Hechs László
A jövő kilátásai

Bár Izrael Állam mindössze hatvan évvel ezelõtt alakult meg, még a modern története is legkevesebb százhúsz évre nyúlik vissza. A megalakult állam története során legkevesebb hat nagyobb háborút és még több kisebbet vívott arab szomszédaival. Nagy eredmény és jelentõs vívmány, hogy a zsidó állam az ellene irányuló fegyveres erõszak és terror közepette is él. Gazdasága fejlett és virágzó, társadalmi élete élénk, és polgárainak teljesítményét bármely európai vagy észak-amerikai állam is megirigyelhetné.

Egy dolog azonban, a biztonság ma is hiányzik. Irán azzal fenyegeti Izraelt, hogy „kiradírozza a térképrõl”, és „kitörli a történelem lapjairól”. Mudeirisz, a Palesztin Hatóság (PH) legismertebb tévés imámja genocídiumra, Izrael polgári lakosságának teljes kiirtására szólított fel.
A Hamasz nem vitásan hasonló nézeteket képvisel. Szderótban már ma sincs normális élet. Askelon is az iráni rakéták fenyegetésének árnyékában él. Vajon mi várható az elkövetkezendõ hatvan évben? Izraelnek vajon milyen kihívásokkal kell szembenéznie ahhoz, hogy fennmaradása biztosított legyen? A zsidó állam jövõbeli léte nyilvánvalóan attól függ, hogy képes lesz-e nyugvópontra juttatni az arabokkal, palesztinokkal fennálló konfliktust, és persze attól is, hogy miképpen tudja kezelni az Iránból jövõ rakéta- és atomfenyegetést. Hogy mennyi az esély a békére, az alapvetõen e viszály természetétõl függ. Ez utóbbi dönti el, hogy feloldható-e békés, egyeztetéses eljárásban. Minden nemzetközi vita politikai konfliktusként jelenik meg, ám a természetét meghatározni nem szabad pusztán a látható megnyilvánulások alapján. Fel kell tárni a konfliktus gyökerét, még akkor is, ha azok a vallási és civilizációs mélyrétegekben, és nem a politikában találják meg kielégítõ magyarázatukat.
Ha e konfliktus pusztán határokról szólna, még ha a szemben álló felek a fegyveres harc eszközeihez is folyamodnak, a végén mégis le­he­tõség nyílna a háború békés, egyeztetéses tárgyalási folyamatban való lezárására. Erre az elmúlt százhúsz évben több lehetõség is nyílott, ám a békeajánlatok az arab fél elutasítása, majd háborús erõszakhoz való folyamodása miatt viszonzatlanok maradtak.
A konfliktus okai azonban az iszlám vallási tradícióhoz vezetnek, így a békés erõfeszítés hiábavalónak bizonyult, mert a politikai tárgyalások tör­vény­szerûen zátonyra futottak.
A palesztin fél vallási okokból ellenzi az egyenrangúságon, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló békét, a tárgyalást és a megegyezést csak a háború eszközeként, taktikaként értelmezi, és nem nyugszik addig, amíg ellenfelét el nem pusztítja. Így ez a viszály a palesztin fél szempontjából civilizációs vallási konfliktus. Nehéz ugyanis másként értelmezni e fél arra irányuló akaratát, hogy a szemben álló oldalnak nemcsak a politikai köztestületét, azaz Izrael államát, de annak (a náci Németországnak az európai zsidóság megsemmisítésére irányuló szándékához hasonlóan) minden tagját fizikai­lag is megsemmisíteni akarja. A zsidó állam jövõje attól függ, hogy Izrael mit és hogyan képes ezzel a megsemmisítésre törekvõ akarattal szembeállítani.

