Munkatársunktól
Nyugaton csend, keleten vihar
A globális terrorizmus változó arca

Miközben a héten újabb terrorhullám söpört végig Ázsiában, Isztambultól Indiáig, Európában az elmúlt három évben nem sikerült merényletet végrehajtaniuk a terroristáknak, az Egyesült Államok pedig a terrorizmus elleni harcnak köszönhetõen mindeddig a határain kívül tudta tartani a terrortámadásokat. A 2001. szeptember 11-ei támadások óta eltelt közel hét évben a terrorizmus arca is megváltozott - írja az al-Kaidáról szóló Gyõzelem vagy vereség? címû összeállításában az Economist.

Az Egyesült Államok immár hét éve vívja a terrorizmus elleni harcát - azaz hosszabb ideje, mint ameddig az egész második világháború tartott -, az eredmények mégsem egyértelmûek. Igaz, hogy az al-Kaida elvesztette afganisztáni bázisát, de újabbra tett szert Pakisztánban. Oszama bin Laden még mindig szabadlábon van, bár Kalid Sejk Mohammedet, a szeptember 11-ei támadások kitervelõjét bíróság elé állították Guantanamo Bayen. A terrorszervezet számos vezetõjét likvidálták vagy bebörtönözték, ám mások máris a helyükbe léptek. Az al-Kaida ugyan meggyengült, mégis muzulmán fiatalok százai jelentkeznek még mindig, hogy felrobbanthassák magukat. Az Egyesült Államokat 2001 óta nem érte ter­ror­támadás, de több európai fõvárosban is sikerrel jártak a merénylõk. Igaz, azóta több támadást is sikerült meghiúsítani az Atlanti-óceán mindkét partján. Bár mindeddig nem sikerült tömegpusztító fegyverrel terrortámadást végrehajtaniuk, hírszerzõi értesülések szerint továbbra is feltett szándékuk, hogy valamilyen nem hagyományos fegyverhez, például „piszkos bombához” jussanak, és azt be is vessék.

