Fontos Ádám
Homok és romok
Tunézia másik arca

A tevénél már csak a turista ragaszkodik csökönyösebben a véget nem érõ sziesztákhoz, szinte megoldhatatlan feladat elé állítva ezzel azokat az országokat, amelyek egyszercsak ráeszmélnek: strandjaik és nívós éttermeik mellett évezredes történelmüket is megmutathatnák az érkezõknek. Így járt Tunézia is.

Képzelje el, hogy minden turista a Balatonhoz özönlik, s noha remekül érzik magukat, Hévízig már szinte egyikük sem merészkedik el, mert azt félelmetes és egzotikus vidéknek gondolják - foglalható össze az észak-afrikai ország idegenforgalmának legnagyobb problémája.
Valóban elszántság kell ahhoz, hogy valaki a nyár közepén merészkedjen 10-20 kilométernél távolabb a tengerparttól. A hegyláncok közé hatolva ugyanis a kellemesen mediterrán klíma hirtelen tombolóan afrikaira vált. Nincs mit csodálni, ha a helyiek annak rendje s módja szerint belassulnak. Vidéken ráadásul alig találni légkondit. Nem csoda hát, hogy az évi hatmillió turista zöme nem tágít a tenger mellõl, ahol homokos part, napernyõsereg és - heti 400-600 euróért - all inclusive ellátás várja. A nap minden órájára programot kínáló üdülõfalvakból „kitörni” pedig szinte csak szervezett túrákkal lehet.
„Piramis nincs, Karthágó van” - foglalja össze tömören az országot egy vízparton ejtõzõ hazánkfia, akinek esze ágában sincsen romokat nézni, inkább „leeszi, amit befizetett”. Nem tudja, mit hagy ki. Merthogy háromezer esztendõ igencsak viharos történelmének nyomait szemlélgetheti e tízmilliós, másfél magyarországnyi vidéken a látogató.
Ráadásul néhány szabály betartása mellett remekül elboldogulhat errefelé az ember. Például, ha nem ismerkedik kihívóan, lányként nem utazik egyedül. Valamint a beszélgetés hevében nem próbálja politikára terelni a szót. Merthogy a helyiek a kezdeti visszafogottság után hamar barátkozni kezdenek. Az egyetlen probléma, hogy a legifjabbak kivételével alig akad, aki az arabon és a francián kívül más nyelvet is beszél. Ennek ellenére elemi erõvel próbálkoznak eszmét cserélni, vagy legalább azt megtudni, honnan jött, hogy érzi itt magát a jövevény: vidéken pár száz szavas angoltudással (és egy kis pantomimkészséggel) órákon keresztül tárgyalhatjuk ki a világ dolgait.
Tunézia nyitottságának legfõbb magyarázata az ország történelmében rejlik. A pun kalmárok számára biztos csõdöt jelentett volna, ha bezárkóznak, az iszlám térhódítását követõen meg elég messze voltak a legnagyobb központoktól ahhoz, hogy a saját útjukat járhassák. A francia uralom háromnegyed századát követõen 1956-ban beköszöntött függetlenség óta pedig szintén elõnyösebb helyzetben van szomszédainál Tunézia. Hiszen sem polgárháborúk, sem a vallási fanatikusok támadásai nem borzolták a kedélyeket.
„A legtöbben, így vagy úgy, hiszünk Allahban, sokan vannak, akik rendszeresen eljárnak a mecsetbe, de szélsõségesek itt nincsenek” - magyarázza párás falú borospohárral a kezében egy tuniszi egyetemista, miért nem veszi rigorózusan a Korán szesztilalmát. Arra persze már nem veszteget szót, hogy amikor hazájában felütötték fejüket az iszlamista mozgalmak, Ben Ali elnök erõs kézzel tett rendet.
Ma ide járnak mulatni az öböl-menti olajsejkségek otthoni konzervativizmustól megcsömörlött aranyifjai. Elég, ha egy pénzváltó árfolyamtábláját megnézzük, hogy képbe kerüljünk: a szomszédos Algéria és Líbia mellett Szaúd-Arábia és Kuvait a két legnagyobb „bulizóexportõr”.
Karthágó romjai és a tuniszi Bardo Múzeum után a fõváros - a bazárnak is otthont adó - ódon negyede két napnál több programot nem ad. A pun kereskedõk már háromezer éve is tisztában voltak azzal, hogy egyszerûbb - és fõleg olcsóbb - úgy hódítani, hogy az adásvételek sorával nélkülözhetetlenné tesszük magunkat, mintha tûzzel-vassal szerzünk meg egy földdarabot. Pechjükre a rómaiak teljesen más koncepcióval dolgoztak.
Elõször õk is a látványkonyha ókori verzióját mutatták be: a stratégiai helyeken fekvõ központok közelébe saját várost húztak fel, majd a „jobb szolgáltatással” próbálták magukhoz csalogatni a lakosságot.
Ha ez nem sikerült, akkor a „központból” kért erõsítéssel láttak neki a második fázisnak. Akkor aztán már kõ kövön nem maradt. Így az egykor stratégiailag legfontosabb pontokon vagy pun, vagy római romokba botlunk, míg a félreesõbb vidékeken viszont akár bizánci emlékekre is bukkanhatunk. És ehhez elég, ha egy-két órányit autózunk a tengerparttól. Például Bulla Regiába, ahonnan - római romváros ide vagy oda - 100-120 esztendeje kellett kitelepíteni a lakókat, mondván, ha már régészek jönnek feltárni a várost, akkor illene a helyet lakatlanul átadni.
A hangulatukban leginkább Szentendrére emlékeztetõ, alapvetõen kétnyelvû vidékek - mint Sidi bou Said és Sousse - helyett pár tucat kilométer autózás után valódi arab világba érkezünk, ahol a francia egy egyszerûsített változatát beszélik.
Az állandóságot a házak Görögországot idézõ, fehér alapon kék díszítése képviseli. Utóbbi az eget szimbolizálja, az elõbbi pedig a tûzõ napsugarak elõl ad menedéket - oszlatnak el minden rokonítási kísérletet a helyiek, akik nem sok figyelmet szentelnek a múlt emlékeinek. A legnagyobbnak számító rommezõ, Dougga például alig évi ötvenezer látogatót könyvelhet el.
Eközben a fehér-kék házaik elõtt ücsörgõ helyiek azt sem szégyellik, ha otthonuk színe kicsit kopottasabb, mint az európaiak által leginkább ismert két település, Sidi bou Said vagy Sousse valamelyik épületéé. Az elsõnek egyszerûen jó a fekvése és a marketingje - mondják, arra utalva, hogy a régtõl fogva a költõk és bohémek tanyájaként számon tartott város akkor lett ismert és népszerû az Óvilágban, amikor Paul Klee és két „tettestársa” több tucat képet festett a helyrõl a boldog békeidõk utolsó nyarán, azaz 1914-ben.
Sousse-nak meg szerencséje volt - teszik hozzá, azt említve fel, hogy az ókor óta fontos kereskedõ- és kikötõváros lassacskán vallási központtá is vált, így nem csoda, ha mindkét helyen jutott és jut is elég pénz a falak rendszeres átkenésére.