Korbuly Dezs otilde , München
Útkészítők
A magyarországi politikai katolicizmus és az első zsidótörvény

Hetven éve fogadták el a magyar parlamentben az elsõ zsidótörvényként ismert jogszabályt. Néhány hete Karsai László történész (Fajvédõk és csendestársak. Hetek, 2008. június 27.) írt a törvény születésének körülményei­rõl. A törvény társadalmi és politikai elfogadtatását elõsegítette a két háború közötti politikai katolicizmus - állítja Korbuly Dezsõ, Münchenben élõ történész a Heteknek elküldött állásfoglalásában, melyet az alábbiakban közlünk.

Korbuly Dezső

Németh László az 1943-as szárszói konferencián kíméletlenül ítélkezett a két világháború közötti magyar politikai viszonyokról, melyek szûkebbek, sivárabbak voltak, mint korábban bármikor: „Habsburg-restauráció császár nélkül.” Az úgynevezett keresztény középosztályra támaszkodó vezetõréteget pedig „erkölcsileg és értelmileg lezüllött dilettánsok, politikai analfabéták” képezik. Bibó István, a hazai viszonyok másik okos megfigyelõje, szintén keményen bírálta ezt az idõszakot, „ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerû láncolatában, hanem azokon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erõket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat”.
A magyarországi konzervatív politikai katolicizmus ezt a visszatekintõ kritikát természetesen nem ismerte. Szócsöve, a Bangha Béla jezsuita pap vezetése alatt mûködõ Magyar Kultúra pedig a meghirdetett „keresztény-nemzeti kurzus”-tól már az 1920-as évek elején a „rombolás ördögei”, a liberalizmus, az ateista irodalom, a „destruktív” zsidóság és a szociáldemokrácia elleni harcot várta el: mivel az 1919-es „szociáldemokrata összeesküvés” nagymértékben veszélyeztette a keresztény társadalmat, korlátozni kell a liberalizmus „bálványait”, a szólás, a sajtó és a gyülekezés szabadságát a keresztény hit és erkölcs mértéke szerint.
Bangha Béla 1926-ban a zsidókérdéssel foglalkozva kifejti, hogy a zsidók nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális életben is zavarják a keresztény társadalom fejlõdését, mert materialista világnézetüket és alacsonyabb erkölcsüket rá akarják kényszeríteni keresztény környezetükre. Ráadásul a „szocialista uszítást” is õk irányítják.
1927-ben az olasz fasizmus megszüntette a szabad szakszervezetek mûködését. A Magyar Kultúra dicséri Mussolinit, aki erõs kézzel vetett véget a demokratikus szabadságjogok „babonájának”, ami Magyarország számára is példaadó. A fasizmus védelmében a Magyar Kultúra 1928 nyarán nyílt levelet intézett Zsolt Béla liberális újságíróhoz, melyben szemére veti, hogy naivul hisz a demokratikus szabadságjogok értékében, és a fasizmust támadja, amely pedig egy erkölcsileg magasabb társadalmi rendszert képvisel.
XI. Pius pápa 1931. május 15-ei „Quad­ragesimo anno” kezdetû bullája a szociális kérdéssel foglalkozva a társadalmi rétegek és osztályok békés együttmûködését hirdette meg a méltányosság és a szeretet jegyében, ugyanakkor leszögezte, hogy a szocialista és a keresztény társadalomszemlélet ellentéte áthidalhatatlan. A magyarországi konzervatív katolicizmus örömmel üdvözölte a pápai bullát, melyet a Magyar Kultúra a korszerû katolikus társadalompolitika alaptörvényének nevezett. Az 1930-as években viszont már nem csak a Magyar Kultúra szabta meg a hazai politikai katolicizmus irányvonalát. Fiatal katolikus politikusok és újságírók, így gróf Széchenyi György, Katona Jenõ és Szabó Zoltán a Korunk Szava folyóirat hasábjain kerestek választ az aktuális társadalompolitikai kérdésekre, melyek középpontjában a szegényparasztság helyzete és a földreform szükségessége állt.
Bangha Béla ezzel szemben a katolikus társadalompolitika szempontjából károsnak tartotta a földkérdés forszírozását, hiszen a Quadragesimo anno szociális programját nem szabad leegyszerûsíteni a földreform kérdésére.
