Pelle János
Az írott szó ereje

2008. július 30-án, életének kilencvenedik évében elhunyt Alexandr Iszajevics Szolzsenyicin. Orosz írók közül ô volt az egyetlen, akinek megadatott, hogy a szellem embereként meghatározó szerepet játszhatott a szovjet rendszer megdöntésében. És még ezzel sem érte be: sikerült túlélnie a pártállamot, a „létezõ szocializmust”, melynek még a nyolcvanas években is évszázadokat jósoltak a nyugati társadalomtudósok és politikai elemzõk.

Az írott szó és a nyilvánosság fegyverével harcolt a cenzúra és a zsarnokság ellen, és gyõzött: az övéhez hasonló, világra szóló diadalt nem ismer a világirodalom története.
Szolzsenyicin esetében azonban a goethei értelemben vett „világirodalom” kategóriát fenntartással érdemes csak használni. Egészen más volt a viszonya kora politikai életéhez, mint mondjuk a 19. századi klasszikusoknak, Tolsztojnak, Turgenyevnek vagy Dosztojevszkijnek. Igaz, mindhárman többé-kevésbé szemben álltak koruk uralkodó rendszerével, a cárizmussal, ketten közülük emigrációban töltötték életük jelentõs részét, sõt, Dosztojevszkij, miután fogvatartói kegyetlenül eljátszották neki, hogy kivégzik, még évekig raboskodott, mert részt vett egy összeesküvésnek minõsített szervezkedésben.
Szolzsenyicin azonban még nem debütált íróként, még nem lépett a nyilvánosság elé, amikor lecsapott rá a cárinál sokszorta könyörtelenebb önkényuralom gépezete. A tüzértisztként szolgáló matematikatanárt a második világháború utolsó hónapjaiban, Kelet-Poroszországban tartóztatták le egy magánjellegû levele miatt, amelyben Sztálint bírálta, majd munkatáborba deportálták. Csak nyolc évvel késõbb engedték szabadon, és tizenegy évvel késõbb rehabilitálták, ezután kezdett el írással foglalkozni. Elsõ, nagy visszhangot kiváltott mûveiben a munkatáborokban szerzett élményeit dolgozta fel. Ilyen mûve az Ivan Gyenyiszovics egy napja címû alkotása, mely Hruscsov pártfõtitkársága alatt, a Sztálin halálát követõ olvadás idõszakában meg is jelenhetett a Szovjetunióban.
Az Iván Gyenyiszovics 1962-ben jelent meg Moszkvában mint az orosz realizmus hagyományait folytató klasszikus kisregény. Mûvészi értékei vitathatatlanok, de nem ezekkel, hanem a választott tárgyával keltett világvisszhangot. Nem õ volt az egyetlen, aki megjelenítette a sztálini büntetõ-táborok, a gulágok belsõ életét, de az õ mûve volt az elsõ, amely a Szovjetunióban legálisan megjelent, és a baloldali nyugati értelmiség számára is hiteltelenítette a kommunista propaganda addigi cáfolatait. 1962 Hruscsov pártfõtitkárságának legliberálisabb éve volt, s ekkoriban már a nyugati közvélemény is kezdte kiismerni a totális rendszerek igazi természetét. Megindult az 1968-ban kiteljesedõ folyamat, melynek során a baloldal fokozatosan szembefordult a „létezõ szocializmus” rendszerével, a kommunista pártok világszerte rohamosan vesztettek népszerûségükbõl. 1964-tõl azonban a Szovjetunióban már nem közölték a munkáit, így A pokol tornácán és a Rákosztály címû regényei már csak nyugaton jelenhettek meg, nem is szólva a gigantikus történelmi leleplezésrõl, az immár világszerte hiteles tanúságtételnek elfogadott, a túlélõk beszámolóiból alkotott A Gulag szigetcsoportról.
