Busa Viola
A nagy olajszomj
Ismét fegyverré válhat a kőolajár: ki fogja a ravaszt?

Az olaj ára április végén megközelítette a hordónkénti 120 dollárt. A növekvõ kitermelés ellenére az energiahordozó ezzel újabb rekordokat döntött, ám ennél is érdekesebb az a kérdés: vajon mi áll a fekete arany drágulásának hátterében, hiszen nincs olajhiány, nincs embargó, és egyik exportõr sem zárta el a csapot. Vajon mennyi lenne az olajár, ha katonai vagy gazdasági válsághelyzet alakulna ki, és mivel járna ez a fejlett országok számára? A kitermelés átlagos költsége 2-5 dollár hordónként. Hova kerül, és milyen célra használják az extraprofitot az olajtermelõk és kereskedõk? Az orosz és az afrikai készletek húsz éven belül kiapadnak, így a jövõben még nagyobb szerepet kap a közel-keleti arab és iráni kõolaj. Hacsak nem találnak a jövõben eddig nem ismert forrásokat. A legújabb kutatások szerint Izraelben is jelentõs olajkincseket rejt a mély.

A harmadik OPEC-csúcs helyszíne Rijádban

Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök nem rejtette véka alá, hogy ha rajta múlik, a jelenlegi szinten semmiképpen sem állhat meg az olajár. Szerinte a mostani rekordár „túlságosan alacsony”, és a fekete aranynak még „fel kell fedezni a valódi értékét”.
Irán és a többi közel-keleti olajexportõr szemmel láthatóan tisztában van - egyelõre behozhatatlannak látszó - elõnyével. A Nyugat csillapíthatatlan olajéhsége miatt bármikor elkezdhetnek egy olyan macska-egér játékot, amely az elemzõk szerint akár az egész jelenlegi világrendet felforgathatja.

A nyugati világon belül a legnagyobb bajban jelenleg kétség kívül Amerika van. A kritikusok szerint megfontolt energiapolitika híján mára valóságos olajfüggõségbe sodródott az ország. Az elõrejelzések szerint Washington idén több mint 400 milliárd dollár értékben vásárol majd olajat külföldrõl - elsõsorban a Közel-Keletrõl. Míg 1985-ben Amerika olajszükségletének csak 20 százalékát elégítette ki importból, mára ez a függõség közel 60 százalékra emelkedett. Az amerikaiak naponta mintegy 21 millió hordó kõolajat használnak fel, ami a világtermelés egynegyedét teszi ki.
Az olajárak közelmúltbeli alakulása érdekes tendenciát mutat. Míg 1999-ben a hordónkénti ár csupán 11 dollár volt, 2001-re ez megduplázódott és elérte a 22 dollárt. 2004-ben már 50 dollárba került egy hordónyi fekete arany, napjainkban viszont megközelítette a 120 dollárt. Sokan már 200 dolláros árat emlegetnek, ami Ah­ma­dinezsád elnök és venezuelai szövetségese, Hugo Chávez fe­nye­ge­tõ­zé­seinek fényében nem is elképzelhetetlen.
Amerika - és egyben a nyugati világ - problematikája azonban túlmutat egy energia- vagy egy gazdasági válság kérdéskörén. Amint azt Bush elnök már 2002-ben kifejtette: a külföldi olajtól való függõség egyszerûen nemzetbiztonsági kockázatot jelent. „Idõnként olyan országokból érkezõ energiaforrásokra támaszkodunk, amelyek, finoman szólva, nem igazán kedvelnek bennünket” - állítja az elnök.
Bush diplomatikusan fogalmazott, hiszen az amerikai importolaj nagy része az OPEC-országokból érkezik, amelyek közül több a terrorizmus fõ támogatói közé tartozik (mint például Irán vagy Líbia), némelyek pedig radikálisan Amerika-ellenesek (mint például Venezuela). Az OPEC a világ 13 kõolajban leggazdagabb országát tömöríti magába. Tagjai: Szaúd-Arábia, Líbia, Kuvait, Irak, Irán, az Egyesült Arab Emirátusok, Algéria, Angola, Indonézia, Nigéria, Qatar, Venezuela és Ecuador.
„Egy-két kivételtõl eltekintve az OPEC diktatúrákból és autokratikus királyságokból áll” - állítja James Woolsey volt CIA igazgató, aki jelenleg a „Szabadítsuk meg Amerikát!” nevû hazafias koalíció tagja. E csoport célkitûzése az olajfüggõség nemzetbiztonsági és gazdasági hatásainak tudatosítása minden fórumon.
„A közlekedés, szállítás 97 százaléka függ az olajtól valamilyen formában, ugyanakkor a világ eddig feltárt kõolajkészletének kétharmada a Közel-Keleten, és fõként az OPEC-országok kezében van” - állítja Woolsey. A globális olajtartalékok 66 százalékának megoszlása a következõ: Szaúd-Arábia: 25 százalék, Irak: 11 százalék, Irán: 8 százalék, Egyesült Arab Emirátusok: 9 százalék, Kuvait: 9 százalék és Líbia: 2 százalék.

