Hack Péter
A demokrácia törvényei

Az elmúlt napok eseményei ismét bebizonyították, hogy a demokráciák rendkívül szigorú törvényszerűségek szerint működnek. A demokráciában a sikert szavazatok megnyerésében, a vereséget pedig a támogatás elvesztésében mérik. Olyan ez, mint a futball. Hiába mondja az egyik csapat, hogy a meccs során végig ők voltak a jobbak, és az általuk lőtt egy gól sokkal szebb volt, mint az ellenfél által lőtt hat, az eredmény 1-6 marad.

A ma még kormányzó pártok vezetői, úgy tűnik, nem voltak hajlandók szembenézni ezzel a ténnyel. A kormány politikáját több mint nyolcvan százalékban elutasító népszavazási döntés után azt gondolni, hogy ennek az eseménynek nem lesznek politikai hatásai, erre utal.
A kormányzó pártok gondjai nem az elmúlt hétvégén kezdődtek, és nyilvánvaló, hogy még messze nem fejeződtek be. A ma ismerhető tények alapján szinte bizonyosra mondható, hogy a koalíció április végén formálisan is felbomlik. Ezt követően a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy még egy ideig az MSZP kisebbségben fog kormányozni. Hogy ez a helyzet fenntartható-e 2010-ig, vagyis a jelenlegi országgyűlés mandátumának végéig, vagy sem, ma még nem tudható. Amennyiben a jelenlegi kormánypártok támogatottsága a mostani szinten marad, mindkettőjüknek elemi érdeke lesz, hogy ne kerüljön sor idő előtti választásra, mivel az az SZDSZ végét jelentené, az MSZP kis párttá válna, az ellenzék pedig kétharmadot meghaladó - tulajdonképpen alkotmányozó - többséggel kormányozna. Az idő előtti választás ugyanakkor egyáltalán nem zárható ki, hiszen mint láttuk, a két kormányzó párt mindig képes meglepetéseket okozni.
A belpolitika eseményeit kívülről szemlélő számára bizonyos értelemben meglepetést jelentettek az elmúlt napok eseményei. Nehéz megérteni, hogy mire gondolhatott a miniszterelnök, amikor szombaton, az MSZP értekezletén bejelentette Horváth Ágnes menesztését. Nem a menesztés ténye volt a meglepetés, hanem annak a módja. Ebben a helyzetben az SZDSZ számára bizonyosan nem volt más lehetőség, mint a koalíció felmondása, amely a pártot jelenleg vezetők számára rövid távon életmentő segítség volt, hiszen előtte már hetek óta nem jelent meg más hír az SZDSZ-szel kapcsolatban, mint az, hogy megint egy fantom- küldöttet találtak. Az SZDSZ a koalíciós válság kirobbanásakor katasztrofális helyzetben volt. Egyre világosabbá vált, hogy az a küldöttgyűlés, amelyen a párt elnökét és mai vezetőit megválasztották, inkább hasonlított egy harmadik világbeli diktatúra csalásokkal tűzdelt választási színjátékához, mint egy európai liberális párt demokratikus döntéshozatalához. A miniszter által feldobott labda tehát kapóra jött az SZDSZ-nek, és ha ez megerősíti a jelenlegi pártvezetést az április végi küldöttértekezleten, akkor nem is lesz semmi okuk a visszautat keresni a koalícióba.
Az a szabad demokrata követelés, hogy az MSZP váltsa le a miniszterelnököt, nyilvánvalóan irreális. Ha voltak is olyan elemei a helyzetnek, amelyek Medgyessy Péter menesztéséhez hasonlítottak, a különbségek sokkal nagyobbak. Gyurcsány Ferenc ugyan nem olyan erős az MSZP-ben, mint egy éve volt, de még mindig sokkal erősebb, mint Medgyessy volt a leváltása előtti időben. Azzal is fontos számolni, hogy az SZDSZ soha nem volt nagyon kedvelt szövetségese az MSZP-nek, de a népszavazás óta az ellenszenv sokkal erősebb, mint bármikor korábban. Ha az MSZP-nek esetleg választania kell Gyurcsány és valaki más baloldali politikus között, lehet, hogy nem Gyurcsányt választják, de ha Gyurcsány és Kóka, vagy Gyurcsány és az SZDSZ közül kell választani százból százszor Gyurcsányt választják.
