Sebestyén István
Szuperhatalmat építenek

„A pekingi olimpia mérföldkõ lesz, amely megerõsíti Kína átalakulását a világ elõtt” - jelentette ki Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke a testület közgyûlésén Pekingben. A sportdiplomata ezzel hivatalosan is egyértelmûvé tette: a 2008-as ötkarikás játékok nem csak nemes versengésrõl, küzdõszellemrõl, emberi nagyságról, vagy dollármilliárdokat megmozgató üzletrõl szólnak majd. És ez így igaz.

Pekingben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kap a „lelki tényezõ”: hihetetlen gazdasági teljesítményének elismerésén túl az ázsiai óriás mintha saját emancipációjának lehetõségét is látná egy sikeres olimpiában. Ennek megfelelõen készültek is rá. Mintegy 40 milliárd dollárt költöttek építkezésre, fejlesztésekre - ez négyszer nagyobb összeg, mint amit a görögök szántak a játékokra, de magasabb a 2012-es londoni büdzsénél is. És biztos, ami biztos, nemcsak a szmogot tüntetik el a levegõbõl, hanem igyekeznek garantálni a napos idõt is: az augusztus hiába része az esõs évszaknak arrafelé, a tudományos-fantasztikus nevû Pekingi Idõjárás-befolyásolási Hivatal 30 repülõgép és közel 5 ezer rakétavetõ segítségével veszi fel a harcot az elemekkel.

Természetesen a házigazdák a sport területén sem kívánnak senkiben kétséget hagyni kiválóságuk felõl. A kínaiak ötkarikás hagyományai nem túl jelentõsek ugyan (1984 óta vesznek részt rendszeresen a nyári olimpiákon), mégis csapatuk lesz a mezõny legnagyobbja - és nem biztos, hogy csak a létszámot tekintve. Az éremtáblázat elsõ helyét ugyanis nem minden esély nélkül célozták meg: Athénban négy arannyal maradtak le a diadalmaskodó amerikaiak mögött.
„Kína egyértelmûen bizonyítani szeretné, hogy joggal követel helyet magának a globalizált nyugati világ élvonalában” - fogalmazott lapunknak a NOB-elnök idézett kijelentésére rímelve Hamar Imre, a Konfucius Intézet igazgatója. Szerinte a kínaiak úgy érezhetik, hogy a velük kapcsolatos sztereotípiákból eddig nem sikerült igazán kitörniük, sokan például még ma is csak egy kommunista országot látnak hazájukban. Holott - hangsúlyozta Hamar - a bolygónk népességének egyötödét adó Kína kapitalista berendezkedésû ország, ahol a hétköznapokban a politika kevéssé van jelen. Helyette ott a közös cél: a gazdasági fejlõdés és a jóléti társadalom. A szak­értõ szerint a kínaiak „titka”, hogy a hõn áhított jólét érdekében - más ázsiai népekhez hasonlóan - számos nyugati polgár számára szokatlan szorgalommal feszülnek neki a munkának, és rendkívüli - családi és magánéleti - áldozatokra képesek.
Salát Gergely, az ELTE Kína Tanszékének adjunktusa arra is felhívta a figyelmet, hogy Kína az elvesztett ópiumháború után az 1842-tõl 1949-ig tartó bő egy évszázadban a nemzeti megaláztatások sorozatát szenvedte el a britektől, az amerikaiaktól, sõt a japánoktól is, és ez még ma is „élõ múlt”. „A Kínai Kommunista Párt legitimációja is abból fakad, hogy Mao vezetésével - vitatható módszerekkel ugyan, de - újra egységesítette és nagyhatalommá tette az országot. A kommunista vezetõ 1976-os halála után elindult gazdasági irányváltás pedig a jólétet is elérhetõvé tette” - mondta a szakértõ, hozzátéve, hogy a három évtizede tartó elképesztõ - átlagosan 9 százalékos - gazdasági növekedés demonstrálására ideális alkalom az olimpia.