Szolzsenyicin különösen az utóbbival alkotott történelmet. Amikor nagy mûve, az elõször 1973-ban Párizsban kiadott A Gulag szigetcsoport napvilágot látott, evidenssé vált, hogy a szovjet rendszer megtévesztésre, bûnre és erõszakra, és sok millió ember tetemére épült, s nem maradhat fenn. Ezt követõen Brezsnyevék 1974-ben kiutasították az országból Szolzsenyicint. Ekkor, az emigrációban, négy év késéssel átvehette az 1970-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Ezután az Egyesült Államokban, Vermont államban birtokot vásárolt, és a világtól visszavonulva belefogott A vörös kerék címû regényfolyamába.
Szolzsenyicin 1975 utáni pályafutása már nem váltott ki egyöntetû lelkesedést a nagyvilágban. Az még hagyján, hogy a gyengülõ szovjet propagandagépezet folyamatosan ostorozta a sajtónak adott nyilatkozataiért, melyekben pedig az önzõ, lélektelen nyugatot, a „fogyasztói társadalmat” bírálta. Viszont felrótták neki, hogy publicisztikájában szlavofil nézeteket hangoztat, az „örök Oroszország” eszméjének áldoz, szimpatizál az 1917-ben elsöpört cárizmussal. Ezt már a nyugati baloldali értelmiség sem nézte jó szemmel, de a nyugati média sem tudott mit kezdeni a „vermonti remetével”, aki ráadásul távol tartotta magát a világpolitikától. Ellentmondásos megítélése azután is fennmaradt, hogy 1994-ben visszatért Oroszországba, miután már 1990-ben visszakapta orosz állampolgárságát.

Putyin látogatást tesz Szolzsenyicinnél 2007 júniusában

Szolzsenyicin nem elégedett meg azzal, hogy végleg és visszavonhatatlanul leleplezte a sztálinizmust, hanem a bolsevik rendszer gyökereit is fel akarta tárni, rekonstruálni akarta azt a folyamatot, mely a cárizmus bukásához, és a „Nagy Októberi Forradalom” gyõzelméhez - valójában Lenin és a köréje csoportosult néhány tucat értelmiségi hatalomra kerüléséhez - vezetett. Errõl szól A vörös kerék címû tízkötetes regényfolyam, mely teljes egészében még nem jelent meg magyarul. Az író pravoszláv és nemzeti szemléletét tükrözi Sziklatömbök címû publicisztikai kötete, illetve a Hogyan mentsük meg Oroszországot? és Az orosz kérdés a XX. század végén címû munkái, melyekben - már a kilencvenes években - a hagyományos értékekhez való visszatérésben látja hazája számára az egyetlen reményt a jövõre nézve. Utolsó munkája a 2001-ben és 2002-ben megjelent Együtt címû kötet oroszok és zsidók kétszáz éves együttélésérõl szól. Ezt az „áltudományosnak” bélyegzett könyvét vitatták a legtöbben: újra felerõsödött a vád, amely a hetvenes évek második felében fogalmazódott meg elõször: hogy Szolzsenyicin valójában antiszemita, és azzal, hogy a katasztrofális következményekkel járó bolsevik forradalmat idegenek, jövevények, s nem kis mértékben a zsidók mûveként mutatja be, valójában a hajdani „fekete százak” hagyományait folytatja.
Utolsó könyvében - ugyanúgy, mint A vörös kerék és a Lenin Zürichben címû két kötetében - kényes témát érintett, hiszen a bolsevizmus „idegen gyökereirõl” vallott nézetei párhuzamba állíthatók a nácik „judeobolsevista” propagandájával, azzal a fékeveszett uszítással, mely még a holokauszt után is éreztette hatását Kelet-Európában. Mivel Szolzsenyicin teljes életmûvét úgysem elemezhetjük egy olyan megemlékezõ cikkben, melynek apropóját a halála adja, idézzük fel, hogyan látta az oroszok és zsidók viszonyát, illetve az utóbbiak szerepét a forradalomban.