Nyersolajárak 1947-2007

A benzin- és gázolajárak jelenleg minden idõk legmagasabb szintjén állnak, a piaci árfolyamot viszont az OPEC határozza meg. Emellett a gyenge dollár, a terrorizmus miatti aggodalmak vagy épp konkrét terror­cselekményekrõl érkezõ hírek és az árutõzsdei spekulációk is szerepet játszanak. Csakúgy, mint a csillapíthatatlannak tûnõ kereslet. Ráadásul ma már nemcsak a fejlett országok igényeit kell kielégíteni, hanem a gyorsan fejlõdõ Kína vagy India, a világ két legnépesebb országának szükségeit is.
Sok szakember aggodalommal néz a jövõbe. A Royal Dutch Shell olajtársaság vezetõje, Jeroen van der Veer szerint „az energiaipari kilátások nem túl rózsásak”. Az elõ­rejelzések szerint a Föld lakossága az évszázad közepére várhatóan 9 milliárdra növekszik, az utakon 30 éven belül megkétszerezõdik az autók és a tehergépjármûvek száma, meghaladva a 2 milliárdot is. De repü-lõgépből is kétszer annyi lesz forgalomban 20 év múlva.
A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2030-ra az olajfogyasztás 35 százalékkal nõhet. Ehhez évi 11 milliárd hordóval kell növelni a kitermelést. A probléma az, hogy senki nem tudja, honnan jön majd mindehhez az olaj. A szkeptikus elemzõk szerint a jelenlegi rekordárak azt bizonyítják, hogy elértük a csúcspontot, és bolygónk olajkészleteinek a felét feléltük. A legtöbb szakértõ azonban úgy véli, van még elegendõ felfedezett és felfedezetlen olajtartalék, ami legalább az évszázad közepéig még kitartana.
Egy 2007-es független szakértõi tanulmány szerint elképzelhetõ, hogy Irak kétszer akkora készlettel rendelkezik, mint eddig sejtették. 116 milliárd hordóra becsült készleteivel a világ harmadik legnagyobb olajtermelője, az újonnan felfedezett tartalékokkal azonban megelõzné Iránt, és ezzel megszerezné az elõkelõ második helyet Szaúd-Arábia mögött.
Irakban a kitermelési költségek egyébként alacsonyak, hordónként 2 dollárra becsülték 2007-ben. A lehetõség tehát hatalmas, a továbblépés azonban a biztonsági kérdések megoldása nélkül elképzelhetetlen.