A játékok ugyanakkor nemcsak a pozitívumokra, hanem a negatívumokra is ráirányítják a figyelmet. Emberi jogi szervezetek most éppen - az olimpiára érkezett újságírók által is sérelmezett - internetcenzúra miatt tiltakoznak napi szinten, de „bûnlajstromukon” ott szerepel többek között Tibet és Szudán ügye, továbbá politikai foglyok kivégzése, újságírók bebörtönzése és a vallásszabadság helyzete. A Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet egyenesen azzal vádolja a NOB-ot, hogy a szervezet „a kínai rezsim cinkosává vált”.
Nem véletlenül vált kényes kérdéssé az sem, hogy melyik politikai vezetõ vesz részt a megnyitó ünnepségen, és melyik nem. Bush és Sarkozy - mint EU-elnök - ott lesz, de például az Európai Parlament elnöke, Hans-Gert Pöttering - a tibeti konfliktus miatt - nem. A kérdésben még XVI. Benedek pápa is állást foglalt, üdvözölve az olimpiát rendezõ Kínát, amit elemzõk a Vatikán és az ázsiai ország közötti közeledésként értékeltek. (A kínai kormány nem engedi, hogy a katolikusok elismerjék a pápa fennhatóságát, ezért a kormányhû hivatalos egyház mellett több millió „földalatti” katolikus van az országban.)
A kínaiak a kritikákat nem veszik jó néven. Hu Csin-tao elnök nemzetközi sajtótájékoztatóján azzal a kéréssel fordult a média munkatársaihoz, hogy ne „politizálják a játékokat, ugyanis ez nem segítené elõ »az eltérõ vélemények« közti kölcsönös tiszteleten alapuló közeledést”.
Salát Gergely szerint a kínai reakció, saját szempontjukból, teljesen érthetõ. „Úgy vannak vele, hogy ha már egyszer nekik ítélték a rendezés jogát, akkor a sportra kellene koncentrálni. Ráadásul Kínát nem úgy kell elképzelni, hogy 1,3 milliárd ember nyög az emberi jogok hiánya miatt: a döntõ többségnek nem erre, hanem a boldogulásra, gazdagodásra van igénye. Meglehet, nyugati szemmel ez furcsának hat, de figyelembe kell venni, hogy az emberi jogok kifejezést a kínai nyelvben csak 1945-ben alkották meg, az ENSZ-dokumentumok fordítása kapcsán” - fogalmazott az ELTE adjunktusa.
Hamar Imre ugyancsak kiemelte: Kína megítélésénél azt is figyelembe kell venni, hogy Ázsiában nincs akkora hagyománya a demokráciának, mint a nyugati világban. „Egy ilyen roppant birodalmat nehéz is lenne demokratikus alapokon irányítani. Megkockáztatom, hogy jelenleg a töretlen kínai fejlõdéshez elengedhetetlen az egypárti vezetés” - vélekedett. Az emberi jogi problémák, illetve a cenzúra kérdésével kapcsolatban megjegyezte: tendencia, hogy a kínaiak egyre inkább kiállnak az érdekeik mellett, és mind kritikusabbak a helyi vagy akár a tartományi vezetéssel szemben is. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a médiumokban „nem jelenhet meg akármi”, ez a folyamat lassan akár a politikai változás irányába is hathat.
Mindkét szakértõ utalt arra, hogy Ázsiában nem egyedülálló gyakorlat, hogy egy „menedzserszemléletû” puha diktatúra irányítja a piacgazdaságot jelentõs fejlõdést produkálva. A rendszerváltás elõtt ilyen volt Dél-Korea vagy Tajvan, élõ példaként pedig a „családi vezetésû” Szingapúr említhetõ. Az elõbbi két országnál a fejlõdés politikai változásokat is generált, ami hosszú távon Kínában is elképzelhetõ.
Salát Gergely hangsúlyozta: Kína nem nevezhetõ már kommunista országnak, de még csak szocialistának sem - szerinte egy részben vadkapitalista berendezkedésû, keménységét tekintve a késõ kádárihoz hasonló diktatúráról van szó. „Igaz, nincs központi nyugdíjrendszer, illetve társadalombiztosítás, az iskolák pedig fizetõsek. A földi boldogulás lehetõségei pedig csak akkor nyitottak a számodra, ha nem kérdõjelezed meg a központi hatalom legitimitását” - mutatott rá.