Bármelyik európai néprõl vagy nemzetrõl van is szó, történelme irdatlan rengeteghez hasonlítható, melyben évezredes tölgyek árnyékában füvek, cserjék és bokrok felmérhetetlen tömege tenyészik, s olvad egybe a szomszédos, hasonló, de mégis különbözõ népek és nemzetek történelem-erdejével. A vallás, a szokások, a nyelv, a kultúra részben elválasztja, részben össze is köti a keresztény szemléletû (valójában inkább keresztény gyökerû) népeket. De hogy a határvonal megvonása milyen bonyolult feladat, jól mutatja például az egyazon birodalomban élõ oroszok, ukránok és beloruszok megítélése, különös tekintettel a közöttük élõ zsidókhoz való viszonyukra. Szolzsenyicin többször hangsúlyozza, hogy az orosz néptõl idegen az antiszemitizmus, és a 19. század végi, 20. század elejei pogromokra elsõsorban Dél- és Nyugat-Oroszországban (a mai Ukrajnában), illetve a moldvaiak által lakott Bessz-arábiában került sor. Igen ám, de a szlávokat ugyanõ gyakran emlegeti kisoroszokként, illetve fehéroroszokként, érzékeltetve, hogy mennyi hasonlóságot mutatnak a legnagyobb testvérnéppel…
Szolzsenyicin óriási feladatra vállalkozott, amikor nemcsak az oroszok gazdag múltját foglalta össze Nagy Katalintól 1917-ig, de vele együtt megírta az elsõ egyistenhitet megteremtõ zsidóság háromezer éves históriájának egyik legfontosabb fejezetét is. Munkája (legalábbis az elsõ kötet) csak azért nem vész el a részletekben, s marad végig hallatlanul izgalmas olvasmány, mert vizsgálódását egyértelmû szempontok vezérelik, s szorítják határok közé. Könyve születésének körülményeire már az elején utal: „Az orosz forradalom történetével foglalkozó fél évszázados munkám, kutatásaim során számtalanszor találkoztam az oroszok és a zsidók viszonyának kérdésével.” Ennek ellenére õ az elsõ, „aki alapos, higgadt tanulmány tárgyává teszi ezt a hatalmas, parázsként izzó témát”, a viszontagságokkal és feszültséggel teli együttélést. „Remélem, hogy munkám elsõsorban a két nép kölcsönös egyetértését segíti majd elõ, és nem a szélsõségesek és fanatikusok haragját fogja kiváltani. Mindkét fél - zsidók és oroszok - részérõl számítok jóindulatú szellemi partnerekre. Az orosz nép és a zsidók életérõl szóló munkámban az a szándék vezérelt, hogy megkeressem a kölcsönös egyetértés mindazon elemeit, melyek megszabadíthatnak a keserû múlttól, és elvezethetnek a jövõbe” - olvashatjuk a kötet 1995-ben írt bevezetésének végén.
Szolzsenyicin az orosz forradalom elõzményeinek vizsgálatakor kiemelt figyelmet szentel a forradalmi terror és a politikai antiszemitizmus összefüggéseinek. Ennek keretében a zsidóságot nemcsak passzív, szenvedõ félként mutatja be, hanem olyan jelentõs, aktív társadalmi tényezõként, melynek bizonyos rétegei a cári önkényuralom elleni harcban a radikalizálódás „kényszerpályájára kerültek”, s végül tudtukon kívül elõkészítették a bolsevikok hatalomra jutását. Vagyis nem a holokauszt, a tömeges megsemmisítés perspektívájából szemléli a kelet-európai zsidóság sorsát, hanem megpróbálja utólag rekonstruálni az orosz és a zsidó nép számára kínálkozó, tragikusan elmulasztott lehetõségeket.
