Pálfy Gyula
Elveszett apák listája
Andrzej Wajda filmje Katyn tragédiájáról

A befejezõ képsorok után a moziban teljes a csend. A hangtalanul futó, számunkra érdektelen stáblistát nézzük mind - inkább, mint nézõtársaink arcát. Meg vagyunk rendülve. Ritka az ilyen ma, mozgóképek után. Akkor is, ha tudjuk, a hatás elõre megtervezett. És hogy az egyesével, a szemünk elõtt tarkón lõtt embereket csak a múlt órában ismertük meg valamelyest.

Lengyelország többször is eltûnt Európa térképérõl. Két éhes szomszédja emésztette fel mindig, legutóbb 1939 szeptemberében. A tankönyvekben látható szomorú karikatúrán a „munkásosztály véres kezû gyilkosa” szorít kezet „a föld söpredékével”. Hitler és Sztálin fenevadvigyora a lengyel hulla felett - lehet tömörebben gaztettet láttatni?
A nyolcvanon túli világhíres Andrzej Wajdának (a lengyelek Szabó Istvánja) vannak személyes indokai is. Apja, Jakub ott veszett a katiny erdõben azzal a több mint húszezerrel, akiket a „szovjet SS”, az NKVD likvidált, miután a titkos paktum értelmében hátba támadták a német invázióban haldokló országot. A szétvert lengyel hadsereg megadta magát, a szovjetek tehát nem hadibosszúból öltek. Tervszerû népirtás volt ez, egy nemzet katonai és értelmiségi elitjének eltüntetése. Ráadásul rituális hazugságként - orwelli „duplagondol” - a háború után mindezt a németek számlájára kellett írni. Több mint fél század múlva adta át Jelcin akkori elnök az igazságot beismerõ aktákat. Mélyebb tényfeltárásra nem került sor; Putyin alatt újra záródtak az irattárak - a két ország viszonyát azóta is terheli az ügy.
Wajda filmje mindezek dacára nem vádirat. Inkább tisztes vázlatrajz sajnos, mert az említett felkavaró lezáráson kívül a film messze nem tudja A zongorista vagy a Schindler listája „élményét” átadni. Pedig hasonló a szándék, hisz a rendezõ ajánlása szerint „filmem az egyéni szenvedésrõl fog szólni, mely jóval nagyobb érzelmi töltetû képeket képes elõhívni, mint a puszta történelmi tények ”. Az átjön, hogy Wajda hõsei a „hûséges és megingathatatlan asszonyok”, akik minden ajtónyitásnál a szeretett apát, férjet vagy testvért remélték belépni. A reményt éltette, hogy még a német megszállás idején feltárták a tömegsírokat (a náci propaganda ki is használta ezt), nemzetközi tanúkat hívtak a helyszínre - a Vöröskereszt részérõl magyar szakértõ is volt köztük -, és hosszú listákat tettek közzé az azonosítható áldozatokról. Aki nem volt a listákon, talán egy szibériai munkatáborban még életben lehetett…
Wajda nem akar bosszút állni. Filmjében a szovjet és német megszállók nem sematikus szörnyek, hanem a közös koncon haverkodva osztozó tányérsapkás hivatalnokok és határõrök, akik a lengyeleket természetes tulajdonként kezelik, és szelektálják kedvük szerint. A kissé kapkodó történet lelassul egy-egy jelzésértékû tárgynál. A katonaköpennyel letakart fekvõ alakról meglátjuk, valójában egy Krisztus-szobor. A piros-fehér lengyel zászlóról a szovjet katonák tépik le a fehér sávot, és máris kapcának használják - a maradék jó vörös zászlónak. És ott egy zsebnaptár, amibe az egyik tiszt jegyezte fogsága történetét. Aztán csak a foltos lapokat pörgeti a szél. Gazdátlan lett, akár Radnóti bori notesze.
A Katynt jelölték a legjobb külföldi film Oscarjára. Nem kapta meg, de különös, hogy két másik díjazott alkotásban (Vérzõ olaj, Nem vénnek való vidék) is igen hasonló a lezárás. Hirtelen megszakad a kép, nincs se búcsúzó snitt, se katarzis vagy feloldó zene. Csak a bizonytalan a biztos - vallják e mai mûvek sorra. Mi meg tûnõdhetünk, igaz-e, hogy a film saját korának pontos barlangrajza.
(A filmet a Duna Televízió mutatja be május 3-án, szombaton, 21:55-kor.)