Az anyatej kétségkívül a legjobb táplálék a babának. A szoptatás a
fáradtság, ijedtség, fájdalom esetén is nyugtató, altató és fájdalomcsillapító
hatású. Ugyanakkor az anyuka részérõl áldozatot is jelent folyamatosan
rendelkezésre állni, és nyilván összeegyeztethetetlen a modern nõ eszméjével a
gyermekét munka közben is testén hordó anya képe. Pedig civilizációs fejlõdés
ide vagy oda, a csecsemõ testi és lelki épségéhez nagyban hozzájárul a
folyamatos testkontaktus és az igénye szerinti szoptatás.

„A civilizált ember elfelejtett, vagy nem mer az érzéseire, ösztöneire
hallgatni. Kétségbe vonja, hogy vannak ösztönei, és hogy érzései megbízhatóbbak,
mint az intellektusa. Pedig a kisbabákkal való törõdésben nincs helye az
intellektusnak - állítja Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában címû
könyvében. A pszichoterapeuta a kontinuum-elvrõl szóló mûvében úgy érvel, hogy
noha egyik leg-erõsebb ösztönünk a csecsemõ gondozására irányul, mi mégis
különbözõ gyermeknevelési és csecsemõgondozási tanácsadókra hallgatunk.
„Születésük után elválasztjuk a kicsiket az anyától, külön szobába fektetjük,
babakocsiban tologatjuk, az óra szerint szoptatjuk õket, és csak akkor érünk
hozzájuk, ha tisztába tesszük, vagy etetjük õket, mert attól félünk, hogy a túl
sok szeretet elkényezteti a gyermeket. (…) Azok a szülõk, akik nem reagálnak a
gyermekeikre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem szerethetõek, vagy nem
érdemlik ki a szeretetüket, vagy valamiért nem elég »jók«” - érvel a szerzõ.
„A szoptatás leegyszerûsítve azt jelenti, hogy az anya a gyerek igényei szerint
cselekszik” -mondja Csóka Szilvia. Az SE Magatartástudományi Intézet munkatársa
szerint a szoptatást legtöbbször lelki okok és kulturális megrögzöttségek
gátolják, 3-4 százalék lenne az anyukák között, aki biológiai okból nem tud
szoptatni. Mint mondja, mindenképpen áldozat egy kis embernek a rendelkezésére
állni, de mikor a síró gyermeket felvesszük, és karunkban ringatva, megszoptatva
visszaaltatjuk, nem csupán aznap este tettünk vele jót. Egész késõbbi életét
alapozzuk meg azzal, hogy jelzéseit, melyeket nekünk címez, komolyan vesszük, és
reagálunk rájuk. Az újszülött még nem tudja, milyen világba érkezett, mi
teremtjük köré az univerzumot. A glóriás kép helyett, ahol a kisminkelt anyuka
mosolyogva szoptatja a rá hálásan visszanézõ kisbabáját, inkább ismerjük el: a
szoptatás sokszor fáj, fárasztó, és az embernek gyakran elege van az egészbõl.
Csóka Szilvia szerint bonyolítja a helyzetet, hogy Magyarországon még mindig nem
az intim szféra részeként tekintenek a szoptatásra, hiszen sokszor ez a köztéma
a játszótereken. „Talán ha a témát a maga természetességében kezelnénk, az
többeknek segítene, mert a szoptatás nem holmi misztikus rituálé” - mondja a
doktornõ.
„Az a szülõ, akinek a napjai kizárólag a gyermekgondozás körül forognak,
egyfelõl valószínûleg unatkozni fog, és mások is unalmasnak fogják találni õt,
másfelõl nagy eséllyel nem is lesz képes kielégítõ gondoskodást nyújtani -
állítja a már korábban említett Jean Liedloff. A baba azt igényli, hogy egy
aktív személy életében vegyen részt, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és
megfigyelheti, hogy milyen élmények várnak rá késõbb. Az anyja karjában passzív,
de az érzékszervei ki vannak hegyezve. Szereti, ha alkalmanként ráirányul a
figyelem, puszilgatják, csiklandozzák, levegõbe dobálják, stb. Ám fõ
elfoglaltsága az, hogy magába szívja a látottakat.
„Sokszor találkozom a szomszéd kisbabájának gyarapodása miatt frusztrált
anyukákkal, pedig abszurdum, hogy a szoptatás a teljesítménykényszer egy újabb
területe legyen - állítja dr. Bozori Ildikó, gyermekgyógyász. - Mindemellett
gyakran érzem úgy, hogy az anyukák könnyen feladják a szoptatást különféle téves
gondolkodás miatt. Sok helyütt a gyerekorvos is viszonylag hamar ajánl tápszert,
minden kétséget kizáróan persze saját meggyõzõdése szerint a gyerek igényeit
szem elõtt tartva. Bár olyannal is találkoztam már, hogy a szekrényben lévõ
tápszer, mint aranytartalék, tudat alatti megnyugtatás volt valakinek, amely a
szoptatást is segítette.”
A cikkre érkezett számos