A nyugati titkosszolgálatok szerint ezért továbbra is az al-Kaida jelenti a legnagyobb fenyegetést a nyugati országok biztonságára, mivel az országhatárok nélküli szervezetet nem konkrét politikai célok motiválják, mint a hagyományos terrorszervezeteket, hanem a minél „látványosabb” pusztítás. Tagjai számára a földi élet nem érték, így készek azt gondolkodás nélkül eldobni maguktól. Az al-Kaida ugyanis nemcsak terrorszervezet, militáns csoportok hálózata, hanem maga a lázadás ideológiája.
Az al-Kaida zsenialitása abban állt, hogy a Közel-Keleten folyó több évtizedes helyi terrorizmust sikerült a globalizmus eszközeivel egyetlen ügy, nevezetesen az Amerika ellen folytatott dzsihád köré csoportosítania. A muzulmán országokban erõs Amerika-ellenességet kihasználva közvetlenül a „távoli” ellenséget vette célba - a „közeli” ellenség, a térségbeli kormányok helyett, amelyekkel már sokkal nehezebb lett volna szembeszállni - azt remélve, hogy ezzel sikerül megosztást hozni az Egyesült Államok és szövetségesei közé úgy, hogy Amerikát választásra kényszeríti: vagy megvonja támogatását a baráti országoktól, vagy még közvetlenebb módon beavatkozik a Közel-Kelet ügyeibe. Ha pedig ez utóbbit választja, azzal okot ad a dzsihádra. Ennek fényében a 2001. szeptember 11-ei támadás célja az amerikaiak provokálása volt, hogy indítsanak támadást a „muszlim föld” ellen. Az Egyesült Államok pedig besétált a csapdába. Egy ideig úgy is tûnt, a dzsihádistáknak sikerül teljes mértékben destabilizálniuk a Közel-Keletet, és ezzel térdre kényszeríteni az Egyesült Államokat, ám egyre valószínûbb, hogy Amerikának mégiscsak sikerül kikecmeregnie a „kutyaszorítóból”.
Olyannyira, hogy nyugati terrorizmusszakértõk már-már az al-Kai­da bukásáról beszélnek. Ennek a nézetnek a fõ szószólója Marc Sageman, aki a Vezér nélküli dzsihád címû könyvében arról ír, hogy a terrorszervezetet sikerült „operatív szinten semlegesíteni”, ezután a fõ veszélyt a nyugati világot behálózó laza muzulmán csoportok jelentik, akik egymást radikalizálják, és saját maguk által pénzelt, önálló akciókat hajtanak végre. Ezt a nézetet erõsen vitatja ugyanakkor Bruce Hoffman, a Georgetown University professzora, aki szerint az elmúlt években már többször „temették” a terrorszervezetet, amely aztán újabb robbantásokkal hallatva magáról jelezte: köszöni, jól van. Emellett az is bebizonyosodott, hogy számos, Európában tervezett vagy végrehajtott akciónak a szálai Pakisztánig nyúlnak vissza.
Az eltérõ vélemények részben az al-Kaida sajátos szerkezetének tudhatók be: az alig pár száz fõs „kemény mag” több ezer vagy tízezer militáns csoporttal áll közvetlen vagy közvetett kapcsolatban, elsõsorban a muszlim világ olyan irányítás nélküli vagy irányíthatatlan térségeiben, mint az afgán-pakisztáni határmenti térségek, a libanoni palesztin menekülttáborok, a Szahara vagy az indonéz szigetvilág. Másrészt az európai muzulmán fiatalok körében talál termékeny talajra a dzsihád ideológiája, mivel a radikális iszlámban találják meg önazonosságukat. (Az egész világot behálózó szervezet mûködésében emellett elhanyagolhatatlan szerepet játszik az internet is, aminek segítségével tagjai nemcsak a terrorista módszereket terjesztik, de már létre is hozták azt a „virtuális kalifátust”, amelynek gyakorlati megvalósítása az iszlamisták kitûzött célja. A Spanyolországtól Indonéziáig terjedõ iszlám birodalom annak a kalifátusnak lenne a felélesztése, amelyet Atatürk török államalapító számolt fel 1924-ben.)
Míg ugyanis az Egyesült Államok számára a terrorizmus ma még mindig fõképp külsõ veszélyként jelentkezik - ezért is beszél leginkább „háborúról” (amibe természetesen belefér, hogy külföldrõl érkeznek az országba szélsõséges emberek), addig Európában sokkal inkább belsõ problémáról van szó. Az európai muzulmán szélsõségesek nagy része már a kontinensen született, így az európai országok által végrehajtott katonai akcióknak is elsõsorban belföldi „visszhangja” van. Ráadásul Amerika is egyre inkább úgy érzi, mind nagyobb fenyegetést jelentenek számára a „világos bõrû” európai szélsõségesek. A nemzetközi biztonsági intézkedések megszigorításával ugyanis a radikalizált fiatalok mind ritkábban tudnak Irakba vagy Pakisztánba utazni, hogy ott harcoljanak, ezért valamely európai országban - vagy épp az Egyesült Államokban - vívják a harcukat.
Az amerikai muzulmánok láthatólag kevésbé fogékonyak a militáns ideológiákra, ennek oka talán az európainál jóval befogadóbb amerikai kultúra, ahol egyrészt sokkal több lehetõség van a társadalmi rétegek közötti mobilitásra, másrészt a vallás jóval nagyobb szerepet játszik a közéletben. Emellett a „harcmezõ” földrajzilag is jóval távolabb van az al-Kaida bázisaitól, mint az európai színterek. Ugyanakkor a bebörtönzött dzsihádisták propagandamunkájának „köszönhetõen” mind nagyobb a veszélye - úgy Európában, mint az Egyesült Államokban - a börtönlakók radikalizálódásának, illetve a vallási szélsõségesek és „világi” bûnszervezetek összefonódásának.
Ugyanakkor a terroristák vérengzései mind kevesebb támogatottságot élveznek a muzulmán országokban. A kegyetlenkedések, a válogatás nélküli vérontás, a vallási szigor fegyverrel való alkalmazása a helyi lakosság mind nagyobb részét fordítja az egykori „hõsökkel” szembe. A dzsihád eddig radikális ideológusai is mind gyakrabban emelik fel a szavukat a válogatás nélküli gyilkolás ellen. Még Szajid Imam al-Sarif, az al-Kaida egyik alapítója és fõ ideológusa is úgy nyilatkozott tavaly, hogy „semmi sem váltja ki Allah haragját és bosszúját jobban, mint az oktalan vérontás”, hozzátéve, hogy a dzsihádot csak erre felhatalmazott imám vagy sejk hagyhatja jóvá, nem holmi „internetlovagok”. Bár az afganisztáni dzsihádot támogatja, az irakival kapcsolatban kétségei vannak, a szeptember 11-ei merényletek szerinte „katasztrófát hoztak a muzulmán világra... Mire jó, ha lerombolod az ellenség egy épületét, õ viszont elpusztítja az egyik országodat?”
Persze a válaszreakció sem maradt el a kritikákra, Ajman al-Zavahiri, az al-Kaida másik alapítója kétszázoldalas cáfolatban árulással vádolta meg al-Sarifot, míg az addig régóta hallgatásba burkolózó Oszama bin Laden is egymás után négy videofelvételt is közzé tetetett.
A terror elleni háborúnak tehát még közel sincs vége, de mivel az al-Kaida nem vált tömegmozgalommá, hanem sokkal inkább - akár európai, akár muzulmán - szélsõséges csoportok ideológiájává, az ellene folytatott harcot sem fogja tudni az Egyesült Államok egyedül, csak katonai eszközökkel megnyerni. A dzsihádisták ellen vívott küzdelem ugyanis elsõsorban ideológiai szinten zajlik. Nem lehet megengedni az al-Kaidának, hogy a muzulmánok érdekeinek védelmezõjeként lépjen fel. Mert bár a dzsihádisták azt állítják, hogy a demokrácia bûnös, „emberalkotta” törvény, mégis muzulmánok tömegei élnek a demokratikus választások lehetõségével, valahányszor erre alkalmuk nyílik. A demokrácia azonban nem jelent se „instant”, se teljes megoldást. Ráadásul hitelét veszti, ha megvalósításához fegyver szükséges. Mégis, még mindig a legjobb megoldást jelenti azok megfékezésére, akik az iszlámot a szembenállás fegyvereként akarják használni. Ezért csak a muzulmán országok kormányaival együttmûködve, nyugati országok támogatásával lehet a fenyegetést továbbra is visszaszorítani, remélve, hogy a dzsihádisták elõbb-utóbb saját maguk teszik majd tönkre a saját ügyüket.