgozni, és fõleg nem lehet
gyorsan pályát változtatni, új szakmákat megtanulni, ha arra van szükség.