Szlazsánszky Ferenc
Büszke vagyok apura

„Nagyon magas, jól megtermett ember volt, és azt hiszem, az ilyen embereknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy erejük tudatában barátságosak és kedvesek a többi emberhez. Soha nem fitogtatta az erejét, azzal sosem élt vissza. Illetve, van egy történet, ami valószínûleg igaz, mert Vásárhelyi Miklós is tudott róla: apám diákként a testi erejével akadályozta meg a zsidóveréseket a debreceni egyetemen. Egyszerûen elkergette azokat, akik bántani akarták a zsidó hallgatókat” - így emlékszik Szilágyi Júlia forradalmár édes­apjára, Szilágyi Józsefre, akit 1958-ban végeztetett ki Kádár János és klikkje.

Fotó: Somorjai László

Az édesapja akkor került elõször összetûzésbe a kommunista hatalommal, amikor firtatni kezdte a Rajk-per igazságtalanságát. A családjukban is beszédtéma volt, hogy a Rákosi-rendszer kezdett nagyon durva irányt venni?
-Erre inkább édesanyám elbeszélésébõl emlékszem: apámat 1955 végén zárták ki a pártból, fegyelmi eljárással megszüntették a tagságát, és ez a baráti körben is téma volt. Apám egyébként a Rajk László vezette Belügyminisztériumban dolgozott, azt hiszem, a karhatalmi osztály vezetõjeként, mert a jogi végzettsége alapján 1945-ben rögtön erre a területre került.
Szerintem egyébként a Rajk-perben csak azért nem ítélték el, mert a világháború idején a szegedi Csillag börtönben tbc-t kapott, és a betegség miatt éppen szanatóriumban volt Rajk tárgyalásakor.
1956-ra ugorva, nyilván vannak emlékei. Mennyire tartották megnyerhetõnek a forradalmat, emlékszik ilyenekre?
-Egy nyolcéves gyerekkel nem tárgyalták meg, hogy állnak ezek a dolgok. Az édesanyám szavaiból úgy tûnt, hosszú ideig reménykedtek abban, hogy ez megfordítható, hiszen Nagy Imre teljesen legális miniszterelnök volt.
Novemberben menekültünk a jugoszláv nagykövetségre, majd onnan szállítottak el Romániába. Még ott, Sznagovban is tárgyalási pozícióban voltak Nagy Imréék. ’56 december elején érkeztünk Sznagovba, és õket - a férfiakat - csak ’57 március végén tartóztatták le, tehát hónapokig tartott az az átmeneti periódus, amikor még Budapesten sem tudták, hogyan dõl el ez a dolog, és visszakerül-e Nagy Imre a miniszterelnöki pozíciójába, amirõl soha nem mondott le, még az utolsó szó jogán sem.
Hányan voltak összesen fogságban?
-Negyven körül: férfiak, asszonyok és tizenhárom gyerek.
Milyen körülmények között éltek?
-Romániában két évig voltunk: az elsõ három-négy hónap során, amíg le nem tartóztatták a férfiakat, kifejezett luxuskörülmények között éltünk: a sznagovi épület, ahol elszállásoltak, egy párt- és kormányüdülõ volt, külföldi vendégek fogadására szolgál a mai napig.
Amikor aztán a férfiakat letartóztatták és hazahozták Budapestre, minket pár napos késéssel összepakoltak, és elvittek Pitestibe. Ez a hely kõolaj- és, földgáz-termelésrõl és a cigarettagyártásról híres. Ott sem a városban laktunk, hanem kint, egy vadászkastélyban, ’57 késõ õszéig. Ebben az idõben nemcsak nekünk, de senkinek a csoportból nem volt információja arról, hogy mi történt a férfiakkal, akiket Sznagovból elvittek.
Hogy történt, mikor elvitték õket, elbúcsúzhattak a családtagoktól?