Szûkülõ készletek

Rex Tillerson, az Exxon olajtársaság elnöke szerint „rengeteg forrás van még Földünkön, a probléma inkább a folyamatos hozzáféréssel van”. Bár a szeptember 11-ei támadások után a radikális iszlám felemelkedése arra figyelmeztetett: csökkenteni kell a közel-keleti olajtól való függõséget, hosszú távon ez mégsem tûnik megoldhatónak.
2001 után a nem OPEC-tag afrikai országok és Oroszország is növelni kezdte a kitermelését, ám úgy tûnik az itteni készletek gyorsabb ütemben merülnek ki, mint a közel-keletiek. Az orosz kitermelés egyes források szerint 1999-ben érte el csúcsát, azóta folyamatosan csökken, így Moszkva 2020-ra nem lesz jelentõs szereplõ.
Hasonló a helyzet Afrikában is, ahol Angola, Nigéria, Guinea és Csád készletei kimerülőben vannak. A legnagyobb afrikai kitermelõ, Nigéria az évtized végére érheti el a csúcsot, és végsõ soron Afrika 2025 után már nem nagyon rúghat labdába az olajpiacon. Hasonló cipõben jár majd Mexikó, Amerika, Norvégia, Kína, Brazília is. 2020-ra a globális olajtartalékok 83 százaléka fölött a közel-keleti rezsimek rendelkeznek majd. A feltárt olajtartalékok alapján az arab világ jó helyzetben van ahhoz, hogy a kitermelés esetleges korlátozásával megzsaroljon más államokat, manipulálja az olajpiacot és a világpolitikát.
Mindemellett ezek az országok elõszeretettel finanszírozzák a terroristákat. Irán nagymértékû olajbevételei komoly pénzt jelentenek az ország atomenergia-programja, valamint az általa támogatott terrorszervezetek, a Hezbollah és a Hamasz számára. Szaúd-Arábia az olajból származó bevételeinek nagy részét a radikális iszlám világméretû népszerûsítésére használja. Woolsey szerint „a szaúdiak kezében van a világ iszlám intézményeinek 90 százaléka. Ez az olaj miatt van.”
Robert Zubrin, az Energiagyõzelem - a terrorizmus elleni háború megnyerése az olajfüggõségbõl való kitörés által címû könyv szerzõje szerint közismert az a mondás, miszerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és még több pénz. Ez úgy tûnik, a „szent” háborúra, a dzsihádra is igaz. A szaúdiak közvetve - különbözõ iszlám jótékonysági szervezeteken keresztül - és közvetlenül is - például a vallásos madrasza iskolák finanszírozásával - pénzelik a terroristákat és ideológiájuk terjesztését.
Zubrin és Woolsey szerint a Nyugat saját maga fizet az elpusztításáért. A szaúdi állam bevételei (az elmúlt három évtizedben meghaladták a 3000 milliárd dollárt) nagyrészt az olajból származnak. Nem véletlen egybeesés csupán, hogy a terrorpénzek jelentõs része a perzsa-öbölbeli olajmonarchiákból származik, vagy hogy a világ legnagyobb olajkészleteivel (és ily módon legnagyobb bevételeivel) ren­delkezõ államok a radikális iszlám leglelkesebb támogatói. Az olajkereskedelem és a terrorizmus szálai erõsen összefonódtak. A Nyugat pénze nélkül az öbölmenti államok nem tudták volna szponzorálni a terrorista szerveze­teket.
Míg Szaúd-Arábia a radikális szunnita iszlám pénzügyi támogatója, a radikális síita iszlám fõ szponzora az OPEC másik „nagyágyúja”, vagyis maga Irán. Exportbevételeinek 80 százaléka, nemzeti jövedelmének pedig 50 százaléka az olaj- és földgázdollárokból folyik be. Ahogy az olajéhség nõ, Irán úgy gazdagszik: 2005-ben például az olajból származó bevételei 25 százalékkal növekedtek. Az iráni mollák és ajatollahok pedig nagyon is tisztában vannak a hatalmukkal. Ali Khamanei ajatollah már 2002-ben kijelentette: „Ha a Nyugat nem kapna olajat, a gyáraik csikorogva leállnának. És ez az egész földet megrázná!”
Ha a busás bevételek miatt ezek az országok még nem is zárnák el a csapot, egy az olajinfrastruktúra ellen intézett komoly terrortámadás már súlyos problémát okozhat. Ennek az infrastruktúrának ugyanis számos Achilles-sarka van: a hatalmas és lomha tankhajók nagyrészt védtelenek és könnyen utolérhetõk, de a hosszú vezetékek védelme is szinte megoldhatatlan.