Kulcsár István
A párton kívüli pártelnök

573 küldött és 2000 vendég részvételével került sor Moszkvában az Egységes Oroszország Párt IX. kongresszusára. A tanácskozás a párt elnökévé választotta Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin leköszönõ államfõt, aki május 6-ától az Oroszországi Föderáció kormányának élén áll majd.

Ahhoz, hogy a május 7-én hivatalba lépõ új államfõ, Dmitrij Medvegyev javaslatára az állami duma Vlagyimir Putyint bízza meg kormányalakítással, természetesen a képviselõk többségének szavazata szükséges. És noha axióma, hogy a politikában nincsen lehetetlen, és semmit sem lehet biztosnak tekinteni, ez az eset mégis kivétel. A leghal­ványabb kétség sincs ugyanis az iránt, hogy a duma áldását adja a jelölt személyére. Erre garancia, hogy mögötte áll az alsóházi mandátumok 70 százalékát birtokló Egységes Oroszország Párt, sõt, minisz­terelnökké választását alighanem támogatják „õfelsége ellenzékének” (az Igazságos Oroszország és a Zsirinovszkij-féle pártnak) képviselõi is. De talán még a kommunisták is kétszer meggondolják, hogy nyíltan állást foglaljanak azzal a politikussal szemben, akit a média egyre inkább „nemzeti vezetõnek” nevez.
Oroszországban, ahol hét évtizeden át az állampárt uralkodott, az Egységes Oroszország is kezdi az állampárt szerepét játszani. Természetesen nem pontosan olyan külsõségek közepette, és némileg bizonyára más tartalommal, mint a néhai Szovjetunió Kommunista Pártja, de a hasonlóság így is szembetûnõ. Igaz, Lenin-Sztálin-Hruscsov-Brezsnyev és utódaik pártjában az elsõ- vagy fõtitkári posztot betöltõ vezér rendszerint az 1. vagy a 2. számú pártigazolvány birtokosa volt, míg Putyinnak egyáltalán nincs párti-gazolványa, de ez nem sokat változtat a lényegen. Jellemzõ, hogy az immár kétmillió tagot számláló Egységes Oroszország minapi kongresszusa egyhangúlag választotta meg õt a párt élére; az 573 küldött között egyetlenegy sem akadt, aki akárcsak tartózkodott volna a szavazástól.
Ez a töretlen egység is kötelezõ szabály volt a bolsevik pártban, legalábbis azt követõen, hogy az 1934. évi XVII. kongresszus után a szó szoros értelmében eltûntek azok a delegátusok, akik nem álltak félreérthetetlenül Sztálin mögé. (Késõbb részben még azok is, akik õszintén mögötte álltak.)
Az „egységes oroszok” IX. kong-resszusán egyébként a párt vezetõje, Borisz Grizlov házelnök felkérte az elnökválasztáson általuk támogatott és megválasztott Dmitrij Medvegyevet, valamint Vlagyimir Putyint, hogy lépjenek be a pártba, de mindkét felkért államférfi kosarat adott.
Ehhez igazodva a kongresszus nyomban módosította a párt alapszabályzatát, mégpedig olyan értelemben, hogy párton kívüli személy is lehet a párt elnöke. Igaz, Szergej Sojgu katasztrófavédelmi miniszter, a párt fõtanácsának tagja eddig sem volt párttag. Az Egységes Oroszország uralta parlament által megválasztott kormányban egyébként is mindössze három párttag-miniszter van, és a többiek - mint nyíltan kijelentették - a jövõben sem nagyon törik magukat a pártkönyvért. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ez szakértõkormány, egyszerûen így alakult.
A „hatalom pártjának” - így emlegetik Oroszországban - az elnöki posztja azonban mégis más: szinte korlátlan lehetõségeket biztosít e tisztség betöltõjének. Egyelõre ugyan inkább csak néhány nyugati politológus véli úgy, hogy a jövõben az új államfõ és az új kormányfõ között vita, nézeteltérés támadhat a tekintetben, hogy melyikük az elsõ számú vezetõ, ám Putyin primátusa a pártelnökséggel immár végképp garantáltnak tekinthetõ. Igaz, hogy az orosz alkotmány óriási - az amerikai vagy a francia elnöknél is nagyobb - hatalmat biztosít az állam-fõnek, ha azonban Medvegyev netalántán túl kívánná lépni azt a hatáskört, amelyet Putyin szán neki, a parlament, amelyben pártja bõ kétharmados többséggel rendelkezik, bármikor módosíthatja az alaptörvényt. Erre azonban aligha lesz szüksége.
Vlagyimir Putyin a közeli napokban átköltözik kremlbeli irodájából a Moszkva-folyó partján magasodó kormányépületbe, a Fehér Házba, és oda nemcsak munkatársainak jelentõs részét, hanem korábbi jogkörének tetemes hányadát is magával viszi. Igaz, Medvegyev lesz a fegyveres erõk fõparancsnoka, õ képviseli majd Oroszországot a nemzetközi porondon (ezt Putyin több ízben is megerõsítette), viszont az új kormányfõ nemcsak a tizenkét éves szociális-gazdasági gazdaságfejlesztési terv végrehajtását fogja felügyelni, nemcsak a szinte korlátlan befolyású Gazprom- és a Rosznyefty­monopóliumokat vonja tényleges irányítása alá, hanem a régiók élén álló kormányzók és meghatalmazott képviselõk (a mi fogalmaink szerint: közigazgatási hivatalvezetõk) kinevezésében és felmentésében is döntõ szava lesz. Márpedig egy olyan hatalmas kiterjedésû, soknemzetiségû, föderatív berendezkedésû államban, mint Orosz­ország, az utóbbi kulcskérdésnek számít.
Az õrségváltás idõpontja talán nem a legkedvezõbb Dmitrij Medvegyev számára. A lakosságot, a közal-kalmazottakat és a nyugdíjasokat különösen súlyosan érintõ inflációt, elsõsorban az élelmiszerárak gyors növekedését eddig részben (bár egyre kevésbé, és csak az ország egyes vidékein) mérsékelték a kormány ármaximalizáló próbálkozásai.
A közeli hetekben-hónapokban azonban - ezzel jóformán minden szakértõ egyetért - formailag is véget kell vetni ezeknek az intézkedéseknek, az árak még inkább elszabadulnak, és ezt az utca embere - jóllehet nem lesz igaza - nagyrészt a most hivatalba lépõ új elnöknek tudja majd be. És fordítva: az új kormányfõ, Vlagyimir Putyin imázsához akkor sem tapad majd semmi sem (kivált, hogy a válásáról és házassági terveirõl szóló hírek hivatalosan kacsának bizonyultak), mi több, õ lesz az, aki mintegy az orosz címerben is szereplõ Sárkányölõ Szent Györgyként csap le a korrupcióra, a „spekulánsokra” és „árdrágítókra”.
A Putyin-Medvegyev-tandem pedig tartósnak tûnik. És ha netán mégsem, eleve eldöntöttnek látszik, hogy ki irányítja majd a hatalom kétüléses kerékpárját, attól függetlenül, hogy éppen ki ül elöl és ki hátul.