Mit hoz a jövõ? 2006-ra Kína vált a világ negyedik legnagyobb gazdasági hatalmává (megelõzve már Nagy-Britanniát is), a CIA-nak alárendelt amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács elõrejelzése szerint pedig 2016-ra az USA mögött felzárkózik a második helyre. Az ország védelmi kiadásai is jelentõsen növekedni fognak: 2020-ra maga mögé utasíthatja Orosz­országot, és szintén csak az Egyesült Államok fogja megelõzni. Pekingi közlés szerint Kína idén mintegy 18 százalékkal, csaknem 60 milliárd dollárra emelte katonai költségvetését. Külsõs (tajvani) hírszerzési adatok szerint azonban a kínai  védelmi kiadások az idén valójában 170 milliárd dollárra emelkednek a tavalyi 110 milliárdról.
Egyre határozottabb világpolitikai szerepvállalása kapcsán ugyanakkor Kína gyakran emlegeti a „peaceful rising”, vagyis a békés felemelkedés fogalmát. „Hosszú idõn át Kína természettõl fogva védekezõ katonapolitikát folytatott. Soha nem fog hegemóniára törekedni. Kína fejlõdése semmiképpen nem fogja sem sérteni, sem fenyegetni más országok érdekeit” - intett nyugalomra Hu Csin-tao elnök is az említett nemzetközi sajtótájékoztatón.
Hamar Imre úgy látja, ez a törekvés - az alapvetõen békeszeretõ kínai kultúrát figyelembe véve - õszinte lehet. Ugyanakkor a globális energiaéhség kapcsán könnyen kiélezõdhet a geopolitikai feszültség Kína és az Egyesült Államok között, hiszen az ázsiai ország az olajért cserébe szemet hunyt a szudáni népirtás fölött (Szudán olajipari termelése Kínáé, ezért az ENSZ BT-ben Kína fékezte a szudáni rezsim elleni fellépést), szoros viszonyt ápol a Nyugattal, egyre hûvösebb Oroszországgal, sõt, Irán felé is kacsingat, belépve ezzel a közel-keleti „sakktáblára”.
„A nyílt katonai konfliktus azonban a közeljövõben azért sem valószínû, mert Kína - egyelõre - katonailag nem nagyhatalom. Jelentõsen növeli ugyan katonai kiadásait (mint ahogy nagy hangsúlyt tesz ûrkutatási programjára is), ám a nyugati fegyverembargó korlátozza a hadi fejlõdést” - mondta a Konfucius Intézet igazgatója.
Salát Gergely ennek kapcsán arra mutatott rá, hogy a maoi „szellembõl” mára szinte semmi nem maradt Kínában - kivéve a nagyhatalmi sovinizmust és nacionalizmust, amibõl a birodalmi szerep helyreállítására való törekvés is táplálkozik. Hozzátette azonban azt is, hogy bár az USA és Kína „kóstolgatja” egymást, ám jól tudják, hogy függõ helyzetben vannak a másiktól. „Az Egyesült Államok kínai kölcsönök révén - vagyis a kínai emberek megtakarításaival - tartja fenn a fejlõdését, az ázsiai óriás számára viszont az USA jelenti a legnagyobb exportpiacot” - magyarázta az ELTE adjunktusa.
A szakértõ szerint nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy vannak bizonyos tényezõk, amelyek megakaszt­hatják Kína felemelkedését. Az energiahordozók és a nyersanyagok drágulása, a források apadása például a gyártás és a szállítmányozás további, akár radikális drágulását is maga után vonhatja. Szintén élõ probléma, hogy a tengerparti ipari térségek telítõdtek, ráadásul ezekben a körzetekben munkaerõhiány lépett fel, ami a bérek emelkedését vonta maga után. Emiatt már most több multinacionális vállalat is azon gondolkozik, hogy más ázsiai országokba, például Kambodzsába települ. Továbbá - vélekedett Salát Gergely - nem szabad kihagyni a számításból a természeti katasztrófákat (lásd az ország jelentõs részét megbénító év eleji hóvihart, valamint a mintegy 100 ezer áldozatot követelõ májusi földrengést), illetve a környezetszennyezés esetleges drámai következményeit sem.