Hegedűs Péter
Huszonöt éves a naplóbotrány

Amikor 1938-ban az amerikai CBS csatornán leadták Orson Welles Világok harca című rádiójátékát, amely tudósítás formájában egy valódi Mars-támadást imitált, az emberek félelmükben az utcára tódultak. A Da Vinci-kód vagy Nessie, a skót „taviszörny” szintén busás hasznot hozott már kitalálóinak, ám a nívós nyugatnémet Stern magazin 1983. április 25-ei számának címlapján bejelentett fantasztikus hírrõl kezdetben még a tudósok is elhitték, hogy igaz.

A politikai hetilap rögtön le is közölt tíz részletet „a Führer kézírásos naplójából”, melyet állítólag 1932-ben kezdett, és két héttel a berlini bunkerben elkövetett öngyilkossága elõtt hagyott abba. A szerkesztõség tervei szerint az elsõ részt még 28 folytatás követte volna heti adagolásban. A szenzációs anyag 62 darab fekete mûbõrbe kötött, egyenként másfél centiméter vastag jegyzetfüzetbõl állt. A nagypolitikai események mellett az igazán érdekes részeket a személyes, magánjellegû bejegyzések szolgáltatták. Egy helyen Hitler arról panaszkodik, hogy az orvosai által felírt gyógy­szerektõl folyton felfúvódik és bûzös a lehelete. Máshol elmeséli, hogyan szerzett VIP-jegyet a szeretõjének az 1936-os olimpiára. A legtöbb feljegyzés azonban olyan unalmas protokolláris ese­ményekrõl tájékoztat, mint egy pártkongresszus megnyitása vagy egy-egy város polgármesterével való találkozás.
A kéziratra a napló egyik riportere, Gerd Heidemann bukkant. A tör­ténelem után érdeklõdõ férfi korábban még a lakását is eladta, hogy megvásárolhassa Hitler egykori helyettesének, Hermann Göringnek a jachtját. 1980-ban Heidemann meglátogatta Fritz Steifelt, a náci relikviák egyik gyûjtõjét, aki mutatott neki egy részt az állítólagos naplóból. Állítása szerint azt egy Dr. Konrad Fischer nevû férfitól kapta, akinek viszont Kelet-Német­or­szágban élõ testvére csempészte át azt a határon. A háború utolsó napjai alatt a nácik megpróbálták megakadályozni, hogy értékes dokumentumok kerüljenek a szövetségesek kezére, ezért a berlini bunkerbõl a bajor Alpokban található Berchtesgadenbe küldték azokat. Fischer állítása szerint azonban a naplót szállító repülõgép a cseh határ közelében lezuhant, az értékes iratokat pedig egy helybeli parasztgazda találta meg és rejtette el. Ezeket szerezte meg késõbb Fischer bátyja, aki az NDK belügyi tisztjeként szolgált. Heidemann készségesen elhitte a történetet, és rábeszélte fõnökeit, hogy 9 millió márkáért vegyék meg a naplót a tulajdonosától.
A sajtó óriási szenzációként tálalta a felfedezést, amely valóban nagyot durrant. A lap eladott példányszáma nagyságrendekkel nõtt, a londoni Sunday Times pedig hatalmas összeget fizetett a közlési jogért. Az amerikai Newsweek kissé óvatosabb volt, és hiteles szakértõi vizsgálatot követelt. A Stern korábban elfogadta Hugh Trevor-Roper brit történész és Gerhard L. Weinberg amerikai professzor véleményét, akik rövid szemrevételezés alapján nyilvánították valódinak a naplót.
Egy sajtótájékoztatón azonban egy másik brit történész kellemetlen kérdést tett fel: vajon megvizsgálták-e vegyileg a tintát, amellyel a naplót írták, hogy megbizonyosodjanak eredetük idõpontjáról? Ettõl kezdve egyre több kétely merült fel a hitelességrõl. Hitler egykori munkatársai és a korral foglalkozó történészek sem tudtak arról, hogy a Führer kézzel írt naplót vezetett volna. Szinte mindig diktált, mert Parkinson-kóros keze nagyon remegett.
Ezt követõen a Stern is kénytelen volt alaposabb vizsgálatot követelni. Az írásszakértõ - megvizsgálva a naplórészletet - néhány nap után kijelentette, hogy „egy igen gyatra hamisítvánnyal” van dolga. A legmeg­döbbentõbb hiba a címlapon levõ gót betûs monogram, amelyet A. H. helyett F. H.-nak írtak, és eddig senki nem figyelt fel rá. Amúgy a szövegét Max Domarus 1962-ben kiadott Hitler: Beszédek és nyilatkozatok, 1932-1945 címû könyvébõl vették át, és még az abban szereplõ pontatlanságokat sem javították ki.
A döntõ bizonyítékot azonban a dokumentum vegyelemzése szolgáltatta. Az ezüst-kloriddal történt vizsgálat minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a papírlapok nem régebbiek két évnél. Emellett azt is kimutatták, hogy a tinta, a mûbõrkötés és a jegyzetfüzetek kötésében található ragasztó is mind a háború utáni idõszakból származnak. Mindezek alapján a német szövetségi bûnügyi hivatal május 5-én kijelentette, hogy csalás történt, és eljárást indított az ügyben szereplõk ellen.
Hamar fény derült a teljes igazságra. Fischerrõl kiderült, hogy Stuttgartban él, valójában Konrad Kujaunak hívják, és kovácsként dolgozik. Valóban él egy testvére keleten, de nem tábornok, hanem vasúti sorompókezelõ. Az ügyes kezû Kujau a hetvenes évek végén kezdett náci relikviákat hamisítani, amelyeket gazdag és hiszékeny gyûj­tõknek adott el. Amikor aztán a kezébe akadt Domarus könyve, úgy döntött, hogy megpróbál õ is meggazdagodni egy nem létezõ napló megteremtésébõl.
Éjjel-nappal dolgozott. Elõször felskiccelte a mondanivalóját, majd tintával bemásolta õket a naplóba. A papírlapokat kõporral dörzsölte be, majd teával foltozta össze, hogy a sárgás színnel teremtsen régies megjelenést neki. Amikor elkészült, már csak egy kalandos történet kellett, hogy elhitesse, hogyan került a birtokába.
A férfi ugyan sokáig tagadott, de amikor a tárgyaláson kiderült, hogy Heidemann sokkal több pénzt kért a Sterntõl a naplókért, mint amit neki ígért, végül mégis kitálalt. Két évvel késõbb mindkettejüket bû­nösnek találták csalásban. Miután Kujau kiszabadult a börtönbõl, egy galériát nyitott Stuttgartban, ahol hiteles hamisítványokat adott el - ezúttal törvényesen. A Stern fõszer­kesztõje azonban belebukott a botrányba. Az „évszázad csalása” ugyan leleplezõdött, de még ez sem ért fel 300 év eltüntetésével a törté­nelembõl. Márpedig Kujau kései utódja, Herbert Illig német történész éppen ezt tette. Csakhogy õ valóban meggazdagodott erõsen vitatott elmélete révén.