A gerillák térképét egy laptop rejtette

Ingrid Betancourt és a többi tizennégy túsz kiszabadulásának körülményei nem teljesen világosak, egy hosszabb akció végeredményeként kerülhetett rá sor. Az elmúlt hónapokban a kolumbiai hadseregnek és különleges egységeknek sikerült több sikeres akciót végrehajtaniuk. Márciusban megölték a szervezet második számú vezetõjét, Raul Reyest. A magas rangú FARC-vezetõ likvidálása diplomáciai bonyodalmakat okozott, mivel Ecuador területén került rá sor. Reyes likvidálásának Franciaország sem örült, mivel vele akartak tárgyalni Ingrid Betancourt szabadon bocsátásáról.

Az akció során sikerült megszerezni Reyes laptopját, amely számos értékes információt tartalmazott, térképeket, leveleket és kódokat, melyeket késõbb felhasználtak a múlt heti szabadító akció elõkészítésében.
A kormányerõk malmára hajtotta a vizet, hogy Reyes likvidálása elõtt nem sokkal természetes úton meghalt a FARC veterán vezetõje, Manuel Marulanda. A két vezetõ elvesztését követõ zavart felhasználva a kolumbiai titkosszolgálat egyre közelebb került a túszokhoz, sikerült beépülniük a FARC vezetésébe, és amerikai kémmûholdakkal beazonosították, hogy a dzsungel melyik részén tartják fogva az „értékes” túszokat. A szabadító akció végül egyetlen puskalövés nélkül zajlott le, a Reyes laptopján talált információk segítségével ugyanis sikerült elhitetni Betancourt és a többi túsz fogvatartóival, hogy a FARC új vezetõje, Alfonso Cano küldött helikoptert a túszokért.
Már a kiszabadulást követõ napon a francia sajtó tényként számolt be arról, hogy az akcióban részt vevõ kommandósokat izraeli katonai szak­értõk készítették fel. Médiaértesülések szerint ugyanis a Global CST izraeli biztonsági cég igazgatóját, Israel Zivet, valamint a katonai hírszerzés egyik korábbi vezetõjét, Yossi Kupperwassert látták a kolumbiai kommandósok bázisán. A Le Figaro beszámolója szerint több tucat izraeli hírszerzési szakértõ és kommandós segítette a kolumbiai különleges erõk felkészülését a szabadító akcióra. Israel Ziv a sajtónak nyilatkozva az akciót kolumbiai Entebbének nevezte, utalva a pontosan 32 évvel korábban végrehajtott szabadító akcióra. (1976. június 27-én palesztin és német terroristák eltérítették az Air France Athénból Párizsba tartó járatát 248 utassal - 84 izraeli állampolgárral - a fedélzetén, 40 palesztin terrorista szabadon bocsátását követelve. A gép az ugandai Entebbében, Izraeltõl néhány ezer kilométerre szállt le, majd hosszas egyezkedés után július 3-án hajnalban az izraeli hadsereg váratlanul rajtaütött a túszejtõkön, és Hercules gépekkel elszállította a túszokat; az akcióban egy kommandós vesztette életét, Yoni Netanjahu, Benjamin Netanjahu késõbbi miniszterelnök testvére.) „Ingrid Betancourt a terrorizmus elleni harc szimbólumává vált az elmúlt években. A kiszabadítására irányuló akció a világ minden különleges egységének a büszkeségére válna… Nem szabad eltúlozni az akcióban betöltött szerepünket”- nyilatkozta a Haaretz címû napilapnak Izrael Ziv.
A Le Figaro szerint a kolumbiai kormány a szabadító akció elõtt mintegy másfél évvel kért segítséget Izraeltõl a FARC elleni harchoz, tekintettel a két ország között létezõ szoros katonai együttmûködésre - Izrael korábban repülõgépekkel, felderítõ repülõgépekkel, hírszerzési technológiával látta el Kolumbiát. A kolumbiai kérést követõen az izraeli védelmi minisztérium „kölcsönözte” ki a Global CST-t, amely - a jelek szerint jól használható - technológiával látta el a kolumbiai különleges egységeket.
A sikeres túszszabadításnak több rövid távú pozitív következménye van a kolumbiai kormány számára, annak ellenére, hogy egy svájci rádió felvetette, hogy a túszok azért szabadultak ki, mert az Egyesült Államok mintegy húszmillió dollárt adott a FARC-nak az életükért. Kolumbia és Uribe elnök számára hatalmas siker, hogy a túszok kiszabadulására nem Hugo Chavez közvetítésével került sor, aki hatalmas felhajtás közepette látogatott tavaly év végén Párizsba, ahol ígéretet tett arra, hogy rábeszéli a vele hasonló politikai platformon álló FARC-ot Ingrid Betancourt szabadon bocsátására. Mindemellett Uribe elnök taktikája látszott beigazolódni, aki a folyamatos francia nyomás ellenére sem volt hajlandó tárgyalni a gerillákkal.