A válsághelyzet bizonyos értelemben a koalíció megkötése óta be volt programozva a kormány működésébe. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol az MSZP-ről és az SZDSZ-ről, a demokrácia törvényszerűségei alapján, eleve kudarcra van ítélve az a vállalkozás, hogy a választók elenyésző része (alig több mint 6 százaléka) által támogatott programra építve meg lehet valósítani egy olyan súlyos érdekeket sértő, ezért szükségképpen népszerűtlen reformot, ahol a reform sikere azon múlik, hogy sikerül-e a kezdeti ellenállást támogatók megnyerésével legyőzni, vagy sem. Ha erővel, parlamenti többséggel kell egy reformot keresztülerőltetni, akkor kulcsfontosságú, hogy legalább a támogatók meg legyenek győződve annak helyességéről. Nem véletlen, hogy igazán népszerűtlen reformokat csak nagy társadalmi támogatottság birtokában lehetett keresztülvinni más országokban is. (Tehát a reform kezdeményezői elég nagy táborral kell hogy rendelkezzenek ahhoz, hogy a népszerűtlenségi korszakot átvészeljék, és túléljék azt az időt, amíg a reform eredményei éreztetni kezdik hatásukat.)
Nem véletlen, hogy például a német szabad demokraták mint kisebbik koalíciós párt (a jelenlegi nagykoalíciót megelőző időszakban), azokat a tárcákat kapták, amelyek széles konszenzuson alapuló politikát vittek (igazságügy, külügy), illetve ahol a kisebbik párt a nagyobbik által meghatározott keretekben politizált (a nagyobbik párt által vezetett pénzügyminisztérium árnyékában a gazdasági tárca). Így nem is kerültek legitimációs válságba. A most felbomlott koalíció úgy viselkedett, mint akire nem vonatkoznak a demokrácia törvényei, pedig dehogynem.
Az események ilyen dinamikája tehát nem volt meglepő. A meglepetés akkor éri a megfigyelőt, ha azt kezdi kutatni, hogy a népszavazás kapcsán mire gondoltak a kormánypárti politikusok. Még emlékezhetünk arra a szellemesnek szánt kormányzati nyilatkozatra, amely arra a kérdésre, hogy „Mi lesz március 9. után?” azt válaszolta, hogy „március 10!”. Vagyis az élet megy tovább.
Az még hagyján, hogy ezt mondták, a megdöbbentő az, hogy úgy látszik, ezt is gondolták. Az eseményekből úgy tűnik, hogy a kormánypártok tényleg semmit nem gondoltak végig a népszavazás előtt. Az ember azt gondolná, hogy a népszavazás nem érthette váratlanul a kormánypártokat. Másfél éve tudni lehetett, hogy lesz népszavazás, és január óta, amióta a köztársasági elnök kiírta a népszavazást biztosra lehetett venni, hogy az meg fog történni. A közvélemény-kutatások adataiból a népszavazás eredménye is előre látható volt. Nehéz elhinni, hogy sem a kormányzati apparátusban, sem a kormánypártok vezetésében nem készültek forgatókönyvek arra az esetre, ami végül is bekövetkezett. A lehetséges alternatívák között meg kellett volna jelennie a kormány lemondásának is. (Éppen a minap 11 év rendkívül sikeres kormányzás után az ír miniszterelnök azért mondott le, mert nem tudott a közvélemény számára elfogadható magyarázatot adni arra, hogy a kilencvenes évek elején több üzletembertől nagyobb összegű készpénztámogatást vett át.)
Ha a miniszterelnök és a kormány lemondását elvetik, akkor adódik egyes miniszterek - kézenfekvően az egészségügyi és az oktatási miniszterek - távozása. Ha ezt is elvetik, akkor kármentő akciót kell kitalálni, miközben a pártok kampányfőnökeinek vállalniuk kell a felelősséget.
Egy dolgot biztosan nem lehet tenni: a kormányon és a kormánypártokon kívül mindenkit felelőssé tenni a helyzetért és valójában nem csinálni semmit. A bevezetőben utaltam arra, hogy a demokráciának vannak törvényei. Ilyen törvényszerűség, hogy bizonyos problémák úgy viselkednek, mint a víz alá nyomott gumilabda, minél erőteljesebben nyomják le, annál erőteljesebben és kontrollálatlanabbul tör a felszínre. A miniszterelnököt és a kormánypártokat egy ilyen általuk lenyomott probléma találta arcul az elmúlt napokban.
A válságtervek kidolgozásának elmaradása semmivel nem magyarázható. Ez pedig igazán okot ad a jövőt illető kételyekre.