Somorjai László
Egy másik Magyarország
Adják-veszik a szemétből guberált tárgyakat

Pókember, videomagnó, Philips borotva-darabok és Viktor Hugo. Andaxin, Cavinton és mindenféle gyanús tabletta - mellette Leonardo: Utolsó vacsora (gyenge másolat). Itt egy bádogkanna, ott egy bakelitlemez, s ha bírja a gyomra, húsdarálót is vehet.
A hangulat egyedi, sokak szerint magyaros, nem másutt, mint a fõvárosban, a Verseny utcai bolhapiacon. Létezik itt egy hivatalos elárusítóhely is, a piacolók szerint azonban csak az „elit” tudja megfizetni a 600-1500 forintos helypénzt. A járdára viszont ingyen tehetik ki az árut - egészen addig, amíg meg nem jelennek a közterület-felügyelõk.

„Ide kéne ellátogatnia Gyur­csánynak meg Orbánnak egy kis élettapasztalatért” - mond­ja Marcsi néni, aki egy tisztára mosott használt farmert száz forintért kínál megvételre. Szinte mindegy az ára, csak elkeljen. Marcsi néni alig hatvanéves, becsületes arcú, tiszta ruházatú asszony, hajléktalanszállón lakik, és pillanatnyilag semmilyen rendszeres jövedelemmel sem rendelkezik. Korábban kapott ugyan havi 17 ezer forintos segélyt, mára azonban ez is megszûnt. Kis szatyrából elõ­pa­kolt használt ruhái jótevõitõl származnak, alkalmilag azonban házimunkát vállal itt-ott. Az, hogy eb­bõl hogyan lehet életben maradni, már a mûvészet kategóriáját súrolja, s bizonyára komoly tanulságokat is rejt magában. „Lopni, csalni, hazudni nem tudok, de valahogy élnem kell” - magyarázza portékái jelentõségét. Az élet pedig többet jelent a törvény szabályainál - vagy a be nem fizetett adónál.
Odébb Uri Geller félig letépett óriásplakátján éktelenkedõ virtuális kanál mellett folyik a „business”, amely valódi kanalakról, valódi - lestrapált - konyhaeszközökrõl és ki tudja, honnan származó lomokról szól - egy átlagember elképzeléseit felülmúló árukínálat mellett.
Rikácsoló nõi hang üti meg a fülem: „Hozzál vodkát, meg egy gyo­mor­keserût!” A hang gazdája egy fe­kete hajú férfinak üzen. Messzirõl látszik, hogy számukra a bolhapiac - életforma.
Mások jövedelemkiegészítés érdekében érkeznek ide, Marcsi nénihez képest pedig csillagászati összegû jövedelemmel - 50-60 ezer forint nyugdíjjal - rendelkeznek.
Itt van például újdonsült is­me­rõ­söm, egy hatvanévesnek kinézõ, mosolygós férfi, aki valójában már hetvenhat éves is elmúlt. Gyula - mert így hívják - 59 ezer forintos nyugdíja mellett sem tétlen, s maszekban egy-egy építkezést vezet. A bol­hapiacokat is sûrûn látogatja. „Nézelõdöm, és csak olyat veszek, amirõl tudom, hogy el is lehet adni” - feleli érdeklõdésemre. Kezében mûanyag ventillátort szorongat. „Azt szoktam mondani, hogy 1500 forint” - közli. Érezni azonban, hogy ezt az árat õ is irreálisnak tartja: nagy pénz ez ilyen közegben, ahol a szomszéd árus egy négyfejes SONY videomagnót kínál ugyanennyiért. A végsõ árat pedig megkaphatjuk, ha a bemondott összeget elosztjuk egy - nullánál és egynél nagyobb - természetes számmal…
Gyula bátyám szerint három fajta ember vásárol ilyen közegben: a szegény, a gyûjtõ és a kereskedõ (ószeres). Néha azonban filmes kellékesek is megjelennek.

Fotók: Somorjai László

Lajos, egy nyugdíjas szobafestõ érkezik. Azt mondja, ma is vállalkozó, batyujából mégis mûsoros videók kerülnek az aszfaltra, melyeket 150-300 forintért szeretne eladni. Sajnos, vesztére: hirtelen kisbusz áll meg a közelben, és egy tucat közterület- felügyelõ lepi el a környéket - rendõrökkel egyetemben. Lajos hiá­ba magyaráz, hogy csak a táska tartalmát rendezgette: adatait felírják, s egy 10 ezer forintos büntetési csekkel lesz „gazdagabb”. Pedig õ adót is fizet, s joga van a közterületet pakolás céljára használni - érvel -, de senkit nem érdekel. Az egyik felügyelõ odasúgja: nekünk ez a dolgunk, de próbáljon szerencsét a Nagykõrösi úton. A többi árus is pakol, van, aki már idõben eliszkolt, csak Marcsi néni ül rendíthetetlen nyugalommal a kõkerítésen: õ már olyan szegény, hogy senki sem tudja megbüntetni.