„Igen, minden bizonnyal oktalan dolog volt a zsidók részérõl csatlakozni a forradalmi mozgalomhoz, amely Oroszországban szétrombolta a normális élet menetét, következésképpen az oroszországi zsidókét is. Mert a monarchia és a burzsoá rend ledöntésében - mint nem sokkal elõbb ezek meg­­erõsítésében - a zsidók az elõõrsben találták magukat. Ilyen a zsidó karakter veleszületett mozgékonysága, a szociális áramlatok és a jövõ iránti túlzott érzékenysége.” Szolzsenyicinnek ez a kijelentése sok tekintetben párhuzamba állítható Bibó István nevezetes kategóriájával, a „túlfeszített lényeglátással”, mely a nem kevésbé veszélyes „hamis realizmus” ellentéte. Azért idéztem, mert a magyar progresszió és a baloldali mozgalmak soraiban a 20. század elején nálunk is sok zsidó származású egyént találunk, akik a késõbbiekben jelentõs politikai szerepet játszottak, ugyanúgy, mint Oroszországban. De ebbõl a ténybõl csak megrögzött antiszemiták vonták le azt a következtetést, hogy a liberalizmus, a polgári radikalizmus vagy a szociáldemokrácia (illetve ezeknek az áramlatoknak az oroszországi megfelelõi) „zsidó találmányok”. A kelet-európai zsidók ugyanis helyzetüknél fogva a többi népnél elõbb érzékelték azon társadalmi rendszerek válságát, melyben éltek. Ezért keresték elsõnek a kiutat, jártak élen a problémák orvoslását ígérõ új módszerek és eszmék keresésében, a tudományban és a politikai szervezkedésben egyaránt, anélkül hogy felmérték volna a kialakuló bolsevik típusú totalitarizmus rájuk nézve is katasztrofális következményeit.
Szolzsenyicin új források alapján vizsgálja meg a cári birodalmon 1880 és 1884, 1903 és 1906 között végigsöprõ két pogromhullám, valamint az ellenzéki mozgalmak és az 1905-ös orosz forradalom összefüggéseit. Rámutat arra a tényre, hogy csak a zsidó származású értelmiségiek egy kis csoportja vett részt a cári uralom ellen a terror eszközeivel is harcoló különbözõ narodnyik szervezetekben, hiszen az orosz zsidóság legalább hat, egymásnak többé-kevésbé ellentmondó programot követett. Jelentõs tömegei ragaszkodtak még mindig, a hagyományt követve, a vallási identitás védelméhez az elszigetelõdés útján. Ugyanakkor nõtt azoknak a száma, akik e felfogással ellentétben a beolvadást tartották az egyetlen járható útnak. Voltak, akik a nemzeti és kulturális autonómiáért harcoltak Oroszországon belül, mások viszont emigrációra készültek. Végül a század végétõl egyre többen lettek cionisták. A forradalmárok alkották a legkisebb csoportot, de számuk és szerepük természetesen így sem volt lebecsülendõ.
Amilyen érdekesek, s bár sok tekintetben vitathatóak az Együtt címû Szolzsenyicin-mû megállapításai az 1917-es forradalmat megelõzõ idõszakot illetõen, annyira sematikus, és sok tekintetben félrevezetõ a Szovjetunió korszakának elemzése. Ebben valóban nem tett mást, mint lényegében felsorolta, hogy a párt, illetve a titkosszolgálatok vezetõi közül ki volt zsidó származású, és milyen szerepet játszottak a terror rendszerének megalapozásában, illetve mûködtetésében, melynek egyébként maguk is a legtöbbször áldozatául estek. Ez a vég nélküli felsorolás valóban nehezen nevezhetõ „politikailag korrektnek”, vagyis a második kötettel kapcsolatban nem alaptalanul olvasták a szerzõ fejére, hogy antiszemita.
Én azonban nem sütném ezt a vádat a nagy orosz íróra, aki a múltban, elsõsorban a 18-19. századi hagyományokban kereste hazája megújulásának kulcsát, melyben nem volt idegen a zsidóellenesség. Szolzsenyicin azonban szemmel láthatóan a hajdani dicsõséget, s nem az egykori szégyent akarta feltámasztani. Nagyszerû anyagi és szellemi teljesítményeket várt a kilencvenes évek súlyos válsága után feltámadó Oroszországtól, ugyanakkor el akarta kerülni, hogy megismétlõdjenek a múlt tragikus hibái.