Gazsó József
Az építkezés diadala
Megtörték az átkot

A spanyolok Eb-döntõbeli diadala a németek ellen nem csupán annyiról szólt, hogy negyvennégy év után végre sikerült egy tornagyõzelmet felmutatniuk, hanem egy hosszabb csapatépítési folyamat tetõpontja -egy olyan ország esetében, amelyet mérete, futballtradíciója és gyakorlati tudása is arra predesztinál, hogy a futball koronázott királya lehessen.

A spanyol csapat és edzõje

A döntõ elsõ húsz perce arra hasonlított, mint amikor a szorgos kisdiák suli után rögtön leül a leckét megoldani: a németek végül csak eljutottak a döntõig, és ha már így alakult, úgy voltak vele, hogy miért ne nyerjék meg. Nekiláttak a zakatolásnak, ám miután a spanyol középpálya motorja bemelegedett, olyanok lettek, mint a partra vetett hal: csak néha ficánkoltak egyet, hogy lássuk, még életben vannak. Érdekes volt látni az arcokat a lefújás után. A spanyolok természetesen földöntúli boldogsággal fogadták Rosetti bíró hármas sípszavát, azonban a vesztes félbõl ezúttal egyetlen síró, jajgató, földre rogyott futballistát nem láthattunk. A németek realistán fogadták, hogy kikaptak, tudták jól, hogy ezt a spanyol csapatot most nem gyõzhették volna le sehogy sem. Fájt nekik a vereség, ám mégsem úgy, mintha lett volna esélyük a gyõzelemre. És ez a spanyolok dicsérete. Térdre kényszerítették azt a csapatot is, amelyik arról híres, hogy semmilyen körülmények között nem alkuszik meg a futballtornákon.
A spanyolok diadalának különlegességét ennél jobban már csak egy dologgal lehet megvilágítani: ha összehasonlítjuk az idei Eb-t a négy évvel ezelõttivel. Akkor a görögök vitték haza a trófeát olyan bunkerfocit produkálva, ami még az olaszokat is úgy tüntette fel, mintha a totális futballt játszanák.
Az út azonban hosszú volt eddig a sikerig. Meg kellett Spanyolországnak találnia a saját helyét Európában, amiben nagy segítségére volt Fernando Torres, akinek az U-17, U-19 és most a felnõtt Eb-döntõben szerzett gólja egyben egy generáció beérését is jelentette. A tornára Spanyolország egyébként a kontinens egyik leg-erõsebb összeállítású középpályás sorával érkezett. Lehet, sokan nem fognak egyetérteni ezzel, de a siker fõ letéteményesei a középpályások - Casillas bravúrjai és a csatárok góljai ellenére. A morcos tekintetû, ugyanakkor szüntelen optimista, hatvankilenc éves szövetségi kapitány, Luis Aragones ugyanis már a torna elõtt tudott két dolgot a csapatáról. Tudta, hogy a védelem csak akkor lesz képes jól teljesíteni, ha a támadásokat már jó elõre megszûri a középpálya. Úgy tûnt, Aragonesen kí­vül senki sem hitt a honosított brazil Marcos Sennában, azonban a játékos meghálálta a bizalmat, és a torna alatt az ellenfelek „mestereit” kikapcsolta a játékból, kilencven százalék fölötti pontossággal passzolt, és irdatlan futómennyiséget produkált. Így manapság már elcsöndesedtek azok az ellenlábasok is, akik Senna helyett a sokkal többre taksált Xabi Alonsót követelték a csapatba. Senna tehát a Xavi, Iniesta Silva - és idõnként az örök csodacserének bizonyuló Fabregas - hármas mögött tette csöndesen, ám annál hatékonyabban a dolgát. Nagy­szerûen mûködött a középpálya, annak ellenére, hogy Xavi borzasztó szezont zárt legutóbb a Barcelonában, most, hogy megkapta a kellõ biztonságot hátulról és a nagy képzelõerejû támadókat maga elõtt, a középpályás úgy játszott minden meccsen, mintha szülinapja lenne. Végigfutott minden mérkőzést, megszabta a csapatjáték fazonját, és ha pár perces hullámvölgybe is esett, Fabregas mindig kisegítette őt.
A másik dolog, amit Aragones nagyon jól tudott, hogy a csapattagok régebben sohasem jöttek ki jól egymással. Képtelenek voltak egységben funkcionálni. Egyes vélemények szerint ezért hagyta ki Raúlt a csapatból. Korábban ugyanis megfigyelhetõek voltak nemzetiségi alapon történõ klikkesedések a baszkok és a katalánok között - ami automatikusan feszültséget keltett az egész csapaton belül. Nos, a jelenlegi csapaton belül Puyol a végsõ gyõzelem reményében túl elfoglalt volt ahhoz, hogy szeparatista nézeteket valló politikusokkal foglalkozzon, Xavi teljességgel apolitikus, míg Fabregas „csak” egy fiatal srác, aki már régóta Londonban él, míg a baszk vonalat csupán Xabi Alonso képviseli, így klikkesedésrõl nem beszélhetünk esetében. Az egyedüli radikális nacionalista érzelmû éppen Raúl volt, aki sosem rejtette véka alá nézeteit a csapaton belül sem, és néha még az átlagosnál kicsit agresszívabban is gyõzködte a fiatalabbakat, hogy Spanyolországot hozzá hasonlóan kellene szemlélniük. Aragones okult a 2006-os vébén abból, hogy Raúl ugyan még mindig nagyszerû játékos, azonban a csapat számára nem feltétlenül jelent nyereséget a jelenléte. A kapitány ellen így hatalmas hecckampányt indított a madridi sajtó.
Ez a siker egységbe forrasztotta a spanyol nemzetet. A királynõt húsz év után újra mosolyogni láthattuk.
A miniszterelnök diadalittasan ugrált és lendítette a karját a magasba a lefújáskor. Mindez lehetséges, hogy csak az út kezdete. Ahogy Fabregas fogalmaz: „Még most sem fogtuk fel teljesen, mi történt velünk. De már elõre tekintünk. Ez csak az elsõ a sikereinkbõl. Miért ne? Az átkot már megtörtük.”