Hatvan év alatt közel tízszeresére nõtt az ország lakossága, négyszeresére
az egyetemek száma. Sivatagos, mocsaras földjén ma az egyik legkorszerûbb
mezõgazdaság virul, a high-tech ipara ma világelsõ. A Közel-Kelet legfiatalabb
államának a fõvárosa több mint 3000 éves, de csak negyvenegy évvel ezelõtt lett
az ország része.

Születésnapját szomszédjai a katasztrófa napjának tartják, és ma is vannak,
akik el akarják törölni a térképrõl. Ellenségei öt háborúban és több ezer
terrortámadásban próbálták megtörni erejét - sikertelenül. Igaz, a gyõzelmeknek
súlyos ára volt: 22 437 katona és 1634 civil áldozat. Utóbbiak többsége a
tizenöt évvel ezelõtti békeszerzõdés után halt meg. Izrael újjászületése a
huszadik század talán legnagyobb csodája volt, jövõje azonban az új évezred
legizgalmasabb kérdése.
A történelmi igazságtalanságok nem mindig maradnak változatlanok. Igaz, néha
sokat kell várni a jóvátételre. A zsidók 1948 elõtt utoljára több mint 2700 éve
éltek háborítatlanul földjükön. Az asszír hódítás véget vetett az egységes
Izraelnek, majd jó egy évszázaddal késõbb a babiloniak a megmaradt országrész
lakóinak jó részét is elhurcolták. Jöttek még jobb-rosszabb idõszakok,
megújulások, a szabadság rövid ideig tartó pillanatai, de a Dávid király által
megalapított ország nem állt már helyre. A hanyatlást a Templom lerombolása
tette visszafordíthatatlanná.

A zsidó állam utolsó függetlenségi kísérletét i.sz. 135-ben zúzták széjjel
Hadrianus császár csapatai. A Bar Kochba-felkelést leverõ légiók azonban csak
befejezték azt, amit a Szent Földet megszálló birodalmak akkor már 800 éve újra
és újra megkíséreltek: megszüntetni Izrael államát. A földet felperzselték,
Júdea pusztává vált, zsidók százezreinek a temetõjévé.
Hadrianus nem elégedett meg a fizikai pusztítással: a nemzeti érzés maradékát is
ki akarta irtani a zsidók lelkébõl. Betiltotta a Templom újjászentelését és a
Makkabeus szabadságharcot idézõ Hanukka ünnepét, megtiltotta az egyiptomi
kivonulásra emlékeztetõ kovásztalan kenyér fogyasztását és a Tóra nyilvános
tanulmányozását is. Példáját késõbb más zsarnokok is követték.
A rómaiak nyomában aztán több mint egy tucat hódító váltotta egymást a
Szentföldön, ám egyik sem gondolt arra, hogy a zsidóknak állandó otthont adjon
hajdani országukban.
A szabadság pillanata 1948. május 14-én jött el, a történelem legsötétebb évei
után. A Tel Aviv-i múzeum nagytermében Dávid Ben Gurion, az újonnan alakult
ideiglenes kormány miniszterelnöke aláírta Izrael Függetlenségi Nyilatkozatát. A
Hadrianus által 1813 évvel korábban létrehozott Palesztina megszûnt létezni.

„Itt formálódott szellemi, vallási és politikai identitásuk. Elõször itt
alakítottak államot, itt teremtettek nemzeti és egyetemes jelentõségû kulturális
értékeket, és itt született meg az egész világ számára a Könyvek Könyve” -
szögezte le Izrael történelmi jogait a Függetlenségi Nyilatkozat, emlékeztetve
arra, hogy a zsidók a szétszóratás esztendeiben is „hûségesek maradtak” e
földhöz, és „mindig arról prédikáltak és abban reménykedtek, hogy vissza fognak
ide térni, hogy politikai szabadságukat újra elnyerjék”.
A modern Izrael azonban csak néhány óráig ünnepelhetett. Ellenségei még
születése napján el akarták törölni az új államot a föld színérõl. A zsidók
tengerbe szorításának a terve sem 1948-49-ben, sem azóta nem sikerült. Hol hõsi
áldozatok révén, hol szenzációs megelõzõ csapásokkal mindig sikerült megtalálni
a menekülés útját - ám a harcnak ma sincs vége. A háborúk, merényletek és
rendkívüli körülmények közben mégis felépült egy új, sikeres és demokratikus
ország a régmúlt romjain.

A próféta hajdani ígérete hatvan éve elkezdett beteljesedni: „Hallatszani fog
még e helyen (a mely felõl ti ezt mondjátok: pusztaság ez, emberek nélkül és
barom nélkül való), a Júda városaiban és Jeruzsálem utcáiban, a melyek
elpusztíttattak, és ember nélkül és lakó nélkül és oktalan állat nélkül vannak,
örömnek szava és vígasság szava, võlegény szava és menyasszony szava…” (Jeremiés
könyve 33,10-11.)
Az elsõ hatvan év azonban csak a kezdet volt. A helyreállítás még folytatás után
kiált.