-Az édesapám már akkor különleges elbírálásban részesült, valószínû tudott dolog volt az õ hozzáállása, az õ természete, hogy hajthatatlan bizonyos kérdésekben, hogy nem hajlandó semmiféle tárgyalásra.
Felszólítottak egy reggelen, hogy pakoljunk össze. Édesanyám akkor összepakolt, engem és a kisöcsémet kiküldött az udvarra játszani, amíg õk apuval végeznek a kipakolással. Akkor jött érte egy gépkocsira való fegyveres valamilyen államvédelmi tiszttel, aki aztán letartóztatta édesapámat, és elvitték. A búcsúzás annyi volt, hogy mindenkit megcsókolt, megsimogatott, és elment. Akkor láttuk õt utoljára, én is, édesanyám is, soha többet nem láttuk, egy levelet nem kaptunk tõle többet.

Minek tulajdonítja, hogy az édesapja ilyen bátran viselkedett? Úgy tárgyalt a vérbírókkal, mintha ki akarta volna hívni maga ellen a sorsot, szinte ingerelte õket. Tudta, hogy halálra ítélik?
-Igen, tudta. Amikor 1958 februárjában elkülönítették õt Nagy Imrééktõl - õ maga kérte, azt mondta, neki már nincs szüksége semmilyen bizonyításkiegészítésre, se további nyomozásra, mert ez egy koholt per -, onnantól kezdve tudta. Meg is monda az utolsó szó jogán, hogy ezzel tisztában van. Tiltakozásul végigéhezte az egészet, csõvel táplálták egy éven keresztül.
Ön szerint miért választották ki arra, hogy megölik?
-Azért, mert egyszerûen nem lehetett vele tárgyalni. De nagyon nehéz megérteni azoknak a logikáját, akik végigcsinálták ezt a koncepciós pert. Például az édesapám ügyében tartottak egy belsõ minisztériumi értekezletet, ahol megbeszélték, milyen eljárásjogi szabályokat kell betartani ahhoz, hogy õt el lehessen különíteni, és külön perben lehessen halálra ítélni. Miközben az egész egy koncepció volt, és egyszerûen egy kihallgatás alkalmával megölhették volna.
Losonczy Géza, szegény, õ is éhségsztrájkolt, és valószínûleg ver­gõdött a kezükben, de félretöltötték, és mellément az a tápláló folyadék, ettõl kapott tüdõgyulladást, ami elvitte: a börtönben meghalt. Mi sokáig azt hittük, hogy az apuval is hasonló történt, vagy túlságosan meg­verték, és abba halt bele. De az, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy a torz logikájuk szerint törvényes legyen az apu perének elkülönítése, ez megfoghatatlan.
A bíró, Vida Ferenc, akivel ismerõsök voltak, a mozgalomból ismerték egymást, 1989 nyarán még azt nyilatkozta, ha megint lenne per, és õ megint bíró lenne, akkor megint halálra ítélné. Személyes sértésnek vette ez az ember az apu vele szemben tanúsított magatartását. Most kerültek elõ az elkülönített perének a hangfelvételei. A magam részérõl éppen azt csodálom, ami - azt hiszem - ennek a Vidának ennyire sértésként maradt meg a lelkében, hogy hogyan volt lélekjelenléte apámnak az utolsó másodpercig harcolni. De azt is leírta többször, hogy mélységesen csalódott ebben az egész dologban. Õ fiatal diákként, egyetemi hallgatóként kommunista volt, és felemelt fejjel ment a börtönbe három évre a hitvallásáért, a kommunizmusért, és utána ezek a kommunisták ezt csinálták vele. Nagyon nagyot csalódott, és azt mondta, nem hajlandó lenyelni ezt a csalódottságot, még az életéért sem.
Nagy Imrérõl maradtak személyes emlékei?
-Én egy kedves, idõs bácsira emlékszem, semmi több. Vele nem volt személyes kapcsolatom, nem jártunk össze az unokáival ’56-ot megelõzõen.
