Kulcsár István
Háború a Kaukázusban?
Grúzia nem enged Moszkvának

„Grúzia és Oroszország egy dologban egyetért: abban, hogy a szeparatista Abháziában súlyos a helyzet, és napról napra csak romlani fog” - írta a minap az angol The Economist. A kölcsönös orosz-grúz vádaskodások, diplomáciai jegyzékek, kémrepülõgép-lelövések, állítólagos csapatösszevonások után nem teljesen meglepõ a grúz védelmi miniszter, Temur Iakobasvili nyilatkozata, amely szerint „a háború bármely pillanatban kitörhet”.

Ha a történelemben csak a Szovjetunió felbomlásáig megyünk vissza, azt látjuk, hogy a zûrzavaros idõket, a grúziai belsõ válságot kihasználva a 90-es évek elején két, addig Grúziához tartozó autonómia - Abházia és Dél-Oszétia - kivált az „anyaországból”. A Fekete-tenger partján viszonylag keskeny földsávot elfoglaló Abházia szeparatista erõi fegyverrel ûzték ki az autonóm köztársaságból a grúz csapatokat és lakosokat. Nem érdektelen tény, hogy Abháziában a grúzok lélekszáma akkor még háromszorosa volt az abházokénak, továbbá, hogy a grúzok lélekszáma (összesen) tizenvalahányszorosa az abházokénak. Ha a szeparatista akció mégis sikerrel járt, abban nem kis szerepe volt egy furcsa koalíciónak, amelyet az abházok oldalán harcoló kabard, cserkesz, csecsen muzulmán hittestvérek és a velük akkor vállvetve küzdõ korábbi és mai ellenségek - az orosz kozákok, sõt, állítólag orosz reguláris erõk is - alkottak.
1994 óta ENSZ-megfigyelõk és orosz kéksisakosok felügyelik a meglehetõsen nyugtalan békét grúzok és abházok, grúzok és dél-oszétok között. Grúzia egy pillanatra sem tett le arról, hogy a két elkóborolt jószágot visszaterelje a közös akolba, míg azoknak eszük ágában sincs lemondani kikiáltott, népszavazáson megerõsített függetlenségükrõl.
Apróbb provokációkat leszámítva hosszabb ideig senki sem próbálta meg felborítani a ténylegesen kialakult status quót. Amikor azonban egy­részrõl Grúzia mind közelebb került a NATO-hoz, másrészrõl Koszovó függetlenségének nyugati elismerése felhasználható lett precedensként, a helyzet kiélezõdött. Oroszország retteg attól, hogy ellenfelei bekerítik. A NATO bukaresti csúcsértekezletén nem Bush elnökön múlt, hogy a szervezet nem vette fel a NATO teljes jogú elõszobájának számító „tagsági akciótervbe” Ukrajnát és Grúziát. A másik oldalon a feszültség növekedéséhez hozzájárult az idei januári grúz elnökválasztás, illetve a május végére kitûzött parlamenti választás, amelyeknek kampányaiban Mihail Szaakasvili államfõ a maga és hívei javára igyekezett, igyekszik kihasználni az országegyesítés jelszavát, illetve az orosz fenyegetés mumusát.
Így aztán március-április óta feszül a húr, amin az sem változtatott, hogy Oroszország felújította a jó ideje szünetelõ szárazföldi és tengeri közlekedést, valamint a postaforgalmat Grúziával, enyhített a vízumkiadás rendjén, kilátásba helyezte, hogy feloldja a grúz mezõgazdasági és borászati termékek behozatalának tilalmát. Igaz, ezek a „kedvezmények” fõként arra irányultak, hogy rávegye Tbiliszit: ne emeljen vétót Oroszországnak a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) való felvétele ellen.
Grúz politikusok számos alkalommal azzal vádolták meg Moszkvát, hogy annektálni akarja a két régiót, miután kilépett a két szakadár grúziai területtel szembeni gazdasági szankciós rendszerbõl (igaz, gyakorlatilag addig sem igen tartotta magát a szankciókhoz) és kilátásba helyezte, hogy bevonja Abháziát a 2014. évi téli olimpiával kapcsolatos infrastrukturális beruházásokba. Tbiliszi azzal vágott vissza, hogy megfontolja: nemzetközi kö­rö­zõlevelet bocsát ki a - nemzetközi jog szerint Grúziához tartozó - Abháziában törvénytelenül beruházó orosz üzletemberek (köztük Jurij Luzskov moszkvai polgármester) ellen. Orosz lapok szerint Grúzia csapatösszevonásokat hajt végre az Inguri folyó mentén, az abház határ közelében. Moszkva erre hivatalosan közölte: ha kell, „katonai eszközökkel” is megvédi az Abháziában, illetve Dél-Oszétiában élõ „honfitársakat”. Mihail Szaakasvili grúz államfõ szinte korlátlan autonómiát ajánlott fel a két szakadár vidéknek, de Szergej Bagaps abház és Eduard Kokojti dél-oszét elnök sietve közölte: az a vonat már elment, és minden körülmények között kitartanak függetlenségük mellett. Oroszország másfélszeresére növelte a térségben állomásozó békefenntartóinak létszámát, Grúzia az ENSZ-hez fordult. A Biztonsági Tanács, amelyben Oroszországnak vétójoga van, természetesen nem volt hajlandó/képes elítélni Moszkvát, viszont négy nyugati hatalom közös nyilatkozatban erélyes figyelmeztetést intézett Moszkva címére.
Tulajdonképpen különösebb természeti kincsekkel nem rendelkezõ, két, a magyar megyéknél kisebb lakosságú területrõl van szó (Abháziának mindössze kb. 210 ezer, Dél-Oszétiának mintegy 90 ezer lakosa van), mégis az Erisz almájának a szerepét játsszák Oroszország és Grúzia (pontosabban: a mögötte álló NATO) viszályában. Még szerencse, hogy minden fenyegetés, kardcsörtetés, a közeli inváziót sejtetõ, fokozott légi felderítés ellenére sem valószínû, hogy nagyszabású fegyveres konfliktus törjön ki miattuk. Grúzia ugyanis tisztában van vele, hogy az orosz hadsereggel való nyílt szembekerülést kockáztatja, ha támad. Oroszország nyilván keményen visszaverné a grúz katonai akciót, hiszen abból indul ki, hogy ha ez bekövetkezne, a NATO aligha lépne túl a komoly figyelmeztetéseken. Az Észak-Atlanti Szövetség csak akkor vállal komoly rizikót, ha elõbb vagy utóbb meghívja tagjai sorába - a demokratikus rendszerûnek egyébként nem feltétlenül mondható - Grúziát. Akkor ugyanis már kötné a kölcsönös segítségnyújtás kötelezettsége.