Hetek XII. évfolyam, 14. szám, 2008. április 04.

Bizonyos mondatok, ki tudja miért, egy életre megmaradnak az emberben. 1990 áprilisából, az első szabad választások napjaiból van egy ilyenem például. Fiatal farmeros áll mellettem a főiskola aulájában. Kezében cigi, öve szögecses, s valahogy amerikaias. A konzervatív győzelem miatt aggódva és fájdalmasan jön ki belőle a Párdányi tanár úr felé: „… majd jön a Mária Magyarországa, meg a numerus clausus.”

Bayer Zsolt volt ez a fiú. Tanúsítom, ott voltam. Egy nyitott és izgága lélek az élet kapujában…
Az ismert okok miatt ma nem ildomos rá mint ismerősre hivatkozni.
Én mégis ezt teszem. Oka ennek a húszéves pályaív valamelyes nyomon követése. Hiszen „egy akolban” voltunk a nagy változások idején, hasonló hatások indultak mindünkért a történelem tanszékről, ahol tanáraink stílusából egyfajta karakteres kuruc-labanc ellentétre következtettünk. Mind hazafiak voltak a maguk módján - bár ez 87’-ben már nem volt olyan nagy kockázat -, de eltért a felfogásuk, hogy kihez kell csapódni. Z tanár úr, neve később országosan tankönyvei miatt lett emlegetett, csillogó szemmel Kossuthot, a franciákat és az amerikai köztársaságot vegyítette a szemináriumokon, a sótlan S tanár úr a népieket és a „harmadik utat” részletezte - ő hamar MDF-ideológusként lett országosan ismert. A „labancokat” egy régész és vártörténész oktatónk képviselte, aki az Árpád-házi királyokról pápaügyi szempontból a Bibliáról mint Szentírásról… és Ószövetségről beszélt.
Na és itt volt Párdányi tanár úr, egy egész főiskola kedveltje. Pedig kopott farmerdzsekiben és kinyúlt pulóverekben járt, óráin inkább adomázgatott, vizsgákon unalomból néha fekvőtámaszt nyomott, s többen látták, amint egy kollokviumon az elsőről egyenest az utcára ugrott le…merthogy neves kaszkadőr is volt az adjunktusság és a négy gyerek mellett.
De valamiképp (ma sem tudom ezt jobban mondani) emberséges volt, s ha csendesen is beszélt, figyeltünk rá - ott és akkor a világfordulat idején…
Miért mondom mindezt? Mert Bayer Zsolt ennél a tűzhelynél eszmélt - nem túlzok - a szemem láttára. És jó pár alapító fideszes is, akikre, mint felsőbbéves hősökre akkor és ott (’87-’88-ban) igenis felnéztünk. Mert igen bátran és egyenesen beszéltek (és plakátjukat a főigazgató saját kézzel szaggatta le a faliújságról). Vezéreik valának Sasvári Szilárd - később ismert parlamenti képviselő - vállvetve Sztilkovics Szávóval, aki kevesebbre - kerületünkben képviselőségig - vitte.
Zsolt meg valahol a második vonalban figyelt - és nemigen vezérkedett. De véleménye, az volt, jellegzetes orgánumát a Kazinczy utcai tanárképző aulájában gyakorta hallottam. Igazi, zabolátlan liberális gyerek volt, ezt akarom mondani. Utálta a csuhásokat, nagy kanállal falta mindazt, ami szabadságnak látszott, ivott és pöfékelt, meg ami kell. De volt vénája - a begyűjtött hatásokat jól feldolgozni, azokba stílust gyúrni, ez kétségtelen. Nagy korszaka a kilencvenes évek első fele volt, ontotta a remekbe szabott glosszákat a Népszabadságban (Tiltsátok be újra című dolgozatában 1956 bürokratizálódásán mennydörög, Párdányi tanár úrról név szerint is nosztalgiázva.) Pénzt is elkezd keresni (nem tilos az), egy karcolatában füstös zamatú skót viszkit kortyol, s közben sajnálja Árpi bácsit, kit a téren árpádsávosok fütyülnek éppen ki… Aztán a köztévéhez igazol, s Amerikáról csinál hangulatos útifilmet (hasonlót, adysat-krúdysat, szerkeszt később a történelmi Magyarországról is), s kicsit úgy érezheti magát, mint Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban.
Aztán radikális lett megint - de most jobbról előzve. Van egy elméletem, miért jutott idáig. Úgy sejtem, ez a fiú titokban visszavágyódik a mai „polgártársak” előtt talán lesajnált - szűk kis Kazinczy utcába, ahol naponta lehetett nagyokat mondani ámuló bölcsészlányok előtt és a Wichmann-kocsmában, kékes cigifüstben, sörszagúan radikálist játszani. Csak szépen, lassan, ki tudja milyen erők segédletével más lett a kocsmája - ez az ország. És ez ártott meg szegénynek nagyon. A tágas tér, ahol öblösebb a hang. Talán. Szólhatnának neki a régi srácok, hogy Párdányi tanár úr ehhez már nem adná a nevét. Remélem…