Hogy alakult az életük a megtorlások után? Mennyire üldözték a családjukat, mennyire szorították ki a normális le­he­tõségekbõl?
-Apámat a halálbüntetésen túl mellékbüntetésként vagyonelkobzásra ítélték. Ez azt jelentette, hogy mikor 1958 végén hazaérkeztünk, nem volt az édesanyámnak semmije. Volt három gyereke, meg két bõröndje. És bement a kerületi pártbizottságra, és azt mondta, hogy csak nem gondolják, hogy õ így fog élni, csináljanak valamit! És csináltak. Arról is van egy jegyzõkönyvem, - Szilágyi Józsefné bútorügye, vagy valami ilyesmi a címe -, hogy 1959 elején összeült egy grémium, és azon tanakodtak - megint csak ez a furcsa, eltorzult szabálykövetés -, miként lehet megoldani, hogy a vagyonelkobzás ellenére Szilágyi Józsefné mégis használhassa Szilágyi József bútorait. Így kaptuk vissza az ingóságok egy részét, és egy bérlakást is adtak a József körúton. Így kezdõdött újra az életünk. Az édesanyám szakmája nõi szabó volt, és leigazító lett egy ruházati boltban.
Önt érték további hátrányok az édesapja miatt?
-Nem. A negyedik osztály elsõ féléve már lement, amikor hazaérkeztünk. A legközelebbi iskola a Práter utcai volt, oda beírattak. Senki nem mondta, hogy ez a gyerek nem jöhet ide, hanem mindenki mindig segített egy kicsit a maga szintjén, óvatosan.
Mennyire viselte meg Önöket, hogy az édesanyja elvesztette a férjét, a gyerekek az apjukat? Beszédtéma volt ez otthon?
-Igen, ez mindennapos beszédtéma volt. Úgy nõttem fel, hogy nekem nagyon büszkének kell lennem az édesapámra mint emberre, mert amit tett, az olyan emberi teljesítmény, amit nagyon kevesen csinálnak végig. Ez így is volt, ez megfelelt a valóságnak. Az édesanyám már a második férjét vesztette el õbenne, mert az elsõ munkaszolgálatban veszett oda, a bátyám édesapja zsidó ember volt, elvitték munkaszolgálatba, ahonnan nem jött vissza, az egész családja ott maradt Auschwitzban. Aztán ’59 nyarán meghalt a kisöcsém is, leukémiát kapott. Mindez borzasztóan megviselte az édesanyám lelkét, de nagyon karakánul kitartott az édesapám emléke mellett: soha senki elõtt nem rejtette véka alá, és ha arról volt szó, üldözte õket szóval vagy tettel. Egyszer kapott egy SZOT-beutalót Dobogókõre, és ott összetalálkozott Biszku Bélával. Nekik ment, ütötte õket, Biszku a feleségével volt ott, és inkább otthagyták az üdülõt, annyira megijedtek anyutól.
Azt hogy élték meg, hogy itt harminchárom éven keresztül ellenforradalomról beszéltek?
-Volt egy hallgatólagos megegyezés, amit anyu alakított ki: mi nem beszélünk ezekrõl a dolgokról. Csak akkor, ha megkérdeznek. Az orvosi egyetemre jártam - Rajk Júlia segítségével kerültem be, mert elõször nem akartak fölvenni helyhiányra hivatkozva -, és amikor szóba került, akkor elmondtam, mit gondolok, ki volt az édesapám. Ha vita alakult ki a csoporttársaim között, én elmondtam, hogy ez nem ellenforradalom volt, én tudom, mert benne voltam. Akkor mindig elhallgattak, és azt mondták, igaz. De nem kellett állandóan szerepelnem és bizonyítanom.
Ön szerint kin múlott Nagy Imre és társainak kivégzése? Úgy tûnik, az oroszoknak már kényelmetlen volt egy idõ után, azt üzenték, hogy hozzanak szigorú ítéleteket, de aztán kegyelmezzen meg a párt. Mégsem így lett.
