Az ’56-os forradalomról a mi korosztályunk sokáig csak annyit tudott, hogy
volt. A rendszerváltás után is bonyolult és kényes kérdés volt feszegetni a
múltat. A történelemkönyvekbe mozaikszerû igazságdarabkák kerültek csak bele.
A most nyilvánosságra hozott anyag azonban számomra - és szerintem sok más
ember számára is - érthetõbbé tette az élõ történelmet, sok apró vagy épp
sorsfordító mozzanatot, amelyek hatásait a mai napig sokan érezzük.
Gyerekkoromban csak annyit tudtam, hogy a nagyapám rossz ember, börtönviselt.
Nem volt szabad róla beszélnünk senkinek. Sokáig nem kérdeztem… Apám
tájékozottsága, az irodalomban és más területeken való jártassága nem volt
számomra összeegyeztethetõ a 8 általános végzettségével. Csak annyit mesélt,
hogy agronómusnak készült, de nem sikerült neki. Szégyellte, ezért sokáig nem
kérdeztem… Nõvére színjeles volt a középiskolában, de „apja magatartása miatt”
õt is visszautasították a felsõoktatási intézményekbõl. Tíz évet kellett várnia,
hogy esti tagozaton, „suttyomban” elvégezhesse a tanárképzõt. Egy alkalommal
anyám munkahelyet akart váltani, a helyi katonaságnál akart elhelyezkedni.
„Politikai megbízhatatlanság” miatt visszautasították a felvételi kérelmét. Nem
értettem.
Ma már tudom, hogy egy olyan gonosz kor és kontroll áldozatai õk, amelynek köze
nem volt a demokráciához, az emberi élet értékének megbecsüléséhez, az egyéni
szabadságjogokhoz. S bár ez a sötét idõszak elmúlt, a rendszerváltás megtörtént,
ezek az emberek továbbra is sorsukban hordozzák a múltat. Itt élnek közöttünk ma
is, akik az agronómusi álmaikat kénytelenek voltak felváltani egy családi
barackoskertre, egy esetleges karriert elengedni, és irodai alkalmazottként
kihúzni a nyugdíjig stb.
Az én nagyapám bûne papíron falopás volt, két évet kapott érte. Kérdeztem:
valóban megtette? Hogy miként? Az ’56-os forradalom idején megválasztották a
helyi munkástanács elnökévé. Ebben a minõségében volt a forradalom egyik ottani
kulcsembere, és ugyanebben a minõségében osztott a rászorulóknak tűzifát a
faluszéli erdõbõl. A börtönévekrõl nem sokat tudok. Élete végéig azonban úgy élt
- még a rendszerváltás elõtt halt meg -, hogy be volt rendezkedve egy következõ
forradalomra, háborúra. Szerény, szegényes kis viskójába zsákszámra halmozta fel
a tartós élelmiszert, s mindig arról biztosított bennünket, hogy háború idején õ
majd ellát minket.
Sok-sok embert nyomorított meg egy olyan kor, amirõl csak remélni tudjuk, hogy
soha, semmilyen formában nem tér többé vissza hozzánk. Ennek a felelõsei mi
vagyunk, az itt és most élõ emberek, akiknek kötelességünk, hogy ne engedjünk be
pici elhajlásokat sem, amik az emberi szabadságjogokat próbálják korlátozni vagy
emberi életeket kívánnak saját céljaik elérésére felhasználni.
Zsámbokiné Huszár Anett
Kecskemét