A kétoldalú megállapodás kísérlete

Az izraeli-arab (palesztin) konfliktus 1992-ig kizárólag a fegyveres küzdelem formáját öltötte. Egyévi titkos tárgyalásokat követõen, amelyet a norvég fõvárosban, Oslóban folytattak, az elsõ egyezményt, az Elvi Nyilatkozatot Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (továbbiakban: PFSZ) 1993 szeptemberében írta alá Wa­s­hingtonban. (Erre a megállapodásra az iráni rakéta- és atomfenyegetés miatt is, és annak árnyékában került sor. A zsidó állam rendezni szerette volna konfliktusát, mielõtt Iránnal a nagy háborúba kezdene.) Ezt további idõ­közi megállapodások követték. Az el­kép­zelés szerint a végleges megállapodást ötéves átmeneti idõ­szak után kötötték volna meg. A halasztásra azért volt szükség, mert a felek a leg-alapvetõbb ügyekben, így a határok, a zsidó települések, Jeru­zsá­lem, a víz, a palesztin államiság, valamint a menekültek kérdésében nem tudtak megállapodni. Csak remélni lehetett, hogy amennyiben mindkét fél teljesíti az átmeneti megállapodásokat, kialakul a kölcsönös bizalom légköre, és így közelebb kerülnek az álláspontok, valamint áthidalhatóvá válnak a nézetkülönbségek. Izrael azt remélte, hogy az átmeneti idõszakban Jasszer Arafat és a PFSZ felkészíti a palesztin társadalmat az Izraellel való megbékélésre.

A megcsalt remények

A szerzõdésekben megfogalmazott kötelezettségeket azonban szinte csak Izrael teljesítette. Arafat nem helyezte hatályon kívül a PFSZ Izrael elpusztítására felszólító alapokmányát, nem gyûjtötte be a kinnlévõ fegyvereket, nem számolta fel a terrorszervezeteket, nem vetett gátat a terrorcselekményeknek, nem volt hajlandó együtt­mû­ködni a terrorcselekmények megakadályozásában, és a terrort elkö­vetõket nem adta ki a zsidó államnak. Bár lemondott az erõszak alkalmazásáról, és kötelezettséget vállalt arra, hogy minden vitás kérdést békés úton rendez, a Fatah és a soraiból verbuválódott „rendõrség” a palesztinok által tovább folytatott terror tevékeny részese volt. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád, valamint a PFSZ egyes terrorcsoportjai számára logisztikai hátteret, fegyveres segítséget, lõszert, robbanóanyagot és a terroristák számára menedéket, valamint búvóhelyet szolgáltatott.
Arafat számára a terror és a tárgyalások csak kétféle taktika volt a változatlan stratégiai cél, Izrael megsemmisítése érdekében. A PFSZ ezért tartotta meg változatlanul az Izrael megsemmisítését célzó alapokmányt. Arafatnak esze ágában sem volt a konfliktust véglegesen rendezni. Elõbb 1996-ban, mondvacsinált okokra hivatkozva kirobbantotta az alagút-válságot, majd 2000-ben Camp Davidben elutasította Ehud Barak izraeli miniszterelnök ajánlatát a palesztin állam megalakítására. Õ tudta, miért, hiszen a szeptemberben kirobbantott al-Aksza intifáda tervei akkor már végrehajtásra készen álltak. Arafat szeme elõtt a libanoni példa lebegett. 2000 nyarán Ehud Barak, akkori miniszterelnök a Hezbollah folyamatos támadásait követõen kivonta az izraeli egységeket a dél-libanoni biztonsági övezetbõl. Ha az izraeli társadalom - gondolta Arafat - képtelen elviselni az elesett izraeli katonák látványát, a palesztinok terrorháborúja majd a zsidó államot az 1967-ben elfoglalt te­rületekrõl békemegállapodás nélkül is visszavonulásra kényszeríti. Így Arafat elutasította a végleges megállapodás megkötését. Nem kívánt ugyanis a zsidó állammal békét kötni, hogy Izrael önkéntes visszavonulását követõen az egyezmény ne kösse meg a kezét. Különben sem szerette volna, hogy a Hamasz amiatt, hogy a hitetlen zsidókkal békét köt, árulónak bélyegezze. Hiszen az iszlám jog, a saria csak ideiglenes, tûzszüneti megállapodást, hudnát enged meg a hitetlen ellenséggel szemben. A több mint öt éven át viselt terrorháborúnak, az al-Aksza intifádának összesen több mint ötezer izraeli és palesztin halálos áldozata volt. Arafat azonban elszámolta magát, mert Izrael nem hátrált meg, és katonai úton sikerült megfékeznie a terrorháborút. A zsidó állam visszafoglalta a korábban, az oslói megállapodások keretében kiürített, palesztinok lakta területeket, hogy meg tudja fékezni a tömeggyilkos palesztin merényleteket. (Folytatjuk)