-Keveredtek a politikai érdekek és a személyes ellentétek. Nem vagyok történész, pontosan nem ismerem a dokumentumokat, de azt gondolom, hogy a diktatúra, még a legdrasztikusabb, gyilkos, sztálini diktatúra is úgy tûnik fel, mintha a benne résztvevõk -akik zsarolva vannak azzal, hogy már X embert kivégeztettek - saját döntéseket hoznának, de a saját döntés mindig csak negatív irányba mehet. Pozitív döntést nem lehet hozni. Kádárra is ez volt érvényes: egy kis csatlós állam megpróbált fellázadni, de a fejére ütöttek - ez Moszkvából úgy néz ki, hogy egyszerûen meglegyintették a magyarokat, hogy csend, és lett csend.
Innentõl kezdve már nem volt annyira fontos, nem volt mindennapi téma, hogy a volt magyar miniszterelnököt, aki szintén egy moszkovita kommunista volt - valljuk be, hiszen hosszú évekig élt Moszkvában -, most külön megbüntessük. Valószínû, ha Kádárnak nem fûzõdik személyes, érzelmi érdeke ahhoz, hogy ez legyen a kimenetel, akkor nem ez történt volna, akkor valami módon kreáltak volna egy passzust, elveszik tõle a miniszterelnökséget. Az édesapám pedig szóba se jött volna, mert nem volt pozíciója se a kormányban, se máshol, nem volt kinevezése sem, a Terményforgalmi Vállalat osztályvezetõje volt. Hát kérem, mi az? Semmi.
Csak éppen nem rejtette véka alá a véleményét, hanem azt mondta, így nem szabad szocializmust csinálni. A per során pedig követelte, hogy Kádárt is ültessék mellé, mert õ is aláírta, õ is beleegyezett abba, hogy kilépjenek a Varsói Szerzõdésbõl. Szerintem apu akkor veszített, amikor azt mondta, hogy Münnich, Kádár és Apró is a vádlottak padjára való.
Kádárék tudtak errõl a momentumról?
-Persze hogy tudtak. Összehívtak egy megbeszélést, hogy az aput le kell választani a többiekrõl, mert nem fogja bûnösnek vallani magát.
Több mint négyszáz a forradalomban vállalt tevékenységük miatt kivégzettek száma. Ön szerint el lett rendezve ez a megtorlás?
-Ezek politikai kivégzések voltak. Vannak el nem évülõ politikai bûntettek, ez abba a kategóriába tartozik. Soha, semmilyen körülmények között nem évül el.
Morális értelemben gondoltam az elrendezést.
-Nem, Magyarország nem bírja se lenyelni, se kiköpni.
Miért?
-Nem tudom, mások vagyunk. Pedig már régen túl lehetne rajta az egész ország, már régen nem lenne érdekes, hogy valaki III/III-as volt, vagy nem.
Említette, hogy csak 1958 karácsonya körül jöhettek haza Romániából. Hogy tudták meg, hogy az édesapja meghalt?
-Odakint kaptunk egy újságot, azt a bizonyos Népszabadságot, a június 17-ei Népszabadságot, amiben felsorolták, ki milyen ítéletet kapott, és hogy az ítéleteket már végre is hajtották.
Korábban is kapták a lapot?
-Nem, csak azt az egyet. Gondolom, az õrség kapott utasítást Bukarestbõl, hogy tessék nekik odaadni az ítéletet tartalmazó újságot. Odaálltak az õrök, és jött velük az egészségügyi nõvér a táskájával, hogy ha valaki rosszul lesz, be tudjon avatkozni.

Szilágyi József koporsóját végsõ nyughelyére viszik a Rákoskeresztúri új köztemetõ 301-es parcellájában 1956 mártírjainak végsõ tiszteletadásán.