1936-ban megalakult a KALOT, a katolikus parasztfiatalok szervezete, melynek 1938-ban már százötvenezer tagja volt. Szervezõi és tényleges vezetõi Kerkai Jenõ és Nagy Töhötöm jezsuita szerzetesek, akik Bangha Béla rendtársukkal ellentétben hittek a radikális földreform szükségességében. Kerkai Jenõ 1939-ben a katolikus püspöki konferenciának terjesztette be földreformtervét, mely lényegében, példaadó kezdetnek, az egyházi birtokok felosztását javasolta kártérítés fejében. Ezzel a magyar katolikus egyház megnyerné a maga számára a parasztokat, és a KALOT erõs parasztszövetség magjává válhatna.
A püspökök Kerkai tervét még csak vita tárgyává se voltak hajlandók tenni.
Hitler hatalomátvételét és a nácik németországi diadalát a Magyar Kultúra kezdetben megértéssel, sõt szimpátiával fogadta. Bangha Béla pozitívan ítélte meg a „parlamentarizmus hibáinak” kiküszöbölését és a „zsidó plutokrácia” elleni harcot, a nacionálszocializmus tömegeket magával ragadó lendülete pedig követendõ példaként szolgáljon a katolicizmus számára, mert a katolikus programot valóban „hitleri következetességgel” kell megoldani.
A katolikus baloldal ezzel szemben határozottan elítélte a nacionálszocializmust. Gróf Széchenyi György 1937. május 26-án meglehetõsen zavarba hozta a magyar politika vezetõit képviselõházi beszédével, melyben felszólította a kormányt, járjon közben a Németországban letartóztatott és bebörtönzött papok szabadon bocsátása érdekében. Kánya Kálmán külügyminiszter haladéktalanul bocsánatot kért a német nagykövettõl egy „fanatikus katolikus” sajnálatos fellépéséért.
1938-ban a kormány napirendre tûzte az úgynevezett zsidókérdés megoldását, és „a társadalmi és gazdasági egyensúly” érdekében a zsidó orvosok, jogászok, mérnökök, újságírók, színészek és rendezõk számarányát 20 százalékban határozta meg. Az 1938. május 29-én életbe lépett úgynevezett elsõ zsidótörvény ellen a szociáldemokrata és liberális ellenzéken kívül csak gróf Széchenyi György szavazott.
A Magyar Kultúra a zsidótörvényt túl enyhének tartotta, hiszen „nemzeti érdek, hogy azok legyenek az ipar és a kereskedelem irányítói, akik mind biológiailag, mind lelkileg a nemzethez tartoznak, és akiknek tõkén és nyereségen kívül más ideáljaik is vannak”.
Bangha Béla különbséget tett a szerinte jogos vallási és gazdasági antiszemitizmus és a faji antiszemitizmus között. Ez utóbbi a zsidókban alacsonyabb rendû és megvetendõ teremtményeket lát, ami nem egyeztethetõ össze a keresztény tanítással. Munkatársa, Bíró Bertalan viszont a zsidó asszimiláció kudarcáról ír 1939-ben a Magyar Kultúrában: a zsidó faj nem tud asszimilálódni. Ezért kikeresztelkedett zsidók is zsidók maradnak, mert megõrzik faji tulajdonságaikat, a vegyes házasság pedig felelõtlenség, mert megfertõzi a magyar nemzet és faj tisztaságát.
A magyarországi konzervatív katolicizmus antiszemitizmusa természetesen nem egyeztethetõ össze a Hegyi Beszéd tanításával, de különösen sajnálatos, hogy nem ismerte fel azt a mérhetetlen erkölcsi kárt, melyet a zsidóellenes intézkedések okoztak. Mert ezek, Bibó István szavaival élve, „legális formák között hozzászoktatták a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez”. Ami aztán, újra Bibó Istvánt idézve, „a zsidók számára az emberi élet minden területén elõször az emberi méltóság degradálását, aztán pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszûnését jelentette”.
1944-45 telén Magyarországon összeomlott az a rendszer, mellyel a konzervatív katolicizmus magát nagymértékben azonosította. 1945 után pedig a magyar politikai katolicizmus újjászervezését a kommunista hatalomátvétel gyors üteme tette kilátástalanná.