Borbély Lóránt
Kína Achilles-sarka
Tibet megzavarta a pekingi egységpropagandát

A tibeti függetlenségi mozgalom a márciusi zavargásokkal alaposan megtépázta a gondosan felépített kínai országképet, pedig a kínai imázsépítők eredményes munkát végeztek. Sikerült beültetniük a nyugati médiába azt a mondatot, hogy a „21. század Kína évszázada lesz”, ennek eredményeként Kínáról szinte már csak magasztaló dolgokat illik mondani.

Fotó: Reuters

A kommunikáció terén a tibeti mozgalom is megtette a magáét. A szekularizált Nyugaton sokan találkoztak a spirituális útkeresésük során a tibeti buddhizmussal. Egy részük a tibeti függetlenségi mozgalom radikális hívévé vált, és közülük kerülnek ki azok is, akik a kínai nagykövetségek elleni atrocitásokat követik el, rácáfolva szellemi vezetőjük, a dalai láma pacifizmusára. Tibettel kapcsolatban a Nyugat a „szegény tibetiek, gonosz kínaiak” képletben gondolkodik, amely - annak ellenére, hogy emberi jogi területen van mit javítani - mégiscsak meglehetősen egyoldalú beállítás.
Az 1949-ben megalakult kommunista vezetésű Kína Mao Ce-tung politikai elképzelésére épült, amelynek két fő elve az egalitáriánus (egyenlősítő) és a nacionalista gondolat volt. Nagy nemzeteknél a kommunizmus nem zárta ki a nacionalizmust, sőt Kínában részben ez által is jutott hatalomra. A világháború utáni nemzeti megalázottságában a nemzettudat által a történelmi Kínához tartozónak vallott területek annektálása az új Kína egyik alappillérévé vált. A kínai nemzettudat azonban még a jelenlegi határokkal sem elégedett, magáénak vallja még többek között Délkelet-Szibéria egyes részeit és a mai Mongóliát is. Fájdalmas emlék a kínaiak emlékezetében, hogy ezek nem kerültek Kína fennhatósága alá, mert akkor ott szovjet csapatok állomásoztak. Tibet Kínához csatolása is ennek az elvnek a gyakorlatba ültetése, mivel a kínaiak szerint csupán felszabadították azt a területet, amely mindig is az övék volt.
Kína történelmében rendszeresen váltakoztak a széttagoltság és az országegyesítés időszakai. A széttagolt, destabilizált évek a nyomor időszakai voltak, a centralizált évek pedig lehetőséget adtak az előrejutásra, prosperitásra. Kína fejlődése szempontjából elengedhetetlen a stabilitás. Ennek részeként az ország területi egysége Pekingben megkérdőjelezhetetlen alapelvnek számít. A kínai nacionalizmust minden politikai irányzat elfogadja, így nehéz lenne olyan kínait találni, aki arra szavazna, hogy Tibet legyen független. Az egység és a széttagoltság történelmi tapasztalatai alapján Tibet függetlenségére épp annyi esély van, mint egy széttagolt, destabilizált Kína kialakulására. Mivel ez a helyzet nemcsak a közel másfél milliárd kínai, hanem a világ számára is egyaránt nemkívánatos lenne, ezért a kínai vezetés semmiféle szeparatista törekvést sem tolerál, erre példa Tajvan esete is.
Mivel a tibeti nép politikai vezetője egyben spirituális vezető is, a tibeti kérdés Kínában vallási kérdésként is megjelenik. Sajnálatos módon a tibeti konfliktus nyomán a szeparatizmus és a destabilizálás gyanúja más vallások képviselőire - például a keresztényekre is - rávetül, akik pedig többnyire távol állnak mindezektől. Igaz, a másik oldalon a vallásszabadság védelmére hivatkozva gyakran el is várják a keresztényektől, hogy támogassák a szeparatizmust, amely pedig számukra is aggályos.
A konfliktusban érintett felek számára a tét óriási: ha Kína egy elkápráztató olimpia megrendezésével elfogadást nyer a világ nemzetei előtt, a tibeti érdekek érvényesítése számára bezárulnak a lehetőségek. Éppen ezt akarja megakadályozni a tibeti kommunikációs offenzíva is. A két oldal toleranciában még nem, de kommunikációban már elérte a nyugati szintet.